A migrén elmúlt szombaton, de a sok alvásnak és a fájdalomnak hála, nem hoztam be mesekönyveket a szüleimtől, amit nagyon szerettem volna, mert mostantól rendszeresen szeretnénk mesélni KisBalázsnak. A török és a teheneket még most is fejből tudom, az Iciripicirit nem végig, és ma tudtam meg az anyukámtól, hogy nagyon szerettem Gazdag Erzsi Meseboltját, állítólag kívülről fújtam. Akkor ma le fogok tölteni egy kis Meseboltot és este azt fogjuk mesélni.
Vasárnap nem voltam túl aktív, délelőtt pihi volt, aztán bevásároltunk (van zománcozott bográcsunk is vasárnap óta, csak attól tartok, ha meglesz Manókánk, akkor meg barátaink nem lesznek, akiknek főzhetnénk a bográcsban, vagy időnk nem lesz barátozni), délután Péter szüleinél ebédeltünk, aztán kb. semmit nem csináltam. Undorító, sötét, borongós, szeles, hideg idő volt, kedvem sem volt semmihez.
Hétfő reggel sokkoló felfedezést tettem. Fél órán belül rögtön kettőt is. Az egyik az volt, hogy nem nőtt a súlyom, hanem kevesebb lettem fél kilóval. Hetente kéne három-öt tized kilóval többnek lennem, erre én most egy féllel kevesebb vagyok! A pocakom - és gondolom, a pocival együtt a baba is - viszont nő, úgyhogy remélem, a babának nincs semmi baja és rendesen fejlődik.
A második sokk zuhanyzás után ért, amikor megnéztem magam a tükörben és felfedeztem a striáimat, egészen konkrétan kettő újat. Kenem magam az ír csodacuccal, a mellemet, a hasamat, a csípőmet, de azt nem gondoltam volna, hogy a derekamon, hátul, KERESZTBEN leszek csíkos. Merthogy baloldalt, hátul, a derekamon keresztben lettem csíkos. Az egyik barátnőm mondta, hogy neki a hasán van pár, de ő bátorsági csíkoknak hívja. Én még előbb összehaverkodom velük, bár eléggé ellenszenvesek egyelőre életem új társai. (A barátnőm, akitől a tuti cuccokat, az olajat és a krémet, illetve "testvajat" kaptam, azt mondta, hogy még a hónom alját is kenni kell vele, meg hogy a derekamat is, meg mindent. Mondtam neki, hogy okés, legközelebb bármit kapok tőle, RÉSZLETESEN magyarázza el, hogyan kell használni, hiába leszek másfél hét múlva öööö, izéééééééééé, 18 (30) éves.)
Hétfő reggel is rosszul lettem, meg este is, megint émelygek, aztán kedden reggel és este is, majd szerda reggel is. Lehet, hogy fáradt vagyok, vagy nem akarok bent lenni, vagy Balázsnak nem tetszik, hogy ennyit ülök vagy szaladgálok, vagy nem ízlik neki a kávé, vagy a mostani kaják.
Hétfőn majdnem elaludtam délelőtt, annak ellenére, hogy nagyon korán elmentem aludni vasárnap este is (Péter Indiana Jones-t akart nézetni velem, de amikor a nácik szétlőtték géppisztollyal a nepáli kocsmát, az Balázsnak sem tetszett, elkezdett mocorogni - vagy apja fia és helyezkedett, hogy jobban halljon -, úgyhogy elmentem aludni inkább). Hétfő este csak húst sütöttem, de ebben is nagyon el tudtam fáradni.
Kedden felfedeztem, hogy pár házra tőlünk szombat délelőttönként kismama jóga van, 10-től. Még sosenem voltam jógán, azért valahogy vicces vagyok magamnak - nem tudok egy helyben ülni sokat, főleg nem csöndben, és már láttam magamat lelki szemeim előtt, amint valami matracon átszellemült arccal, csukott szemmel, de a pilláim alól lesve ügyeskedem valami kitekert pózban. Erre a húgom mondta, hogy ne legyek hülye, még soha nem jártam jógán, és mivel ez kismamajóga, kitekert pózok nem lesznek. Nehéz elképzelni kitekertség nélkül a jógát, de lehet, tényleg én vagyok túl sablonos.
Elkezdtem olvasni egy babaápolási könyvet is - Dr. Spock modernben -, meg egy szoptatós könyvet is. A Spock szerintem fura, túl szájbarágós, amerikai szülőknek íródott, bár bevallom, voltak dolgok, amin meglepődtem, pedig sok-sok kisbabát láttam már. Pl. hogy nem lehet párnát adni a csecsemőknek. (Rossz anya vagyok, nagyon rossz!!! És kezdek bedilizni.) A szoptatós könyv meg szerintem túlmisztifikálja a szoptatást, bár abban is vannak hasznos tanácsok, legalábbis ahogy láttam az elejét, de azt hiszem, kezd megint túlburjánzani az információs háló. És persze egymással ellentétes infók, már megint, hiszen kisbabákról és a szüleikről van szó, hát miért is lenne minden egyértelmű? (Na jó, megnyugtatom magam egy kis original Cadbury's csokival.)
Bent tiszta stressz megint minden, ma volt egy ügyfelem - hétfőn alkoholos befolyásoltság alatt állt, kedden a vodkát hagymával palástolta, negyed óra alatt nem szellőzött ki a két és félszer három méteres irodám utána), ma pedig folyamatosan köhögött, mert ő állítólag félrenyelt. (A vodkát?) Mindegy, feltűnően elhúzódtam tőle és mondtam neki (egyébként nagyon kellemetlen pasas volt, hétfőn még kiabálni is megpróbált velem, meg aztán kedden is, pedig már hétfőn mondtam neki, hogy babát várok és esküszöm nektek, ha az én irodám lenne, el is küldtem volna), hogy vagy elhiszem, vagy nem, hogy nem beteg, de sem nekem, sem a babámnak nem hiányzik semmilyen baci.
Hazafelé beszélgettem Balázzsal, illetve csak én beszéltem hozzá, meséltem neki sokat, meg megkértem, jelezze valamilyen módon, ha nem tetszik neki valamilyen kaja, mert ez így nem jó, hogy én émelygek. A kávét ma reggel már nem próbáltam, viszont este megint felvágottas szendvics volt és most "csak" ég a gyomrom, de nincs hányingerem. Örülök neki, hogy hallgat rám a fiam - vagy csak mázlim van.
Viszont megfáztam. Nem tett jót ez a hülye időjárás nekem, tüsszögés és orrfolyás van és minden egyes tüsszentésnél meg kell fognom a hasamat, mert különben nagyon nagyot ugrik a pocim és nem szeretném Balázst bántani.
És ha már tüsszentés és őszinteséget fogadtam: egy órája sikerült akkorát tüsszentenem, hogy hiába fogtam a hasamat, akkorát ugrott (a pocakom, vagy én, vagy a gyerek, vagy minden és mindenki), hogy bepisiltem. Na nem úgy istenesen, magam alá, hanem csak pár cseppet, de azzal a lendülettel, amint megéreztem, hogy valami meleg és folyik, sírva is fakadtam, hogy úristen, remélem, csak bepisiltem és ugyeugyeugye ez nem magzatvíz! (Aztán mindenki jól kiröhögött, na nem a bepisilés miatt, hanem hogy én. nem. vagyok. normális., meg ahogy előadtam a történetet, de a végére sikerült megnyugodnom és ugye igazából nem csak pár csepp magzatvízben úszkál KisBalázs - Virág, logika!!! -, szóval szerintem nem lehet gond.)
Na, még mese (Mesebolt) és aztán alvás! Ja, a jógaórát nem tudtam megkérdezni, a lány, aki tartja, nem vette fel a telefont.
Azt hiszem, más babás történés nincsen. Illetve de: rossz anya vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy a babám mozog meg szurkálja-e a hasamat néha, vagy az a saját szívverésem, emésztésem, vagy esetleg bármi más. Pedig már annyiraaaaaaaaaaaa érezni szeretném, hogy mozog! Van, amikor úgy érzem, hog igennnn, ezazzzzzz, de van, amikor meg hihetetlen és nem tudom... És még egy hét a következő ultrahangig. Látni szeretném a pici manónkat, de legalábbis érezni, hogy mozog. Grrrrrhhh, hülye várakozás!
És grrrhhhhhh, hülye szoptatós könyv... Először átszellemülten olvastam, aztán kezdtem azt érezni, hogy én erre nem leszek képes és amikor le is rajzolták, hogy néz ki a nők melle a baba szájában, akkor - tudom, hogy nő vagyok és lehet rámvetni a köveket, tessék, hajrá, tudom, tudtam mindig is, hogy azért vannak melleim, hogy a babámat tápláljam majd -... akkor rosszullettem és az jutott eszembe, hogy ez undorító. (Kiskoromban az Egészségügyi abc-t sem olvasgathattam, a szöveg érdekelt, de hisztériás rohamot kaptam a remekbe szabott, gusztustalanabbnál elképzelhetetlenebb betegségeket ábrázoló képektől. Lehet, ha most is csak olvasnék a szoptatásról, akkor nem lenne bajom, de így képekkel illusztrálva nekem túl sokk.)
Viszont kitakarni nem lehet a képeket, mert ez meg a hülye németeknek íródott könyv, ritkán szedett, rövid sorokkal, a sorok mellett szemlélető fotókkal és ábrákkal, sok-sok ismételéssel, szájbarágósan, lassan, de azért eldöntöttem: nem adom fel, én ezt el fogom olvasni. Aztán bízom abban, hogy a gyerekem képes lesz szopni és valami ősi ösztöntől vezérelve talán én is képes leszek szoptatni és ha mégsem, akkor segítenek a kórházban a nővérek. Ha meg azt sem, akkor remélem, azt sem traumaként élem meg, én is pl. csak három hónapos koromig kértem anyatejet, utána tápszer kellett. Szegény anyukám, mennyi hülyeségemet és önállósodási kísérletemet kellett visszavernie! És már ilyen kicsi korban azonnal!
Egyébként pedig a könyv annyira ajánlgatja, hogy az első perctől kezdve a kórházban el se váljunk a gyermeküktől, de én el sem tudom képzelni, hogy egy akkora csomag mellett el tudjak aludni. Biztos frászt kapnék, hogy én ezt a gyereket agyon fogom nyomni, vagy megütöm alvás közben (nem vagyok alvás közben sem a nyugalom és türelem mintaszobra, sajkukacosra veszem a figurát, fiatalabb koromban képes voltam 180 fokkal is megfordulni az ágyban és ki tudja, hogy a császármetszés után a bódulatban mit művelnék).
