Hétfő reggel táppénzes állományba vett a háziorvosom a hátam miatt. Valószínűleg egy hét. Fekszem és szűkölök.
Plusz tünet, hogy nem tudok fogat mosni, legalábbis nem úgy, ahogy nem várandósan mostam. Eddig befértem a mosdóba, illetve le tudtam hajolni vízért és "köpni". Na, most nem férek bele a mosdóba és a hajolással is már gondok vannak. Ez most a 26. hét, babánknak kinyílik a szeme ezen a héten, grimaszol, 35 cm és kb. 700 gramm. És már nagyon kíváncsi vagyok a kis arcára!
Tünet továbbá, hogy tényleg nagyon könnyen "bepisilek". A tünetegyüttes: tüsszentés / köhögés, esetleg mindkettő, "pár csepp melegség", aztán bőgéssel kombinált bugyicsere és mosakodás, Péter nyakába csimpaszkodás, miközben ő meg röhög, hogy de ez semmi, meg hogy ez ilyen és fogadjam el. Tudom, hogy ez ilyen, de akkor is idegesít, és kérem vissza a régi életemet, legalábbis a bepisilés nélküli életemet. És persze a fittségemet!
Ugyanez van azzal is, hogy már úgy megyek, mint a terhes nők, inogok jobbra-balra, kilengésem van és kifelé állnak a lábaim is. Nem vicces, csak maximum külső szemlélőnek. Ha a jobb oldalamon alszom, akkor is el tud zsibbadni a fent lévő bal lábam és karom és úgy ébredek, hogy mindenem fáj. Akármennyit is alszom, nem elég. Bár hétfő hajnalban megfigyeltem, hogy a zsibbadás és fájás akkor jön elő, amikor felébredek arra, hogy kisBalázs kidugja kisfejét a gyomrom régi helyén és lehet, hogy ezek között összefüggés van, mert olyankor nyom valamit vagy eltalál valamit, amitől az anyja szinte lebénul.
Hétfő reggel egy szintén nyűgös, állítólag viharral tarkított éjszaka után elmentem a háziorvoshoz, aki helyettesített. Mondta, hogy reggel 8-ra mehetek nyugodtan és csak menjek be, ne érdekeljek, ki mit mond, vagy gondol, pocakkal nehogy nekem kelljen másokra várni. Jó. Hát odaérek, ott ülnek sorban a mamókák, ott voltam 8 előtt majdnem 10 perccel, én orvosomat nem láttam, de csak odaálltam az ajtóhoz. Erre elkezdtek méregetni a vénlányok, pedig direkt simogattam a hasamat és nekik oldalt álltam, hogy jól lássák, TERHES vagyok (még mindig gyűlölöm ezt a szót, de tudom, hogy ha én előre kéredzkedem a sorban, akkor nem kismama, várandós, még csak nem is állapotos, hanem egyenesen TERHEEEEEEEES vagyok), de csak megkérdezték rikácsolva, mit akarok. Én meg mondtam, hogy csak egy papírt dobok be a dokinőnek, itt sem vagyok, kismama vagyok, jól láthatják, senki előtt nem akarok tolakodni, de ez a dokinőnek kell. Erre sem nyugodtak meg, de egy jobbindulatú szólt, hogy nemcsak a nővér van itt, aki vért vett tőlük, hanem a dokinő is, akkor mire várok, menjek be nyugodtan. Hihetetlenek az emberek! És nem pasik szóltak be, hanem dédnagyanya korú matuzsálemek. Mondtam Péternek, egyszer elfogy a türelmem és vissza fogok rikácsolni, hogy vehhhehhhehhheeee, előttetek megyek be soron kívül, nyehheh-heehhh-hhhheeeee, ti meeeeeg itt fogtooook untakoznííííí addiiiig iiiiiiiiiiiiis és hallgathatjátok egymás kórházas / dokis rémtörténeteit!
Zsuzsi barátnőm hívott hétfő délután és megígérte, kiválogatja az uniszex újszülött cuccokat és szívesen odaadja nekünk - mondtam, nem akarok pofátlan lenni, de inden segítség jól jön. Ő mondta azt is, a tüneteim alapján, hogy ez már konkrétan a harmadik trimeszter, számok ide vagy oda és ez. csak. rosszabb. lesz. És hogy ez az, amikor már nem várandós az ember, hanem konkrétan TERHES. Erre én jól bepánikoltam és kedd estére a frontoktól a hátfájás mellé még fejfájásom is lett, úgyhogy Péternek bőgtem, hogy én már nem akarok pocakos lenni, legyen már vége, már el akarok kezdeni a babával foglalkozni és kérem vissza a régi életemet, a fittségemet (Zsuzsi sajnálattal vegyes szurkálódó hangsúllyal közbevetette, hogy "vissza fogod kapni, de te még szoptatni is foo-oogsz!"). Péter megállapította, hogy én akkor ezek szerint az átlagosnál rosszabbul viselem a várandósságot és hogy tudja, sejti, hogy ez nehéz lehet, de a saját babához így vezet az út és kész. Persze akkor már mindenen és mindentől bőgtem, szóval nem voltam jó beszélgetőpartner megint, de ez van.
Aztán eszembe jutott, hogy olvastam a neten, hogy ingadozik a hangulat és hogy az ember már le akarja tudni a várandósságot és hol baromira örül, hol meg pánikol. Plusz olvastam az átmeneti inkontinenciáról és az egyéb dolgok visszatartási képességének elvesztéséről - Zsuzsi szerint van, aki nemcsak pisit nem tud visszatartani, hanem mást is alig / nagyon nehezen. Mondtam, hogy ott csak az van: MOST AZONNAL el kell mennem mosdóba, de remélem, nem lesz ez még rosszabb.
A hátfájás egyébként reggelre jobb, szinte el is múlik, délutánra / estére viszont megjelenik. Egyébként amióta otthon vagyok, azóta kisBalázs sokkal kevesebbet mocorog, nem rugdos annyira keményen, erősen, és nem is olyan gyakran, néha olyan, mintha bukófordulót csinálna a hasamban, de nem érzem már a flipperezést, meg azt sem, hogy ha fent megmozdul, lent is érzem, illetve ha baloldalt mozog, jobboldalt is érzem. Péter reklamált is, hogy most már nem lehet játszani a gyerekkel.
Egyébként olvasom Vida Ágnes Babapszichológia c. könyvét - ajánlom mindenkinek, mivel nem általános érvényű dolgokat ír le, hanem eleve úgy kezdi, hogy többféle habitusú baba létezik és ezek szerint kell kezelni őket, persze fenntartásokkal és átmenetekkel és egy problémára ennek megfelelően több megoldási javaslatot ad. Leír egy csomó kutatást, kísérletet, pszichológiai okfejtéseket, két saját gyerekkel szerzett tapasztalatot, ráadásul magyar tapasztalatot. Kezdek ettől is pánikolni, hogy én mit fogok majd csinálni a gyerekünkkel, de Zsuzsi szerint ez nem akkora para, ráadásul mivel a saját gyerekemről, gyerekünkről lesz szó, teljesen másképp fogok hozzáállni. Na, erre kíváncsi vagyok!
Péter is lelkes, a kezébe nyomtam a modern Spock-ot, olvassa nagy lendülettel. A babapszichológiát is meg fogja kapni - és én meg még egyszer elolvasom majd mindkettőt. Bár nekem a Spock kicsit tajgetoszi, vagy spártai, a babapszichológia pedig magyar, kőkeményen, ráadásul pszichológiai alapokon gyalogol. Sokkal jobban tetszik. Zsuzsi tudta, hogy ez tetszeni fog (tőle kaptam szülinapomra, de tőle direkt ilyet / ezt is kértem.)
Mondtam Zsuzsinak, korábban mindig csodálkoztam, hogy nagypocakos nők élik az életüket, látszólag nem pánikolnak, színházba, kajálni, vásárolni járnak és korábban mindig azt gondoltam, hogy ilyenkor nekik már pánikolni kéne a szüléstől, a gyerekneveléstől, plusz úgy általában MINDENTŐL. Szóval nem értettem, miért nem halálra vált arccal közlekednek, élnek - most már tudom, hogy egyrészt a hormonok, másrészt a türelmetlenség (legyen már vége és legyen kint a baba végreeeeee!!!) az oka, hogy valószínűleg alig várják már a szülést. Zsuzsi szerint az utolsó két hét lesz majd még gyilkos, amikor már mindent megvettünk, minden készen fog állni, de a gyerek csak nem akar egy kicsit se idő előtt megszületni. Jóóóó lesz ez, én már érzem!
Az orvosom asszisztense pedig azt mondta a nem altatásos császárról, hogy egyrészt gyorsan történik, másrészt meg már annyira kíváncsi az ember, hogy nem ér rá azzal foglalkozni, hogy őt most éppen vágják vagy varrják, hanem a gyerekét akarja már látni. Ráadásul most már tudom: Péter tényleg bent lehet velem és ő fogja megkapni a kicsi emberkét, amíg engem ellátnak. A vicc csak az, hogy ő saját bevallása szerint rosszul van a vértől, plusz Babóca is kis trutyis lesz az elején a benti dolgoktól.
Azt hiszem, ennyi. Hol örülök és büszke vagyok rá, milyen jól is bírom én ezt, hol meg pánikolok. Meg hát szinte semmit nem csinálok és elfáradok bele, nem tudom, hogyan fogok jövő héttől megint dolgozni!!! Péterrel a cikkek alapján kisilabizáltuk egyébként, hogy akkor én ezt a teljesen átlagos várandósságot teljesen átlagosan viselem és kész. Szokjunk hozzá a spontán önríkatáshoz, meg a kicsattanó jókedvhez. De most már alvás, mert a semmittevésben is elfáradtam.
