A sehány éves...

Vasárnap magunktól ébredtünk olyan 3/4 9 felé. Az utolsó ilyen luxus, ugye hétfő már munkanap Péternek. Illetve Péter alhat majd később is tovább, de most még én is ott lehettem vele. Vagy hát azon röhögtünk, lehet, hogy én is fogok még aludni vasárnap 9-ig, de előtte mondjuk 8-kor alszom el, a reggeli etetés után. Most még vicces, két hónap múlva mát valószínűleg nem lesz az.

Délelőtt reggeli, pakolás, takarítás - én meg alig tudtam ráállni a bal lábamra ismét, nagyon rossz volt. Úúúúúgy csináltam volna én is, segítettem volna neki, illetve hát én lettem volna a főkolompos. Amikor a hálószobát csinálta, kérdezgettem tőle, hogy ezt meg azt hogy szokta, meg ez meg az készen van-e már, meg mondtam, hogy szerintem azt úgy kéne, hogy... Aztán kettő perc után abbahagytam és megkértem, zárja rám az ajtót, ne is lássam, mit csinál, csak csinálja meg és szóljon, ha készen van, a családi béke kedvéért. Ezen megint jót nevetett, mert még azt is hozzátettem, hogy nekem ez baromi nehéz, de zárja rám az ajtót.

Ja, felhúztuk a matracvédőt meg a lepedőt a kiságyban, kirámoltuk a zenélő körforgót, a babakönyvet, a kismacit, a zenélő rókát - és álltunk meghatottan a kiságy fölött. Kint van a pelenkázó alátét is, kifőztem a cumisüvegeket és a cumit - tudom, hogy majd még egyszer kell sterilizálni, mielőtt használnánk őket, de akkor is: legalább egyszer már megvan.

Péternek volt még ebédje, én meg rendeltem magamnak, ebéd után meg írtam még pár e-mailt, Péter közben bent és kint is takarított és megbeszéltük, hogy elmegyünk még hősugárzót venni - Virág a kocsiban marad szigorúan -, meg aztán vastag plédet, na, oda be akartam még menni. Sajnos szoptatós melltartó csak FEHÉR volt a bababoltban - télire csak fehéret venni, fekete, padlizsán meg szürke felső alá, oszt úgy nézek majd ki, mind a cigánásszonok -, viszont találtunk nagyon jó plédet, puha, nagy, kék, alvó kutyus van rajta, cuki, meg vettünk gumikacsát majd a fürdéshez - Péter meglátta és persze, hogy meg kellett venni -, meg még lapozgatós-rezgős textilkönyvet, illetve húzogatós-rezgős játékot. Mondtam, hogy ezeket majd karácsonyra kapja meg, előbb úgysincs értelme. Nagyon jópofák amúgy, a húzogatós-rezgős valami rovar amúgy, zörögnek a szárnyai és kissé idióta feje van, de éppen ettől olyan édes. Fel lehet lógatni, a baba lehúzza, az meg csörögve-rezegve felemelkedik. Nem tudtam otthagyni amúgy.

Hűűűű, azt sem írtam múlt héten, hogy a visegrádi ebéd után, amikor a bimbóvédőt meg a kenőcsöt vettük, kérdeztem a pénztáros csajt, hogy lehet 10 %-os kártyára szert tenni. Kérdezte, mit vettünk, amikor azt kaptuk - mondtuk, hogy babakocsit. Milyet. Mondtam neki, hogy egy Pierre Cardin PS 682-eset hordozóstul, meg utána minden mást is a babának, ami kellett. Erre kicserélte a kártyánkat 10 %-osra. Pedig nem is akartam alkudozni, vagy ilyesmi, de jólesett. Amúgy ez a legközelebbi bababolt hozzánk, mármint az egyik üzletük csak pár buszmegállónyira van hozzánk, úgyhogy szerintem hasznát fogjuk még venni. Tegnap is legalább egy ezressel fizettem kevesebbet a takaróért és a három játékért. Ja, biztos, ami biztos, vettünk még egy pár újszülött kesztyűt is, karmolás ellen, nagyon kis picike - nem tudom, a kórházban ezt is adnak-e, de valami 260,- Ft volt, vagy mennyi egy pár, úgyhogy inkább hoztam egyet. Viszont láttam bandázsokat is - szólok, ne vegyétek meg bababoltban, a háundemben kettő darab volt 2.490,- Ft, itt meg egy darab 1990,- Ft. Szerintem nem mindegy!

A vásárlás után este elmentünk még vacsorázni, svédasztalos korlátlan fogyasztós helyet fogtunk ki és én szarvasszeletet ettem burgundy mártással, meg sok-sok salátával, illetve áfonyás libamájpástétomot, na meg sütit. A szarvas nagyon-nagyon ízletes volt, pedig nem szoktam sűrűn vadhúst enni, de ez igazán díjnyertesre sikeredett, tényleg! Péter mondta, amikor leültünk, kicsit úgy érzi magát, mint a nászutunkon - csak hiányzott a 180 fokos félkör panoráma a tengerre. Hogy az milyen jó volt! Istenem, alig tudtam betelni vele és az akkora élmény volt, hallani a szikla tetején a tenger morajlását, a madarakat, érezni a sós szellőt és a kánikulát! Meg a végtelen békét és a szerelmet... Na jó, szóval vissza Budapestre, vasárnap este negyed 8. Koccintottunk egyet a közel hét év lezárásaként, meg az új élet kezdetére. Persze gyümölcslével! A pincér nézett is, hogy semmilyen alkoholt nem iszunk. Péter mondta, csodál engem ezért az egészért - kérdeztem, amiatt, amit már végigcsináltam, vagy amiatt, ami még előttem áll. Mondta, hogy is. Én meg erre büszkén vigyorogtam.

Negyed nyolcra értünk oda, fél kilencig volt az étterem - Péter az utolsó másodpercig kihasználta a lehetőséget! A végén mondta, nasizik még egy kicsit - és hozott még egy hortobágyi húsos palacsintát!!! Amikor a pincér odalépett az asztalunkhoz, hogy elpakolja, Péter pont azon filózott, még fagyit is ehetne egy kicsit... Mondtam, naja, és ÉN VAGYOK TERHES!!! (Amúgy meg van még otthon fagyi, azt kéne megenni, de ebben a nyálkás-szitáló esős-sötét-borús időben senkinek nem volt kedve még fagyizni is.)

Amikor hazaértünk, persze jó későn, láttam, hogy elfelejtettünk kiteregetni, attól nem lett éppen jókedvem, meg hogy késő van, még el kéne rámolni pár dolgot és a babakocsira megint nem maradt idő. Meg - szégyen, de - a nyári rolókat sem fúrtuk még fel. Nekem kéne tartani a porszívócsövet, amíg életem szerelme lyukat fúr, úgyhogy nem nagyon kapkodtam a lehetőségért. Egyszer nekiálltunk már, de akkor nem volt otthon a vízmérték, hangos szitkozódások közepette tettünk le a fúrásról.

Aztán meg nagyon megfájdult a hasam, próbáltam aludni, de négykézláb kúsztam be a hálószobába, volt két-három erősebb fájásom is, egész hason átívelő - na, gondoltam, ennyit az utolsó napról, kellett nekem itt koccintgatni, Bogyóka elértette a célzást és elindul kifelé. Nagyon szúrt a méhszájam is, hasogatós-szurkálós érzés volt (mintha a baba kidugta volna a kis kezét, jobban nem tudom leírni), de aztán nem történt semmi egész éjjel, meg reggel sem, azon kívül, hogy most a gyomorégés helyett sztenderd büfizés volt az éjszakai program. Meg egyszer Péter simizte a kezemet, hogy ébredjek fel, mert nagyon horkolok. Most már értem, miért írták a babás könyvben, hogy a gyerek felébred a saját emésztése hangjaira, illetve érzésére is. Egyébként ha nem fájt volna semmim, simán el tudtam volna aludni, pedig azt hittem, tiszta ideg leszek, de szerencsére nem így lett. Nem tudom, hogy ezt is a hormonok intézték-e el, vagy hogy valahol mélyen tudom, érzem, hogy minden rendben lesz, mert mindennek rendben kell lennie, de hála istennek nem tördelem a kezem, mint ahogy számítottam rá magamtól. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a holnap. Van még pár elintéznivalóm, de szépen sorban-nyugiban szeretném. Ja, még fel kell hívni a klinikát is, hogy is van ez a parkolás a szülés alatt, mert négynapi díjat kifizetni elég combos lenne.

Azt is elfelejtettem írni, hogy Péter át akarta nézetni a kazánunkat, mielőtt Balázs megérkezik, hogy tényleg minden rendben van-e vele és akkor gond nélkül bekapcsolhatjuk-e. Mondták, egy hónapra előre betáblázódtak, de rákérdeztek, miért szeretné Péter. Mondta, azért, mert érkezik a baba, most tűzték ki a műtét időpontját, egy kicsit korábban, mint számítottunk rá. Erre megígérték, hogy akkor nagy valószínűség szerint jönnek csütörtökön. (Van még emberség kishazánkban!!!)

Azt sem írtam, hogy amikor itt volt Orsi barátnőm, mutattam neki, hogy csíkos lett a pocóm - de azt mondta, hogy mivel nem fehéredett még ki, hanem piros, ezért nagy eséllyel el is fog múlni a szülés után. Remélem, így lesz. Bár ha nem, akkor sem az egész hasam lett ilyen, csak egy része, szóval van még remény. Amúgy most eszembe jutott, lehet, kéne vinni a pocikenegetős szettet a kórházba is???

Szinte megszakítás nélkül aludtam majdnem kilencig, bár volt már negyed 12, mire ágyba kerültünk, meg ugye én nagyon rosszul is voltam, folyamatosan felébredtem a méhszáj körüli szurkáló érzésemre, nem volt valami kellemetes.

Úgyhogy hétfő. Kimostam az új takarót, meg a szopipárnát. Amúgy már gondolkoztam azon, hogy okés, hogy én mosom külön a cuccokat, de ma pl. még a szopipárnával fogok aludni, anélkül nem menne. De ha most kimosom és alszom vele, akkor az már egy kicsit "anya-szagú" lesz, meg anya által használt. Nem? Nos, akkor mi is van ezzel a mossuk ki előre dologgal? Ha beteszem a szekrénybe, az sem lesz már "steril", hiába vasalom ki. A szekrényt nem fertőtleníthetem ki, vagy ha mégis, akkor az is csak ideig-óráig lesz az. Meg ahogy rakom, teszem-veszem a dolgokat, úgyis hozzá kell nyúlnom, szóval már rögtön nem streil. Épp itt tartottam a gondolatmenetben, amikor Zsuzsi barátnőm hívott, és kérdezte, szabad-e megkérdezni, hogy vagyok. Visszakérdés: szabad azt mondanom, hogy már nem jól? Persze akkor még esett az eső, reggeli előtt voltunk, nyűgösen, pocakfájósan, mindenem zsibbadt még, épp ráálltam a mérlegre és néztem, hogy ez bizony tizenötésfél kiló - erre Zsuzsi megdicsért, hogy az naggggyon jó, ügyes kislány vagyok. Mondta amúgy, persze, hogy mondhatok olyat, hogy nem vagyok már jól és higgyem el, a reklámok sulykolják csak a nőkbe, hogy tökéletesnek kell lenni. Mert miről is szólnak a nőket célzó reklámok? Nem elég fehér, nem elég tiszta, nem elég egészséges, nem elég jó, kipihent, magas, alacsony, finom, cukormentes és így tovább. És a pasiknak? Csak sör legyen, avagy: férj szürke ingben vezeti az egyterűt, mert ő leszarja, hátul csörömpölnek a sörök és arra gondol: a feleségemnek nincs hüvelygombája, de majd most lesz!

Mondta Zsuzsi, ezentúl én is gondoljak arra: ha sör van, minden okés és ne hagyjam magam stresszelni. Meg mondta, ne akarjak olyan lenni, mint ő volt, hogy két nappal a hazatérés után odaállt főzni és ilyenek, hagyjam magam kényeztetni. Mondtam, odakészítettem a Trófea, az Il Treno, a Don Pepe és a Pizza Forte étlapját a telefonhoz, a telefonba elmentettem a számukat, szóval engem nem érdekel. Meg itt lesz anya is elvileg kb. két hétig, tud főzni az anyósom is, meg diétásat nekem az anyukám, Péter is nagyfiú, tud rendelni, ha néha mirelitet eszünk, az sem baj, úgyhogy most nem nagyon érdekel ez az egész. Még soha nem műtöttek, nem tudom, hogyan fogom viselni, úgyhogy arra készülök: én nem leszek virgonc. Mondta, hogy ügyes kislány vagyok és gondolkozzak mindig előre.

Mondta, hoz be nekem nutellás-narancsos muffint is a kórházba, egy tepsi csak az enyém lesz és az azért is jó, mert nem kell hűteni és azt kínálok meg vele, akit csak akarok. Mondom, dehogy kínálok meg bárkit is, én vagyok a hős, nekem jár a süti! Erről eszembe jutott, hogy Péter is azt mondta tegnap, oda menjünk vacsizni, ahova én szeretnék menni, mert én vagyok a hét hőse. Mondom, mit hét hőse, az év hőse! Meg mondtam Zsuzsinak, túl sok kaját ne hozzon, mert én leszek az egyetlen kismama, aki egy grammot nem fog fogyni a szüléstől. Mondta, értékeli, hogy tudok még röhögni a saját nyomoromon!

Egyébként a mosás mellett kimostam még a hűtőt is, jöhet anyukám. Még a szomszédunkkal szeretnék foglalkozni egy kicsit, véglegesíteni a listákat, kit és mit kell holnap elintéznie Péternek - őssejtes telefon, gyerekorvosos telefon, értesítendők listája -...

Az is nagy eredmény és szerintem azt sem írtam, hogy a végén csak sikerült péntek este levideóznom, mennyire tud hullámzani a pocakom.

Este 3/4 9 és még csak a mellszívóval kötöttem barátságot. Viszont nem voltam annyira ideges, mint számítottam rá. Péter sokkal később ért haza, mint ahogy számított rá, viszont hozott egy csomó péksütit holnapra. Én mondjuk nem tudom, mit ehetek majd és mikor - ma már éjféltől nem ehetek és nem ihatok semmit, és nem tudom, holnap is mikor.

Átnéztem a cuccokat, fertőtlenítettem a mellszívót - és még ki tudja, hányszor fogom ezt megtenni, már ha ez egyáltalán jó lesz, mert mondták, nem mindenki találja el elsőre, milyen kell. Még a lista van, viszont délutánra hasmenésem lett és fájásaim. Nem rendszereződnek és nem is ível át az egész pocakomon, de akkor is.

Vegyes érzelmekkel indulok neki a ma esti zuhanyozásnak, de tényleg nem parázom annyira, mint számítottam rá. Sokan írtak, hívtak ma - nagyon sokat jelent, hogy mindenki érdeklődött, keresett, köszönöm ezúton is mindenkinek.

Búcsúzom a sehányévestől is, természetesen egy korszak zárult le az életünkben, fura ezt írni, de valahogy most már talán jobban esik, hogy kifelé megyünk belőle. Köszönök minden jótanácsot, ötletet, véleményt, észhez térítést.

Megyek, megírom még a listáimat, aztán majd jelentkezünk, új írások a www.kisbalazzsal.blog.hu oldalon lesznek olvashatóak. 

Rég nem tettem, de este azért imádkozni fogok.

Október 12., péntek - mééééég mindig fáj a hasam.

Úgy ébredtem reggel, hogy ez nekem nem lesz jóóóó, nem tudtam felhúzni sem a lábaimat, sem pedig baloldalról jobbra nem tudok fordulni. Péter kelt egy kicsit korábban, mert maradt a házkörül még dolgozni, hátha sokat halad. (Persze egyedül nem ment neki, nyilván, ráadásul egy csomót lestük az eget, hogy ugye nem fog esni!) Én még mostam, terhescsigamammer-tempóban, de Péter aranyos volt, nagyon sokat segített. Gyorsan összerámoltuk a konyhát, meg mostam két adagot, vagy hármat (teljesen tisztán és üresen akarom itthagyni a fürdőszobát, bár Péter bebizonyította nyáron, hogy tényleg lehet haverságot kötni a mosógéppel, amíg Németországban voltam, tehát ha marad is egy pár cucc, azt ő már tudja menedzselni.

E-maileket írogattam és pihiztem, meg amikor néha fel kellett kelnem, akkor sziszegtem rendesen. A jógát persze le kellett mondanom, szó sem lehetett arról, hogy én bárhova is elinduljak. Aztán amikor ebédeltünk, hívott a fodrász-kozmetikus, hogy ugye akkor megyek fél kettőre gyantáztatni. Péterrel megbeszéltem, hogy átsétálni nem tudok, pedig nincs messze, akkor átvisz inkább. De mondtam, ha félholtan is, MUSZÁJ gyantáztatni, nem mehetek jetiként a kórházba. A lányzó is mondta, milyen jó fej vagyok, nem punnyadtam be a várandósság végére - de szerintem a hiúságom tehet az egészről. Ha nem lehettem olyan kismama, aki összesen hat kilót hízik, akkor legalább szőrös ne legyek! Mondta azt is, bármikor szeretnék melíroztatni, vagy gyantáztatni, vagy bármit, ő is szívesen átsétál hozzánk. Azt hiszem, élni fogok a lehetőséggel, főleg, ha egy kicsit úgy érzem: kezdek becsavarodni. Ami a tél miatt különösen rizikós. Illetve nem is tudom, mi a jobb: mi a hideg miatt nem tehetünk majd nagyobb túrákat, úgyis be kell öltözni, tehát tényleg lesz fél évem, hogy összeszedjem magamat, az életünket is egy picit, és mivel hideg-esős-késő őszi-téli idő lesz, ezért amúgy sem lesz túl sok ingerenciám kimozdulni és ezért lehet, nem is fog annyira megviselni. Vagy éppen a hülye téli hangulat lesz az, ami miatt inkább depresszív leszek. (Bár erre azt mondta anyukám, neki annyi dolga volt, eszébe nem jutott volna, hogy ő csak ül, néz és sajnál(tat)ja magát. A mostanában szült barátnőim meg azt, hogy ez az állapot is elkerülhetetlen, érdemes rá odafigyelni és bármikor úgy érzem, nincs tovább, szóljak, segítenek.)

Gyantázás után ismét egy nagyobb pihi következett, majd összeraktam az orvosi papírjaimat. Válogattam még a hirdetési újságokat is, meg egy kicsit rendet raktam a dohányzóasztalon. Ja, meg Péternek vittem mindig enni, inni, próbáltam rá odafigyelni.

Este életem párja még koncertre ment, én meg csak pihegtem a kanapén: tévéztem, olvastam, ittam még egy forró csokit, mert elég hűvös idő lett és gondoltam, most vagy soha, ki tudja, mikor tudok legközelebb meginni szép nyugiban, csendes magányomban egy bögre valamit. Meg tévézni. Meg aludni, amikor épp rámjön. Vagy addig olvasni, ameddig én szeretnék. Olvastam még a Babapszichológiát, méláztam rajta, gondolkoztam és vártam Pétert. Egy óra után mentünk aludni, még meséltünk Balázsnak arról, mi is lesz kedden és hogyan fog történni minden. Remélem, megértette és ő is várja már - már ha tudja, mi az -, hogy lásson minket.

Fél kilencig aludtunk, aztán Péter elrohant gyógyszertárba valami krémért, aztán reggeliztünk, én elhűlve néztem, hogy tizenöt és fél kilóóóóóóóó, nem is vagyok éhes, de Balázs meg az volt. Reggeli közben mondtam, hogy egy hét múlva már remélhetőleg - valószínűleg hazafelé igyekezhetünk, ha minden igaz. És hogy nagyon fura érzés, mert legszívesebben már túllennék rajta, viszont másrészt meg megállítanám az időt, kényelmeseket reggeliznék Péterrel, filmeket néznénk, olvasnánk, sétálgatnánk és várnánk, hogy megszülessen kisBalázs. Viszont annyira izgatott is vagyok, hogy azt el sem lehet mondani. Meg persze félek a műtéttől is, továbbra is, hiába tudom, hogy ez rutin, hogy naponta sokat csinálnak ilyet, hogy nagyon jó az orvosom és nagyon bízom benne, meg a kórházban is. Az is eszembe jutott, hogy valószínűleg ez volt sokáig az utolsó szombat délelőtt, amikor kilencig aludtunk. Mindenki. Nem tudom, most tör fel az önzésem - lehet, azért, mert közel tíz hónapja minden és mindenki a baba körül forog. Vagy azért, mert Péterrel szeretnék még egy kis időt eltölteni, vagy nem is tudom. Esetleg bepánikoltam. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy icipici emberke fog velünk hazajönni egy hét múlva és mostantól mindig velünk lesz, a mi fiunk lesz és mi felelünk érte, minden értelemben.

Persze, várom, szeretem, a fiunk, egy-egy darabka belőlünk, belőlem - de el sem tudom képzelni, milyen is lesz. Illetve igen, etetni kell, pelenkázni, altatni, játszani vele, babusgatni, fürdetni, elcsitítani, megtanítani a világ dolgaira. Valahogy nem tudom elképzelni, milyen is lesz. Lehet azért, mert nem tudom, milyen a kis pofija és még most is itt szakad vége a fantáziámnak mindig.

Reggeli után pakoltunk és megnéztük, hogyan is kell becsatolni a babahordozót a kocsiba. Nem köntörfalazok: a jó édes nénikéjét annak is, aki ezt így találta ki! Elhiszem, hogy a biztonság az első, de ez miért ilyen bonyolult? Lehet, hogy egy pár hónap múlva már talajrészegen (na, az nem lesz még pár hónap múlva) is menne a be- és kicsatolás, de hogy a gyereket nem lehet alvás közben "csak úgy" betenni és kiszedni, mármint nem hordozóstul, mert ez eléggé egy macerás dolog, közben elég rendesen rángatni kell a hordozót is. Remélem, menni fog majd a sebemmel is. Jaaaa, a pocakom ma nem fájt annyira, mint tegnap vagy előtte, de azért nem álltam neki a takarításnak ma sem, meg a hordozóval is rendesen megszenvedtem, amíg kétszer beraktam meg kiszedtem.

Dél körül meg nekiálltunk felfúrni a polcokat. Egy a komód fölé, egy a kanapé fölé. Mivel mégis jó idő van, Péter most kint dolgozik, a portalanítás holnapra marad. Elég rezignáltan veszek tudomásul most már bármit, és nem érdekel, ha valamivel nem jutok előre. Akkor az úgy marad.

Péternek mondtam ebéd előtt, hogy azért én sokat-sokat gondolkozom rajta, hogy műtét és hogy áááááááááá, ő meg erre azt mondta, hogy nyugi, rendben lesz minden. Mondom fordított helyzetben én odamennék, átölelnélek, szorítanálak és mondanám, hogy megértem, hogy fél, de nagyon szeretem, nem lesz semmi baj, ott leszek vele és a többi, blablabla. Mondta, hogy az én vagyok. Erre közöltem vele, hogy empátiából megbukott - ő meg azt, hogy én viszont hülyeségből átmentem.

Péter nagyon sokat segít, nem tagadom, de én speciel a saját idegeimre megyek. Maradt némi hasfájás mára is, de kellemetlenebb tünet, hogy a baba kobakja nyomja a medencémet vagy valami más csontomat, a fájdalom pedig kisugárzik a bal combomba is - baloldalt nyomja - és alig tudok ráállni a bal lábamra. Nem kellemes érzés. Ahhoz képest, hogy én azt gondoltam, még itt lassan, de biztosan megcsinálok mindent, amit elterveztem, eléggé kanapéhoz / fotelhez kötött lettem az utolsó pár napra. Péter az imént világosított fel, hogy igaz, hogy még hármat alszunk, ugye most szombat este van, de már csak két teljes nap. Megint pánikolni kezdtem, de mondta, nyugi, szeret, ölelt, szorított, meg hogy bő kilenc hónapja erre várok. Mondtam, hogy amióta összeházasodtunk, azóta erre várok - és már sírtam is megint.

Szóval most itt tartunk, szombat este van, tévézünk, és próbálok nem arra gondolni, hogy három nap múlva már itt lesz mellettem Bébibogyó is. Vagy hát de, arra gondolok, de élvezem Péter társaságát és egyelőre a jelennek élek. Vagy mi.

Ja, és kuponos-vásárolós hétvége van ráadásul és olyan szívesen mentem volna, meg vettem volna pár szép új ruhát. Nem feltétlenül értek egyet az idei őszi-téli divattal, ezek a magasderekú nadrágok, meg a mintás leggings-ek az őrületbe kergetnek, nagyon gagyi hatásuk van (arról nem is beszélve, hogy a magas derék nem igazán irodai, illetve iskolai viselet, mert nyomja az ember bordáit a nadrág / szoknya korca és amúgy is olyan hülyén néznek ki a csajszik kb. bordáig felhúzott szoknyával és betűrt blúzzal. Váááá.) De már amikor Tatán voltunk, akkor láttam egy lányt, rakott szoknya volt rajta, szép magassarkú, púderszínű cipő és valami vajszínű felső, elegáns volt, nagyon tetszett a szettje, én meg ott voltam a kb. végtelenségig nyújtható atlétámban és nagyon szerettem volna én is vékony lenni, meg csinos. Erre még várhatok egy kicsit, tudom, de akkor is, már akkor nagyon-nagyon szerettem volna elmenni vásárolni és válogatni a szép ruhák között. Nem a kukoricás zsákok között. (Tudom, én még viszonylag "olcsón" megúsztam a nyári pocakosságommal, meg azzal, hogy elég volt esetleg csak egy-két mérettel nagyobb ruhát venni a megszokott méretemnél és jó volt az is. Mázlim volt a tunikás, mell alatt szabott, húzott, best of 80-as évek divattal is, de most ezek a csőnadrágok, na hát ilyet fel nem erőltetnék most magamra. Amúgy is, az csak botsáskákra jön fel szerintem. A spinninges vádlim viszont alkalmatlan arra, hogy ennyire skinny vagy cső cuccokat magamra húzzak. Meg 40 és feles a lábam, nekem már a lábfejemen sem mennek át azok a cuccok. Nagyon vicces próbálkozásokat tettem amúgy egy-egy próbafülkében.

Jaaaaajjj, próbafülkéről jut eszembe... Még mindig rámjön a céundás XS-es pizsamám és ez az egyik olyan szett, amiből 38 hetes várandósan, óóóóriási pocakkal sem lóg ki a derekam, mert nyúlik a pizsi velem együtt. És hogy ez miért ekkora szám? Próbáltam megkeresni a vonatkozó bejegyzést, de lehet, csak e-mail volt. A sztori a következő: pizsamát akartam venni. Vagy nem is akartam, csak akciós volt és úgy gondoltam, hogy akkor én veszek magamnak egyet. Bevittem egy M-eset, meg egy XS-eset a próbafülkébe, mert ránézésre az M-es óriási volt. Persze, hogy az XS-es lett jó és azt néztem, annyira nyúlik, hogy ebbe még akár ikrekkel várandósan is beleférek. Nagy boldogan akasztottam vissza az M-eset és örültem magamnak, hogy az XS-es lett jó rám! A pénztárnál a hegyomlásnál is dagadtabb eladónő: magának viszi? (Mi köze van hozzá??) Mondom, igen. Tényleg? És belefért? Dehát ez XS-es, az a legkisebb méret! Mondom, totál nem érdekel, milyen cetli van benne / rajta: felpróbáltam és jó lett rám, úgyhogy ezt veszem meg - ráadásul ahogy néztem, ebben még egy-két gyereket is ki tudnék hordani, mert akkora.

Annyira kiakadtam, hogy hogy jön ez a nő ahhoz, ráadásul iszonyatosan kövéren, hogy beszóljon nekem, nem lesz jó az XS-es??? És ha bármi más miatt akarom megvenni??? Vagy bárki másnak és mondjuk csak a hosszát néztem meg??? Meg miért kellett lesajnáló hangsúllyal közölni, hogy ez a legkisebb méret?! Főleg neki, aki akkora volt, nem is értem, hogy / hol talált még magára ruhát.

Szóval az XS-es pizsama még mindig tökéletes rám.

Azt nem is írtam, hogy az orrvérzés elmaradt időközben, helyette a fogínyvérzés fokozódott, most már minden alkalommal dől a vér az ínyemből, több helyen is. A fogorvos szerint ez normális várandósság alatt (szerintem meg nem, de mindegy), ez is el fog múlni a szülés után.

A horkolás is megvan még, illetve nem is horkolás, hanem valami hülye levegővétel, de most már ébren is produkálom, ha fekszem vagy hátradőlök. Nem vicces. Nagyon fáradékony vagyok, álmos is, sokat fáj a hátam, a derekam és most már szinte folyamatosan olyan érzésem van, mintha a baba ki akarna esni a lábaim közül. Na meg a pocakfájás. Balázs továbbra is izgága, bár talán nem annyira, mint eddig volt, de szerintem még mindig nagyon. És nagyon étvágytalan vagyok, ha meg mégis eszem, akkor is inkább édességet szeretnék enni, mint zöldséget-gyümölcsöt meg husit (nem úgy, mint eddig!) Sikerült ma is bekanalaznom egy nagy adag jégkrémet. Persze akartam is, hogy elfogyjon, mert kétliteres vödörben volt, és úgy gondoltam, kell a hely a mélyhűtőben. Aztán persze az elég is volt mára, csak három kocka csokit ettem utána. De úgy látszik, a cukormániám kiújult. Kíváncsi vagyok, meddig marad ismét velem.

Október 10., szerda, a 38. hét 2. napja. Végre aludtam egy jóóóót! Utána megreggeliztem azt a marcipános croissant-t, amit Orsitól kaptam, fincsi volt nagyon! Így az alvással és a sütivel, na meg a mézes tejeskávéval eszembe jutott, hogy engem milyen kevéssel is boldoggá lehet tenni, meg az is, hogy ezek most az élet nem is olyan apró örömei! (Pont a hét elején mondtam a kolléganőmnek, hogy mit is érdekli őt, mit csináltak Asshole-ék hétvégén, ő egy szelet sütit nagyobb élvezettel tud megenni, mint ahogy ezek fél hetet a nyaralójukban töltenek!) Aztán délelőtt e-mailekre válaszolgattam, meg mostam három adagot és egyszer csak jött ez a link a férjemtől:

http://www.keptelenseg.hu/keptelenseg/baba-furdetes-lvl-100-65840

A nagyon terhes feleség (én) persze megnyitja, elkezdi nézni és a zene, a látvány, a gyengédség és az újszülött kismanó látványától elkezd bőgni. Mit bőgni, zokogni, mert ez olyan megható. Négyszer állítja le a videót, mert semmit nem lát a könnyeitől és közben imádkozik, hogy az ő babája is ilyen szép legyen, szemmel láthatóan is egészséges és ő is ilyen szakértelemmel tudjon hozzányúlni, persze nem teljesen az elején, de akkor is. Meg hogy milyen édes, ahogy nyalogatja a vizet, ahogy próbálná meginni, mintha szopizni szeretne és hogy nagyon hasonlít a szeme vágása a húga pici szemére, mármint még akkor, amikor újszülött volt, már amennyire emlékszik rá. És hogy milyen csöpp és hogy próbál nézni, mi újság, és hogy kisbéka tartásban van szinte végig és. milyen. édes. Brühűűűűűűűűűűű!

Nagyon terhes nőnek nagyon csorog a könnye, így a fotelből körülnéz és megállapítja, miközben még mindig bőg, hogy zsebkendő nincs a közelben, fel kéne állni érte, de az meg most nem megy neki. Néz tovább és meglátja az addig bontatlan popsitörlő kendőt karnyújtásnyira. Terhességi agylágyulásban átfut az agyán, hogy akkor ezt most lehet-e orrfújásra használni. Eszébe jut, hogy látott már olyat, hogy arra használták, tehát felbontja és jól beletrombitál.

ÉLJENEK A HORMONOK!!!

Miután ezzel elment kb. háromnegyed órám, látom ám, hogy késő van, negyed egy, gondoltam, ebédelek, mert aztán megint késő lesz és remegni fogok, azt nem kéne megvárni. Beraktam a mikróba a kis főzelékemet, erre látom ám, hogy megint a kocsibejáróra állt a szomszéd. (Hosszú sztori.) Múlt héten egyszer már szóltam, hogy légyszi ne, mert bármikor megszülhetek és hadd ne kelljen őket hajkurászni, hogy bocsi, elfolyt a magzatvíz, mennénk a kórházba, álljatok odébb. De akár gond is lehet, akkor meg kb. minden másodperc számít, szóval tényleg ne. Erre nem az volt a válasz, hogy okés, rendben, figyelünk, vagy elnézést, hanem hogy "ő már úgyis megy". Anyátok valagát! Ezek után még tíz percet ott beszélgettek. Szóval tegnap látom ám, ott áll a faszi megint a beállón (illetve ez egy másik volt, mivel futárszolgálat bérelte ki a seggfej szomszéd házát, szerintem amúgy direkt kitolásból adta ki nekik, de az nem zavar, hogy jönnek-mennek, csak az, hogy nem tudjuk használni a kocsibeállót, de mindegy, szóval van vagy nyolc autójuk, különböző méretekben). Erre nem is akartam elmenni, de annyira elgurult a gyógyszerem, hogy melegedő főzeléket, centrifugázó mosógépet és mindent otthagytam, lerángattam a melegítőalsómat és fel a farmeromat, összekaptam a cuccaimat és úgy tettem, mint aki menni készül.

Szóltam a fickónak, hogy szeretnék kiállni és egyébként már múlt héten szóltam, bármikor megszülhetek, rohanni kell, szóval kértem már: ne álljanak ide (azt már meg sem említettem, hogy a KRESZ is így kezdődik, de mindegy), de ha gondolja, minden reggel elmondom. A faszi válasza: "Én csak akkor állok ide, ha én is ittvagyok!" Ezzel fogta magát és elment.

Én is, vettem fel legalább pénzt - merthogy utalt az OEP, megkaptam az első igazi állami ellátásomat. (Ami a durva, hogy a terhességi-gyermekágyi SEGÉLY összegéből adót vonnak! Péter mondta, jó fejek: tessék, itt a pénz, de ennyit meg is tartok magamnak azonnal.) Gondoltam, akkor megyek a kínai boltba is, vettem hajgumikat a kórházba még, meg kávét otthonra, pár csomag tízes zsepit, szintén a kórházba. Meg akkor a sütis boltot is útbaejtem, jó lesz az nekem. Vettem egy szelet fatörzs szeletet, meg egy valami bécsi krémest. Otthon vettem csak észre, mert ezzel kezdtem volna az ebédet, mert megint remegtem, hogy penészes a fatörzsem! Úúúúúgy, ahogy volt, ment a kukába. Mivel amúgy sem akartam volna én már sehova sem menni, nyilván nem mentem vissza, de én oda többet be nem teszem a lábamat! Szóval a sütim is a kukában landolt, meg a szomszéd alkalmazottak is seggek, nagyszerű napom van!

Ebéd után el is mentem aludni, gondoltam, akkor nem ér semmi borzalom. Egyébként mostanában megint álmodom, volt pár hét, amíg nem álmodtam, az utolsó szerintem a védőnős volt, hogy neki van már három gyereke. A héten álmodtam két nagyon meglepőt - az egyiket nagyon szeretném, ha bejönne, mert másnak az végtelen öröm lenne, a másikat viszont én nem szeretném. Illetve volt idő, hogy szerettem volna, de most már inkább nem, fontosabb dolgaim is vannak az életben, minthogy réges-régi dolgokkal foglalkozzam. (Nem írom le egyiket sem, hátha még bejönnek, az elsőnek nagyon örülne az illető, a második meg azért lenne jó, mert én mutathatnék végre fityiszt!) Most már leginkább babásat álmodom, Péter éjjel álmomban közölte, valami nyakkendős mesét olvasott Balázsnak, csak az kellett neki, persze az a leghosszabb, úgyhogy jó későn tudott csak aludni jönni, és kár volt neki múltkor azt olvasnom, mert csak azt hajtogatta, hogy nyakkendő, nyakkendő. (???)

Ilyenkor azért ledöbbenek, hogy honnan is juthatnak ilyenek eszembe. De persze megint nem láttam kisBalázs pofiját álmomban, csak Péter meggyötört, álmos tekintetét, meg a méltatlankodást, hogy a gyereknek a nyakkendős mese kellett!

Alvás után nem sokkal jött is Péter, adtam neki egy kis uzsonnát és felkerekedtünk hősugárzót meg vastag plédet és kislábast - cumisüveget melegíteni - venni. Hősugárzó csak nagyon tré volt, vastag pléd nem volt, ellenben nagyon jó babacuccokat találtunk, fillérekért dobálták ki őket. 300,- Ft-ért és 500,-ért kispólók voltak, 800-ért meg pizsamát vettünk. Nem újszülött méret, csak később tudja őket felvenni, de legalább lesz mihez nyúlni, ha hirtelen nő egyet Bogyókánk.

Volt akciós tészta is, azt is vettem vagy hat csomaggal, hogy legalább az legyen, vettem még lisztet, cukrot, de már a hátam közepére sem kívántam a hülye üzletet. Ja, meg meleg pogácsát! Egyet be is toltam íziben, aztán szóltam, hogy akkor nekem több volt, csak egyet már megevett a gyerek. Utána elmentünk még Péter szüleihez a babakocsiért, meg kell tanulni összerakni meg szétszerelni, meg összecsukni, hadd ne a sebemmel gyakoroljak majd, ha hazajöttünk. Elég későn értünk haza és nekem annyira megfájdult a derekam, hogy feküdni sem bírtam már. Vicces volt így még fogat mosni, mondtam is Péternek, azon túl, hogy kikísér a mosdóba, átöltöztet, megmoshatná a fogamat is, de azt, meg a lencsézést nem vállalta. Vagy negyed órát álltam a mosdóra támaszkodva, koncentrálva a légzésemre és nyolcas alakban csípőkörzéseket csinálva, ahogy jógán tanultuk, amitől elviselhető volt a fájdalom, de nem múlt el teljesen. Közben hányingerem is lett - gondolom, tudat alatt eszembe jutott, hogy műtét, te jó úristen!!! - és a gyomrom is nagyon égett, két Rennie ellenére is.

Jajj, Rennie, ez is egy külön sztori. Hétfőn ugye mondtam Péternek, neki kell vásárolnia és gyógyszertárba mennie, a vásárlás kell, a gyógyszertár ráér kedden is, de akkor tényleg kell, mert el fog fogyni a Rennie-m és meghalok anélkül. Kedden végül mégsem ment el, én meg néztem este, hogy két szemem van még, egyet persze meg is ettem éjjel. Péter megígérte, akkor ő reggel elszalad nekem ide kétsaroknyira, úgyis kel, mert dolgozni akar. A kelésből az lett, hogy jól elaludt és csak a gyógyszertárba ment. Szerda reggel félálomban mondtam neki, hogy szerintem csak nyolckor nyit, de szerintem nem vette komolyan, mert úgy jött haza, hogy méltatlankodott: csak nyolckor nyitnak ezek! De vett mindent, amit kértem, füldugót két párat (kórházi alvást elősegítendő), mull-lapot otthonra, meg Rennie-t és sebgyógyulást elősegítő homeopátiás golyócskákat is. Azt hittem, ez valami nagyon drága cucc lesz majd, de egy doboz 700, -Ft körül volt! Szóval egészen jól teljesített a férji üzemmódban, A+-os lett! Azt én felejtettem el mondani, hogy Rennie-ből cukormenteset kérek, és meg sem kérdezték tőle, úgyhogy mondta, majd legközelebb figyelek jobban. Egyébként a cukormentes könnyebben szétesik az ember szájában, már csak ezért is jobb buli! Szóval ha bárkinek Rennie-re támad gusztusa, akkor cukormenteset vegyen, szerintem hamarabb hat.

Este Balázs eléggé csendes volt, lehet, nem bírta a nyögésemet, mert tényleg eléggé fájt a pocakom, a derekam, meg a gerincem, először fel sem tudtam őt ébreszteni, egy jó fél órán át, hogy mi újság, jól van-e - gondoltam, itt az idő!!! De nem, aztán beindult, sajnos a mesélés elmaradt, mert mire Péter bejött, addigra elaludtam, úgyhogy csak a rókát játszotta le neki, de nemhogy elcsendesedett volna, felébredt rá. Én aludtam mondjuk, de valahol mélyen éreztem, hogy fáj a derekam, a gerincem, a baba edzést tart, kőkeményet. Hajnalban olyan négy-fél öt felé felébredtem és az istennek sem tudtam visszaaludni. Nagyon éhes voltam, de csakazértse mentem enni, különös tekintettel arra is, hogy az jutott eszembe: én pedig vörösvári kakaóstekercset akarok anyukám krumplilevesével! Vagy másfél óra után Péter is mocorgott, meg persze Balázs végig, akkor mondtam is neki, úúúgy odabújnék, de nem tudok a pocaktól, egyébként meg készülök éhen veszni, de nem ám akármit akarok, hanem a levest a kakkós csigával. Kérdezte, uborkát nem kérek-e a menühöz, de mondtam, még mindig nem korcsosult el az ízlésem, csak anya levese kell, meg a tocsogós kakós tekercs. Aztán azt tudakolta, hogy porcukros tejföl nem kell-e hozzá, de már nagyon röhögött. Mondtam, semmi ilyesmi, de azért úúúúgy ennék valamit. Volt egy fél pudingos sütim, mondta, egyem meg azt, de nem voltam hajlandó.

Reggel spontán sírva fakadtam attól, hogy mondtam Péternek, nagyon szeretem, és hogy még öt napunk van így kettesben, aztán jön egy pici manó és nem tudom, mi lesz, hogy lesz, mennyire lesz alkalmunk egymással időt eltölteni. És már bőgtem is. (Pedig ő még nem is mondta, hogy szeret! Magamtól meghatódom, utólag nagyon vicces. Közben nem annyira, mert azért aggódom, ami persze teljesen természetes, és bármennyire is szerettünk volna ezt a babát, néha azért elgondolkozom, hogy akkor tényleg, véglegesen, visszavonhatatlanul vége a régi életünknek!) Péter nagyon édes volt, magához húzott és mondta, semmi gond, mindent megoldunk, minden rendben lesz, és ne aggódjak már. De mondom, egészséges lesz-e, minden rendben lesz-e, képes leszek-e gondozni, és így tovább.

Babóca felébredt eközben és rugdosott, hogy éééééhes, úgyhogy mondtam Péternek, éhes vagyok! És anya krumplilevese keeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeell!!! Péter mondta, jóóó, még csak-csak összeszedi magát, de anya hülyén fog nézni ránk reggel hatkor, hogy mit is akarunk tőle. Mondtam, szerintem már rég edzenek, úgyhogy biztosan fent vannak már, nópara, csak az a bibi, hogy akkor nem érünk vissza 9-re a klinikára és én már nagyon látni akarom a fiunkat megint!

Reggel csodák csodájára elkészültem időre, pedig még zuhanyoztam is, sminkeltem, megettem a fél sütimet, Péterrel összebújtam és sikerült időben elindulnom, nem is értettem! Megvárt a busz is, és eszembe jutott, hogy ugyan vörösvári pékséges kakaós csigát nem tudok venni, de másmilyet, ami szintén nagyon fincsi, viszont igen. Sőt, még isteni finom vaníliapudingos croissant-t is. Sikerült az is, meg kávét is vettem, de elkezdett fájni a pocakom, "mélyen délen", alig vonszoltam magam, egyszer meg is kellett állnom a villamosmegálló és a klinika között. Megkaptam az utolsó leletemet, ami negatív, hála istennek és felmentem a CTG-szobába. Rájöttem, azért van a műtő és a szülőszoba mellett, hogy mire odakerülünk, addigra akklimatizálódjunk és megszokjuk a környezetet. Egy nagyon fiatal, kis vigyori ápolónő volt most, egy csomót beszélgetett velem, mért vérnyomást, nézett vizeletet is és már nagyon fájt a pocakom. Péternek felvettem, milyen is a vizsgálat, meg persze Bébikénk szívverését, van egy három és fél perces videónk most már.

A CTG közben reggeliztem, Babóca élvezte a kaját, szinte végig tornázott megint a hasamban, hihetetlen egy krapek, rugdalt és egyebek. Aztán megkerestem a dokimat, megnézte a babát ultrahanggal - kérdezte, szeretnék-e megint méhszáj-vizsgálatot, de mondtam, hogy mivel múltkor eléggé fájt, nem voltam tőle jól és a két és fél napig tartó barnás váladékozás sem alapozta meg a jókedvemet, eltekintenék tőle. Úgyhogy röhögött, hogy akkor nem segít rá kézzel, megvárjuk mi ezt a keddet. Mondtam, hogy köszi, mert mindenki így készül.

A baba becsült súlya 3188 g, de a doki szerint ennél egy picit kisebb, illetve kisebb lesz kedden, az átlagosnál kevesebb egy picit a magzatvizem, de ilyen korban ez az átlagos. Rendben van még a lepény is, a köldökzsinór és a baba keringése is remek. Megint mutogatta a kis veséjét, gyomrát, szívét (pitvar, kamra, billentyűk, sövény), meg lehetett látni a nózija hegyét, a felső ajkát és a homlokát, mert már beilleszkedett őurasága és úgy már nehéz látni a pofiját.

Gyorsan összefoglalta a doki, hogyan is lesz a műtét, mi fog történni - de tényleg csak nagyvonalakban vázolta. Mondta, hogy kérhetem azt is, köldöktől szeméremcsontig vágjunk (erre mondtam, retróműtét!, meg aztán úgy járok, mint Hofi: nézem másnap, hogy jééé, előre is kinőtt a seggem!), de a bikinivágás a "divat" most, úgyhogy olyan lesz, finoman, kíméletesen, amennyire csak lehet, rétegről rétegre, majd finoman kiúsztatják a babát. Ha a babát ellátták kint, engem meg összevarrtak, akkor Péter visszajöhet Balázzsal és indulhat a három fős családi idill, persze addig megfigyelésen leszünk a szülőszobán (illetve mellette, kivéve persze, ha épp szül valaki és üvölt a szomszéd szobában...).

Nyomtatott egy UH-s képet is a doki, de alig látszik a baba arca rajta, mert már beilleszkedett és kanyarban nem lehet beküldni a sugarakat - mutogatott megint, hogy az ott a homloka, a kis nózija, szemürege és a kis felső ajka. Kérdezte, látom-e, de most láttam, meg olyan volt, mint legutóbb. De mondtam neki, a húgom pszichológus, szóval maximum majd játszunk vele Rohrschach-teszteset (az a tintapacás vizsgálat, tudjátok, ki mit lát a foltokban). De most tényleg én is láttam, mi a szitu. Én inkább a belső szerveit nem ismerem meg, de hát én csak egy ilyen nem rendesorvos, csak másfajta doktor vagyok.

A doki azzal köszönt el, hogy nem kell már többet mennem, és akkor "kedd reggel belevágunk!"

Na meg azt is hozzátette, bármi van, azonnal hívjam, meg vasárnap is ott lesz, ügyel,  de inkább várjuk meg a keddet és pihenjek sokat. Alig tudtam magam hazavonszolni, ténylegesen nagyon fájt a hasam, lerogytam a fotelbe és konkrétan nem tudtam felkelni. Nagy nehezen ebédeltem egy keveset, majd aludtam vagy három órát. Sajnos alvás utánra sem múlt el a hasfájás, Pétert meg is kértem, ne menjen este edzeni, mert felkelni nem tudok. Ebből az lett, hogy ő túlórázott vagy fél 9-ig, utána még ment kenyeret meg péksütit venni, aztán ért csak haza. Nekem viszont ki kellett mennem, nem is egyszer, amit úgy oldottam meg - négykézláb nem akartam, mivel reggel nem söpörtem fel az előszobát -, hogy az előszobában kétoldalt kitámasztottam magam a falon. Mondtam is Péternek, még jó, hogy ilyen kicsi a ház, mert így legalább pisilni tudtam. Ittam egy jó forró mézes tejeskávét is délután, utána egy kicsivel jobb lett a pocakom, majd ismét súlyosbodott.

Este sokat tévéztünk még, gondolom, az utolsó alkalmak egyike volt, aztán meg alvás. Hányingerrel, gyomorégéssel, ahogy szokott, nagyszerű volt, én alig tudtam moccanni is. Péter segített pisilni, arcot mosni, törölközni és így tovább. Amikor törölte az arcomat, láttam rajta, hogy egyrészt nagyon sajnál, hogy szarul vagyok, másrészt félt, aztán majd elolvad a szeretettől, harmadrészt pedig hülye, büszke félvigyor ült ki a pofikájára, hogy nemsokára kint lesz a kisfia, és őőőőő csinálta!

Volt egy idő, amikor azt hittem, elkezdődtek a fájások, de amint megkaptam Péter sötétben is világító mutatós óráját, azonnal abbamaradt a periodikusság, folyamatosan fájt. Nem szeretem, amikor a testem csúf tréfákat űz velem. Egyébként Babócának is van humorérzéke, megpróbáltuk levideózni, mennyire mocorog, hogyan hullámzik a pocakom. Egészen addig produkálta magát, míg elő nem került a fényképezőgép, utána viszont elcsendesedett. Ha csőre töltve vártuk, hogy megmoccanjon, akkor nyugiban volt, ha meg éppen nem figyeltünk, mert a tv izgalmasabb volt, vagy Péter épp vacsizott, akkor beindult a boogie. Szóval nincsen meg, hogy hogyan tud mocorogni, amit sajnálok egy kicsit.

Találtam még szerdán egy cikket: 13 kívánság - Bárcsak..., még szülés előtt. Ebben ilyenek vannak, hogy bárcsak jobban készültem volna az anyaságra, mert csak a szülésre koncentráltam (pipa), lemondanám a puccos női magazin előfizetéseket (soha nem is volt), bárcsak kitakarítottam volna a szülés előtt (pipa), jobban bevonnám a férjemet a vásárlásba (pipa), bárcsak komolyan vettem volna a listámat (pipa), szülés után venném csak meg a ruhákat, mert a fiam nagyobb lett, mint vártuk (pipa, több méret is mosva, bekészítve), a telefon mellett tartsam a kedvenc éttermek listáját és némi készpénzt (eszembe sem jutott, csak a készpénz otthon tartása, meg a pizzás számát amúgy is elsőként mentettem el a vezetékes telefonba), a nagyobb gyerek ruháit méretek és évszakok szerint teszem el (nincs nagyobb gyerek), szülés előtt elmennék szoptatási tanácsadóhoz (mellszívó megvan, a könyvet elolvastam, a többi Balázs és az én dolgom, és a kórházban úgyis segíteni fognak, illetve akarnak), kétszer annyi szoptatós melltartót vennék (egyesek szerint meg ne vegyek előre, van kettő darab, azokkal elleszek az elején, aztán meglátom, meg - és ezt nem is írtam - pár régi darabból is kiszedtem a merevítőt, így azokat is használhatom majd, főleg otthon), előre kinézek pár csoportot, játszóházat, foglalkozást, mivel gyerekkel választani nem könnyű (könyörgöm, honnan tudjam már most, mi érdekli a fiamat??? A babaúszás tiszta sor, apa reszortja, a többi meg majd alakul - nem hiszem el, hogy nem lesz időm rákeresni neten, ahogy eddig is tettem mindennel.).

Szóval megnyugodtam, hogy ezek szerint mi tényleg igyekeztünk mindenre felkészülni, és hogy már csak apróságok vannak. Remélem, holnap nem fog fájni a pocakom és meg tudok csinálni pár dolgot, amit még terveztem. Na meg a babakocsit sem tudom még mindig összerakni, a hordozóval sem boldogulnék, hűtőt kell mosni, be kell vásárolni, az orvosi papírokat összerakni, még egyszer átnézni a kórházi csomagot, a fényképezőgépet törölni, feltölteni - ezek végülis nem olyan dolgok, amik ne férnének bele valami pihenős szériába, csak ha felkelni sem tudok, azaz nem én mondom meg, hogy most akkor pihenek, hanem kényszerpihi van, akkor ezért az nem annyira kellemes, nem? Szóval most imádkozom, hogy minden okés legyen holnapra. Ráadásul tíztől kismama-jógám lenne és fél 2-re meg mennék lábat gyantáztatni (tudom, tudom, sznob kismama vagyok), meg tényleg haladni kéne ezekkel a dolgokkal is. Kiskádat kéne fertőtleníteni, csak azt nem tudom, hogyan. Öntsek bele pár bödön forró vizet??? Vagy mi legyen vele??? Na, alvás, amúgy sem vagyok jól.

Október 8., hétfő - mégsem UH, csak CTG. Megint alig tudtam felkelni, fél hajnalban fent voltam, nagyon pocsék volt a reggel. Fél 11-re mentem a klinikára, gondoltam, akkor fél 10-kor el kell indulni, 8-kor kelek, mert az nincs túl korán és akkor még van időm írni pár e-mailt is. Ebből az lett, hogy bár füldugóval aludtam, és úgy nehezebben is hallom meg, HATSZOR!!! futott le az ébresztő és csak akkor voltam képes megmozdulni. Először alig tudtam visszaaludni olyan hét óra felé, aztán nyolckor meg nem is akartam felkelni. Aztán persze mailt nem is írtam, illetve csak rövidet, hajat mosni nem voltam hajlandó, csak zuhanyozni, elég volt az is nekem, azt hittem, el fogok ájulni, annyira fáradt voltam, még kávé után is!, de végül csak összeszedtem magam nagyon nehezen.

Egy kicsivel fél 10 után indultam el, a klinikán nem volt parkoló, egy csomót bolyongtam, míg találtam, persze ugratós buli volt, de örültem, hogy legalább viszonylag közel van. Volt még időm, felmentem a dokim asszisztenséhez, ahol kiderült, az orvosom kisfia beteg, ma és holnap nincsen. (Áááááá!!!, én látni akartam volna a kisfiamat, még ha tudom is, hogy nem szereti!!!) De mondta az asszisztense, szóljak majd a nővéreknek, hogy valaki más nézze meg Balázst meg engem is, amiből a következő lett. Pont akkor született meg egy baba, amikor én odaértem, közben minden jelenlévő szülész-nőgyógyász a műtőben volt, azaz mindenki elfoglalt volt. Amikor mentem felfelé a doki asszisztenséhez, láttam egy ismerős, öltönyös fickót bemenni a CTG-szobába, mondom, még valakik szülnek a szülésfelkészítőről! Aztán visszafelé menet, amikor becsöngettem, hogy itt vagyok, kiderült, ő nem kispapa, hanem szintén doki - akkor ismertem csak meg, előtte soha nem láttam öltönyben és ez megtévesztett -, és egy vajúdó nőt támogatott kifelé, hogy igen, tényleg fájásai vannak, nyugodjon meg, zuhanyozzon le nyugodtan, meglátja, jól fog esni, de ebből itt órákon belül baba lesz. A nő (csaj) eléggé szarul nézett ki, amit mondjuk szerintem meg is tudok érteni, bár még soha nem vajúdtam, az is igaz. Csak nem volt jó így látni.

Közben a szülő nő anyukája és apukája ott nyüzsgött a folyosón, gratuláltam nekik, mert ugye láttam-hallottam, miről is van szó - és mondta az újdonsült nagyi, hogy köszöni és rájuk fér a gratuláció, megszenvedtek, mert 58 cm és 4200 g a baba. És kisfiú. Hűűűűűűűűűhaaaaaaaaaa, akkor lehet, még mindig mázlim van a műtéttel? (Most ezen csapongok amúgy nagyon sokat, hogy jobb-e ez így nekem...) CTG-n Balázs egyébként annyira aktív volt, hogy azt elmondani alig lehet, ott röhögtem rajta csendes magányomban, mert mintha legalábbis megpróbálta volna a tappancsokat lerugdalni magáról, illetve táncóra lett volna a pocakomban. Annyit rúgkapált és ütögetett, meg prüntyörgött, hogy az három babának elég lett volna a szívfrekvencia vizsgálathoz! Hallottam is, hogyan változik a kis szívhangja, amikor nagyot rúgott, szaporább lett. Élmény ez is egyébként! A vizsgálat elején még azt is megbeszéltem a nővérrel, hogy akkor most senki nem néz meg, minek kell ide idegen orvos, hagyjam őket békén, mindenkinek dolga van... (Ja, köszi, nyitva a méhszájam, 35 hetesen láttuk a babát, most mindjárt a 38. kezdődik és mivel egy hét múlva műtét, én azért megnézném, de mindegy.)

A CTG-leletet az egyik doki aláírta, de mondta a nővér is, hogy ez tökéletes, semmi baja nincs a bébinek, sőt. Amikor elkezdtünk, mondta az egyik nővér, hogy nagyon figyeljek magamra, mert frontok vannak és ilyenkor potyognak a babák kifelé - aztán látta a leletet a másik és mondta, hogy óóóóóóóóóó, ááááááááááá, ebből még nem lesz szülés, ha ennyit mocorog! Visszamentem a dokim asszisztenséhez, gondoltam, szólok neki, hogy nem nézett meg senki, csak hogy tudjon róla, ha már rábízta, hogy pátyolgasson. Kellett várni egy kicsit, aztán kiderült, hogy a lányzó felmondott itt, én csütörtökön leszek legközelebb, akkor ő szabin lesz és valószínűleg először csak házon belül vált, aztán ténylegesen munkahelyet is. De mondta, hogy bejön majd megnézni minket a babával, meg elmenti a számomat és a mailcímemet is. Remélem is, mert nagyon jó fej, ránézésre fiatal (meg szerintem amúgy is) és már ő is szült, tehát amit ő mond, meg lát, azt "ótentikusnak" veszem és hallgatok rá. (Első gyerekes kismamaként az ember még nem nagyon tudja, mire számítson, mit várjon, mit fogadjon el, milyen rémhíreket ne terjesszen és így tovább. Illetve, milyen vastablettát szedjen, mert ugye az okozhat székrekedést és mondta a csajszi, ő mit szedett, ráadásul elég volt naponta csak egyet és nem is lett tőle baja.) Plusz mindig megnyugtatott, kedves volt, rendes volt, akármilyen hülyeséget kérdezhettem tőle - én nem vagyok az, aki csöndben figyel, ha valamit érez, tapasztal, akkor legyen az bármilyen banális is, rákérdez -, kiröhögés nélkül válaszolt mindig. Szóval bánom egy kicsit, hogy így alakul.

Megbeszéltük, hogy csütörtökre kérem az újabb időpontot, mert akkor lesz már nagy  valószínűség szerint az orvosom és akkor végre láthatom Bogyókát megint! Péter sajnos nem, dolgozik, vagy betonozik, vagy még nem tudjuk, de amúgy ő is jönne szívesen. Na, majd kedden, a nagy találkozáson!

Szóval kissé csalódottan hazajöttem a klinikáról, ebédeltem egyet és elmentem aludni. A visegrádi kajámat ettem meg, de mikrózva nem volt olyan tuti, mint frissen, bár még így is fincsi volt!

Felhívtam végre a területi ellátási kötelezettség nélküli homeopata gyermek háziorvost is, aki sajnos nem vállal már új pácienst. (Basszusbasszusbasszus!!!) Ajánlott mást, de ő a héten szabadságon van, ráadásul ő sincs messze, bár lehet én félig magánjellegűbe szívesebben hordanám a gyerekünket. Péter mondta, felnőttünk mi is úgy, hogy ki kellett várni a rendelést, illetve az előttünk érkezőket, de én nem vagyok egy türelmes némber, minek dekkoljak ott, ha kulturáltan is meg lehet oldani.

Hívtam aztán azt a dokinőt, akit a másik anyuka ajánlott, ő két gyereket hord már hozzá. Sajnos nem írja meg előre a receptet - nem is értem, programozott császárnál miért nem - és nagyon ellenszenves is volt, mert végig anyázott ő is! Nem értem, miért nem lehet odafigyelni a nevemre, miért szűnök meg önálló individuumnak lenni, én sem azt mondtam az ügyfeleknek, hogy ügyfél, figyeljen, hanem legalább uram volt, asszonyom, sőt, vettem a fáradtságot és megnéztem a nevüket és igyekeztem őket úgy szólítani. Szóval eléggé kekk és lekezelő stílusban tudta azt mondani, hogy Anya, figyeljen ide!, már emiatt sem volt szimpatikus. Egy barátnőm szerint nem kéne sem magamra vennem, sem felvennem, hogy anyáznak, de egyébként kifakadtam, hogy Anya a te k... anyád, az, MIÉRT nem lehet emberszámba venni engem is?! És nem, ez nem pénzen múlik, ez szerintem szokás, vagy még inkább IQ kérdése. Én erre nem voltam felkészülve, hogy itt fog anyázni mindenki - még ha nem is úgy -, és bevallom: rohadtul zavar!!! (Egyszer valakit nagyon ki fogok osztani és ahogy a sort nézem, a védőnő kapja majd a kezdőrúgást.) Ja, egyébként mondta a gyerekorvos dokinő, hogy neki nincs kocsija, ő nem jön házhoz, ezzel számoljak, csak újszülött korában slattyog el megnézni, mi újság, onnantól kezdve viszont hordhatjuk mi a babát. Okés, nincs messze, meg amúgy is: beteszem a kocsiba és áttolom / átfurikázom, nem gond. Csak ez a hülye anyázás, ez ne lenne!!! Lehet, írok még a babaelsősegély tanfolyamos nőnek, ő nem tud-e valakit ajánlani itt a XI. kerületben. Jobb később, mint soha és váltani bármikor lehet. Csak hát megnyugtató lenne, ha a kezdetektől olyan orvoshoz járhatnánk, aki szimpatikus első látásra is, nem töm antibiotikummal, szereti a gyerekeket és nem néz félhülyének csak azért, mert szültem és mert beteg a gyerek.

Aztán még volt pár telefon - megint azt éreztem, a világ összeesküdött a kismamák hétfő délutáni alvása ellen -, de végül csak tudtam aludni! Mondtam Péternek, én el nem tudok menni vásárolni most már, pedig szerettem volna, menjen el ő legyen szíves. Nem tudom, mi volt megint a kisbolttal, de teljesen kifosztották, még derelyét sem talált, pedig az azért eléggé alapfelszereltség, még nem jártam úgy ott, hogy ne lett volna. Nem volt normális felvágott sem, megint valami újfajtát hozott - de édes volt, felhívott, hogy füstöltet vagy simát kérek-e a sonkából. Mondtam, simát, nem kell nekünk még valami aroma vagy "E-vitamin" is, de mondta, ő is úgy gondolta, úgyhogy nem is érti, miért is hívott.

Amikor hazaért, mondta, hogy egy hét és fél nap - én meg mondtam neki, MOST pánikoltam be igazán és nem tudom, hogy én tényleg ezt akartam-e, ezt akarom-e. Nem tudom, jó anya leszek-e, hogy minden rendben lesz-e, hogy tudok-e majd segíteni a picinek, hogy hogy fogom bírni, félek, hogy rámegy a kettőnk kapcsolata és így tovább. Nem tudom, milyen lesz a műtét, milyen lesz utána (még soha nem műtöttek), milyen lesz a fiunk, szép lesz-e a pofija, megbirkózunk-e a feladattal... És akkor már csorogtak a könnyeim, hogy félek, hogy nem tudom, hogy nem akarom, hogy nem vagyok nagylány és Péter csak szorított, simogatta a hátamat, meg a fejemet, hogy nyugi, ő is itt van nekem és semmi baj nem lesz, nagyon jó anya leszek, vagyok, szépen elvagyok mások gyerekeivel, ne pánikoljak. Azért fura volt úgy aludni menni, hogy ki tudja, egy hét múlva hogyan leszek, hogyan fogok tudni aludni, beállítunk legalább kettő ébresztést, hogy ne aludjunk el és így tovább. (Hű, most, hogy írom, teljesen kirázott a hideg és a lábaimban érzem az izgalmat!!!)

Október 10., kedd. Végre utolértem magam a bloggal! Éljenéljen! Végre normálisat aludtam, fél 9 körül keltem, viszonylag pihenten, ami elég régóta nem tapasztalt érzés, de jó volt végre! Úgy voltam vele, hogy akkor hűtőt mosok, bevásárolok, főzök, de nem tartott túl sokáig a lendület. Az étvágyam valahol eltűnt hétfő este és ma reggel között, csak azért ettem, mert tudom: ennem (is) kell. Aztán írtam a blogot ugye, egy csomó e-mailt, képeket válogattam pizsamában, fel is töltöttem, szét is küldtem őket - Visegrádon most és májusban, anyák napjakor ugyanabban a ruhában voltam, megkerestem azokat is és egy albumba töltöttem fel. Egyszerre vicces, másrészt meg hihetetlen, mennyit nőttünk!

Eljutottam végre odáig, hogy felhívjam az egyik nagyon jó barátnőmet, aki szintén babázik otthon (rendben, én még konkrétan nem babázom otthon, de közel állok hozzá már szerintem), mondott megint egy csomó tanácsot és mondta, a védőnőt sajnos köteles vagyok beengedni. Visszakérdeztem, hogy az első hat hétben tényleg minden héten, vagy ha akarná, akkor még sűrűbben is??? Mert én tutira nem fogom. Max. megbeszélem vele az időpontot, oszt nem nyitok ajtót, csengőnk nincsen, a telefonokat meg kikapcsolom - kihúzom.

Próbáltam magam aztán összeszedni, de nem nagyon ment, egész nap a fotelben ülve csokit ettem, meg gabonapelyhet, fél kettő után ebédeltem egy kevés paprikás csirkét nokedlivel, aztán meg fél ötkor már éhes voltam megint. Ki akartam mosni a hűtőt, de nem ment, nem vitt rá a lélek, pedig kéne, mert ha itt lesz két hét múlva anyukám és meglátja, akkor egy halk sóhaj kíséretében, miután kinyitotta a hűtőt, becsukta, szemlesütve kinyitja a bejárati ajtót is és maga mögött betéve halkan távozik és többet felénk sem néz, illetve lehet, hogy az ÁNTSZ-t küldi ránk. Annyit agonizáltam ezen, hogy a végén nagy nehezen rávettem magam, hogy összerámoljam Péter ingjeit (nem is volt sok, 25 perc, de utána lihegtem alaposan), elmenjek zuhanyozni - közben Lujzival cseteltem sokat, meg a húgommal és két másik barátnőmmel-, meg hajat mosni, aztán vásárolni és este még főzzek is. Borsófőzelék - végrevégre -, virsli és túrós derelye, mert volt még a vasárnapi pirított zsemlemorzsából, bár kellett még hozzá pirítani, de nem volt szívem kidobni.

Főzés közben hívott Zsuzsi, elég sokat beszélgettünk, jó volt, kár, hogy mindig telefonon kell, de hát két lurkó mellett az élet nem csak játék és mese! Szóval legalább így beszélgethetünk, de közben hallottam, hogy a pici elteszi a távirányítót a fürdőszobába, odacsukja a kis ujjacskáját, a nagy nutellás-kakaós palacsintát kér (hallod, tud élni a gyerekem!) és hogy mennek fürdeni. Vicces egyébként egyszerre anyaként és legjobb barátnőként hallani őt - de visszafelé ugyanez van, csak én a feleség üzemmódot szoktam bekapcsolni neki, tegnap is hívott Péter és mondtam neki, mit főztem, erre egy halk "Kérek" volt Zsuzsi válasza, mivel most éppen ezerkalóriás diétán van a lelkem. De visszavágott, hogy ő meg királyrákot ebédelt grillzöldséggel. Mondtam neki, igen, és ittál két cosmopolitant, lefojtottad egy tiramisuval és mentél biciklivel is még pár kört, fájdítsd még a szívemet. Esküszöm, annyit nézem ezt a tiramisut, mire eljutok oda, hogy ehetek, addigra már nem is fogom kívánni. Most inkább egy jóóóóóóóóóó kis francia krémest ennék, de hát ugye azt sem lehet. Sőt, a lapja nem is kell, csak a krém meg a tejszínhab!

Amúgy Zsuzsinak mondtam, hogy még a hűtőt akarnám kimosni, meg még egyszer ki kell takarítani - erre elkezdett röhögni, hogy múltkor azon gondolkozott, nálam a takarítási hóbort nem a fészekrakó ösztön része, hanem egész egyszerűen KisVirág része, szóval az nálam még nem jelent semmit. Mondtam neki, hogy nálam a főzési mánia van,ami új,  viszont nem lesz már alkalmam a mélyhűtőt megtölteni fincsi kajákokkal, ahogy terveztem (csak halkan jegyzem meg, lehet, nem is baj, ha Péter is tanul egy kis önállóságot a konyhában).

Este jött Orsi barátnőm, akinek hála szerdán marcipános croissant-t tudtam reggelizni! Amikor hívott, hogy meglátogatna, mondta, én ne készítsek semmit, de ő meg olvasta, hogy csokitortát akarok enni csokitortával, de mondtam, inkább ilyet hozzon nekem, úgyis amellett a pékség mellett van az irodájuk. Imádom és ez az egy hely Budapesten, ahol nem 500,- forintos áron lehet hozzájutni. Persze Németországban minden sarkon árulnak ilyet, nem tudom, nálunk miért nem. Mindegy. Kérdezett egy csomót a várandósságról, hogy hogy vagyok, a műtétről, a szülésfelkészítőről - kérdezte, hogy vannak-e cuki kis filmek is. Mondtam, nem, nem akarják, hogy úgy járjunk, mint Rachel a Jóbarátokban, aki bepánikol a szülési videótól. Még az hiányzott volna! Egyébként mondtam Orsinak, hogy ne féljen, a hormonok ezt is elintézik, akkor már nem fog úgy félni, teljesen más gondolatai lesznek, higgye el, nem akkora para, mint kívülről tűnik. Ha nem várandósan gondol bele az ember, akkor igen, de egyébként inkább a szépségét és az eredményét látják a várandósok.

Péter kérdezte, nem fura-e, hogy egy hét múlva már nem fog senki sem mocorogni a pocakomban - és mondtam, hogy igen, ez is a bajom, az egyik, hogy úgy érzem, most meg tudom őt védeni mindentől és mindenkitől, de ha kint lesz, akkor nem tudom, mit fogok vele csinálni. Mármint hogy akkor is nekem kell rá vigyáznom, de nem tudom, ez hogyan működik. Úgyhogy akárhogy is fáj, amit művel Balázs, próbálom élvezni és arra gondolni, hogy most egy darabig nem lesz ilyen (már ha tényleg lesz, lehet két gyerekünk), szóval hiába fáj, hiába kellemetlen, élveznem kell, élvezni akarom, mert ez egy olyan élmény, ami pl. a pasiknak meg sem adatik.

Jajj, azt el is felejtettem, hogy hétfő este kicsomagoltuk a kismatracot, 72 óra kell neki, hogy visszanyerje az eredeti formáját - ugye felgöngyölve tárolják -, még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy tényleg egy igazi, élő, izgő-mozgó, tündéri kis csöppség hálóhelye legyen. Ott is álltunk meghatódva vagy tíz percet, én szorítottam Pétert, ilyenkor mindig átmegyek ovisba, félősbe és ez szokott csak segíteni - vagy már ez sem -.

Nekem most új parám lett: jajjj, csak egészséges legyen! Eddig nem éreztem úgy, hogy gond lenne, de most - lehet, hogy a nyitott méhszáj miatt - azért van egy pár kérdésem, kétségem. Csütörtökön orvos, már emiatt is alig várom! Beszélhetek vele végre, kérdezhetek és persze ultrahangon is megnézzük még egyszer, mi újság Balázzsal.

Remélem, nem lesz belőle családi perpatvar, de le kell írnom, hívott tegnap este az egyik rokonunk. Mikor szülök, hol szülök, mi újság velem, milyen nehéz minket elérni, de hát ez így is van rendjén (érdekes, eddig nem volt tőle nem fogadott hívásunk egyébként!!!, egyik mobilon sem, meg a vezetékesen sem, de mindegy). Mondta, hogy akkor ő jön szülés után megnézni a babát és hol szülök és mikor és akkor ő jön (nem az, hogy jöhet-e; ráadásul tök ciki lesz, ha a magánklinikán is elkezdi osztani az észt, meg hát meg is kértek minket arra, hogy ne nagyon fogadjunk látogatókat, úgyhogy nem tudom, ezt hogy toljuk le a család torkán, ez még nagy meccs lesz). Mondtam, tuti császár, rosszak a szemeim - erre rögtön: az baj, de mindegy is. (Én speciel örülök annak, hogy elsőre és azonnal összejött a baba, ki tudtam hordani, nem lettek egészségügyi problémáim és hogy bár császármetszéssel is, de tudok szülni, szülhetek, akár hármat is, az előzetes vizsgálatok szerint. Nem kellett orvostól orvosig rohangálni, nem kellett egy csomó vizsgálat, lombikprogram és ilyenek, nem paráztatott senki, Balázs jött azonnal, ahogy jöhetett. És szerintem ez a lényeg!) Utána, hogy baba-mama szoba lesz-e, mert az nem jó, ha ott a baba velem, pateroljam el csak nyugodtan. Mondom, úgy lesz, ahogy én akarom, mivel ez egy magánkórház. TÉNYLEG?! Mondom, igen, mert nagyon régóta tudom, hogy császáros leszek és mire mindenkit végigjattolok egy állami kórházban, nem is ilyen színvonalú ellátással, addigra talán még többet is kifizetünk, mint itt. Nem egymilliós Telki, meg hatszázas Istenhegyi, alacsonyabb árfekvés, de legalább megtanítják Pétert is fürdetni, pelenkázni, bejöhet hozzánk és így tovább. (Egyébként is, szerintem, ha dohányoznék, vagy -nánk, az többe kerülne egy évben, mint a magánklinikás hóbortom.)

Aztán hogy ugye a baba otthon mellettem lesz. Mondom nem, nem fért be a hálószobába (és nem is gondoltam arra soha, hogy ott legyen velünk, valahogy az volt a megérzésem, jobb lesz neki és nekünk is külön). Akkor ki kell dobni a szekrényt! MIVAN?!?!?! Köszönöm, működnek a megérzéseim, szekrényt tavaly cseréltük le drágáért, 48 négyzetméterünk van, minden pakolós hely aranyat ér, úgyhogy szekrény marad. (Persze ezt sem mondtam neki, hallgattam nagyokat.)

Meg hogy a szoptatás milyen jó - mondom, már aki tud. Olyan nincs, hogy valaki ne tudna! Nekem egészen megbízható forrásaim vannak, akik nem tudtak, úgyhogy ezt inkább hagyjuk. Mondtam, én is tápszeres vagyok, semmi bajom nem volt soha az életemben emiatt, úgyhogy ezt inkább hagyjuk. Meg közölte, ha szivárogni fog a tej, azt fel kell fogni kis tálkába - MIÉRT NÉZNEK MÁR CSALÁDON BELÜL IS HÜLYÉNEK, csak azért, mert szülök?! Imádok olvasni, utánajártam sokmindennek, egy csomó előadáson, tanfolyamon voltam, voltunk, sokat beszélgettem gyerekesekkel, olvastam külön szoptatós könyvet is, miért nem lehet elhinni, hogy bár nem vagyok gyakorló anya, van némi fogalmam arról, mit is kell csinálni egy babával???

A következő osztás az volt, hogy ugye nem papírpelenkát vettünk a gyereknek? Mondom, de, mert a sebemmel nem hiányzik az áztatás, fertőtlenítés, mosás, dörzsölés, vasalás. És mondom utánanéztem, van, aki azt mondja, hogy a textilpelenka mosásával és áztatásával keletkező flóraszeptes és hipermangános víz még ártalmasabb is a környezetre, mint a papírpelenka-halmok, egyelőre nem tudják pontosan kimutatni. És mondom egyetlen ismerő használ a környéken textilpelenkát, nem olyan jó, mint a papír, és az is elég drága mostanában, ráadásul a gyerek többet van pisiben-kakában, mert ugye a végén csak ki kell mosni azt a textilpelust is, tehát háromszor meggondolja, hogy lecseréli-e.

Hűűű, volt még valami, most nem jut az eszembe... Egy dologban viszont jó voltam, mert mondtam, hogy öblítő helyett ecetes vizet használok a babaholmikhoz - na, azt nagyon jól tettem!

Jaaaaa, tudom - az igény szerinti és a meghatározott időben való szoptatás. Szerintem Balázs egész sokat fog enni, de van olyan ismerősöm, akinek fel kellett keltenie a gyereket, hogy egyen, mert magától nem ébredt fel. Amikor meg végül mégis, akkor már annyira hisztis volt, hogy azért nem tudott enni. Na, akkor hogy is vagyunk, kérem szépen? Én eltervezhetek bármit, úgy lesz, ahogy a baba akarja, főleg az evés. (Azt viszont megkérdeztem a barátnőmtől, mi van előbb ébredés után, evés vagy pelenkázás - mondta, neki jobban bejött, hogy először ettek és aztán volt peluscsere, mert egy csomószor etetés közben - is - betojnak a kis drágák.) Minden nap tanulok valamit, úgy érzem!

Szóval ezt még valahogy meg kell majd oldanom, hogy mi is legyen a látogatásokkal - most a VIP-kör ne értse félre!!! Szülők, testvérek, a még élő nagypapám, a legjobb fej kolléganőm és Balázs keresztmamája jöhetnek, nem arról van szó. A kórházi személyzet is nyilván ott lesz, tiszta sor. Egy-két látogató meg befuthat, ezzel sincs semmi gond. De kérdezze meg mindenki (még a keresztmama is megkérdezte, hogy akkor ő jöhet-e, persze csak ha nem lesz beteg, meg egyik gyerek sem lesz beteg), hogy jöhet-e, hogy vagyok, ne állítsanak be csak úgy. Meg tényleg, soha nem műtöttek még, honnan tudjam, honnan tudjuk, minden rendben lesz-e? Persze, arra készülünk, hogy igen, de mi van, ha hülye hisztis picsa leszek a fájdalomtól??? Na, nem hergelem tovább magam, majd alakul az egész, ha nem szólunk, hogy megvan a poronty, akkor úgysem fogja tudni senki, de azért Péterrel még futok pár kört, hogy minden úgy legyen, ahogy a legjobb.

Apropó, jó dolgok: Péterrel holnap megyünk hősugárzót venni, meg akkor az asztali szemetest és a kistakarót is megnézzük. Kéne amúgy még egy szoptatós melltartó - de én már nem akarnék vásárolni menni!!! -, meg egy kislábas, de akkor ez is az esti listán lesz rajta, még azt is meg kell írnom holnap délelőtt. Az éjszakai fényt megoldottuk: Péter sólámpája nyert, elég gyenge fénye van, és a sólámpa amúgy is jó a mindenfélék miatt (elektroszmog, levegőtisztaság, egy kis sós pára és így tovább, bár nem értek hozzá, ebből aztán nem akartam képezni magam, csak annyit tudok, hogy nagyon hasznos). Már csak azt kell kitalálni, hogyan rögzítsük a kispolcon, hogy a baba ne érje el a zsinórját és ne tudja magára rántani. Kár, hogy nem önműködő, vagy elemes, vagy mit tudom én. Mert egy sólámpa azért elég súlyos darab, akár a pelenkázón, akár a kiságyban esik rá, szerintem akár maradandó sérüléseket is tud okozni. (Lemértem, két kiló a lámpa, foglalat, izzó és alátét nélkül.) Ja, és talán hétvégén még kéne egyet bababoltozni is, kéne még egy szoptatós melltartó, de én magamtól már el nem megyek, az tuti!!! Főleg úgy nem, hogy a csütörtöki CTG is reggel 9-től lesz, tehát bkv-znom kell... Amiatt is, hogy ki tudja, mikor tud megvizsgálni az orvosom a CTG után és nem akarom a klinikának két-három napi béremet kifizetni a parkolásért... Szóval nem hiányzik nekem a futkosás már...

Hétfő, október 1. - Ugye úgy váltunk el vasárnap este, hogy én akkor hűtőt mosok, esetleg konyhaszekrényt pakolok. Na, ebből, nem lett semmi, egész nap pihentem. Illetve próbáltam, de lomtalanítás volt, még éjjel is szaladgáltak errefelé a kétes egyének, meg aztán hajnaltól megint. Reggel olyan fél hat felé "megjöttek a kukások, narancssárga ruhások, narancsszín a kocsijuk, attól döng a kocsiút". Még füldugóval is kellemetlenül zajos volt, arról nem is beszélve, hogy ugye kisBalázs nem kaphat (még) füldugót, tehát ő mocorgott a zajokra sokat. Dél körül elindultam vásárolni, voltam a piacon - hogy ez milyen drága a termelőihez képest!!! - és vettem bizony csokis sütit is, nem tudtam ellenállni neki. Meg az új kattanást is, csokis-tejberizses rétest, különösen amiatt, hogy megint megmagyarázhatatlanul remegtem a kajáért.

Persze megint nem vette észre senki, hogy én itt a pocakkal nyomulnék, szóval senki nem mondta, álljak elé, vagy engedjenek a sor elejére. Nem tudom, mit hisznek, szórakozásból járok-e vásárolni - muszáj elmenni, különben nincsen otthon semmi, az meg nem túl jó egy kismamának, meg muszáj volt főzni is. Zacskóban sült csirkemellfilé volt gombaszószos tésztával - akkor amúgy csak a szószt és a tésztát csináltam meg, az bőven elég volt nekem, este meg sütöttem a csirkét, egyben, ilyet sem csináltam még, én mindig alaposan kivagdostam belőle minden "furcsaságot", hiába filé. Most meg olyan szépen megsült, lehet, legközelebb sem fogok vele pepecselni. Most már legalább ezt is tudom. A kettő között meg pihi volt, nyugi, feltett lábbal ücsörgés, csetelés, meg a késztetés: mosni kéne. Esőt jósoltak aznapra, amiből semmi nem lett persze, de én nem mertem mosni. Amióta otthon vagyok, valahogy jobban zavar, hogy áll a mosatlan, még ha tudom is, hogy nem fog feltétlenül azonnal megszáradni. Kezdek elmamásodni - rossz értelemben véve -, vagy nem is tudom... Közben persze próbálom elképzelni, kitalálni, milyen is lesz, amikor én fogom ellátni a gyermekünket, de nem megy! Valahogy elakadok ott, hogy nem tudom elképzelni kisBalázs arcát és ez bőven elég arra, hogy a fantáziát ne is gondoljam tovább. Persze olyanok is átszűrődnek a jajjdejóóóógyerekünklesznemsokára öröm ködén, hogy remélem, teljesen rendben lesz vele minden, totálisan egészséges, szépen fejlődő, ügyes, okos, talpraesett kis krapek lesz, értelmes, fejlett, jó evő és így tovább. És persze hogy egészséges is marad. Péternek mondtam is, őt végtelenül szeretem és persze, már most is szeretem a kisfiamat, el sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kisBalázs kint lesz, őt hogyan fogom majd szeretni, mik fognak róla eszembe jutni. Nem azért, mert én rossz anya vagyok, vagy nem akarom szeretni a gyerekemet, de tényleg elképzelhetetlen, milyen érzések törnek fel, amikor az ember először kezébe veszi, illetve folyamatosan gondozza azt az emberpalántát, aki csak ásít, nyöszörög, nyitogatja a kis szemét a világra és kisbéka-tartásban szeret anyához és apához bújni. Erősen gondolkozom azon is, minden megvan-e tényleg, mindent megvettünk, előkészítettünk-e, vagy hogyan is állunk. Be kéne gyakorolni, hogyan lehet a babahordót a kocsiba tenni, kiszedni, hogyan kell belekötni a babát és kiszedni belőle. Ugyanez áll a babakocsira is, hogy ne a sebemmel kelljen itt bénáznom - még van két hetem, akkor uzsgyi, álljunk neki ennek is. Péter mutogat, én meg gyakorolok, legalábbis ez a terv.

Kedd, október 2. - újabb CTG-s nap! Balázs sokat aludt, nem nagyon szeretett volna megmoccanni, noszogattam, énekeltem, meséltem neki, de semmi. A végén kitaláltam, hogy előredőlök, hátha az segít. Nem volt túl szimpi a szülésznő, aki a vizsgálatot csinálta, de sebaj, lehet, csak rossz napja volt. A doki mondta, szívesen megnézné a babát ultrahanggal is, de most nincs rá lehetősége, csak gyorsan megnézett engem - ami nagggggyon fáááááááhhháááhhhááájjjt. Az orvos közölte: a külső méhszájam már nyitva. Ami ugye nem azt jelenti, hogy szülök azonnal, csak annyit: készül a szervezetem. Egy kicsit megnyugtató is volt hallani (jól működik a szervezetem), meg azért ijesztő is (tényleg közeledik az idő!). Mondta az orvosom, pénteken nem lesz, illetve nagyon kis eséllyel lesz csak, mert viszik oltani a kisfiát, és az többemberes meló, de megnézi valamelyik kollégája a CTG-s papírkámat. Ha gond van, szülni készülünk, úgyis szólnak neki és akkor jön. (Ezzel azért nem nyugtatott meg.)

Aznap volt még az aneszteziológiai konzultációm is, náluk volt a vérvételem eredménye. Bemegyek, monnyák, vetkőzzek - mondom, úristen, minek??? De csak EKG (is) volt. Meg mondja a dokinő, miközben mérik a vérnyomásomat: ajjajj, mennyi csillagos értéke van magának! Rögtön 145/110 lett a vérnyomásom, pedig 120-nál nagyon magasabb nem szokott otthon lenni! Aztán kiderült, nincsen durva eltérés, meg az is, hogy a vércukrom 3,4 - és elvileg 4,2-től lenne normális, tehát nagyon alacsony. Mondtam, akkor ezért kell nekem dobostorta csokitortával! De mondták, kismamaként annak örülünk, ha alacsony. Csak ez a cukor utáni vágy ne lenne ilyen kínzó, akkor tudnám tolerálni még az alacsonyságot is. Egy kicsit később indultam el a klinikáról, mint terveztem, mert összefutottam egy kismamával, aki szintén az én orvosomhoz jár és ő is császáros lesz, csak ő egy kicsit később van, mint mi, azt hiszem, négy héttel és beszélgettünk egy jót. Mire hazaértem, megint remegtem és hiába kajáltam, nem volt elég, megint kellett csokit is enni. Most már úgy ebédelek, hogy előtte is eszem valami csokit vagy sütit, esetleg egy kiskanál barnacukrot (nem ér röhögni, jó?, tényleg nagyon rosszul tudok lenni!), aztán meg várom a csodát, azaz azt, hogy ne legyek rosszul. Délután egy keveset pakolásztam még és vártam a barátnőmet a kisfiával. Azt mondták, valószínűleg esni fog az eső - de azt nem, hogy vihar lesz! Ítéletidő kerekedett, dörgéssel, villámlással! Jó volt babázni, aranyos a kissrác - nagyon nyáladzott már, meg az öklét gyömöszölte a szájába, jön már a foga. Hihetetlen, hogy nőnek, nemrég kaptam csak meg az sms-t, hogy megérkezett! Sütöttem még egy túrós sütit, küldtem nekik is, remélem, tényleg lett olyan jó, mint mondták. Most nem kentem rá lekvárt, mert elfogyott a sárgabarack, hanem mellé adtam anya isteni őszibarack lekvárjából. A barack, amiből főzte, szintén elsőosztályú volt, de a lekvár igazán elsőrangú lett! Annak ellenére, hogy csak délelőtt voltam a városban és csak annyit vezettem, eléggé elfáradtam, még úgy is, hogy nem is dajkáltam sokat és nem is csináltam sokmindent.

Szerda, október 3. - túl sok minden nem történt. Délelőtt telefonáltam párat, az osztálytalálkozót szerveztem (tudom, hogy nem vagyok normális, hogy még ezt is bevállaltam, nem gondoltam át én ezt alaposan anno, csak ha tiltakoztam volna, hogy nem én szervezem, akkor el kell volna mondani, miért és én nem akartam még akkor mindenki orrára kötni), listákat írtam, hogy mi mindent kéne még... Délután megérkeztek a terhesfotók, nagyon jók lettek, még úgy is, hogy nem a legdurvább és legelszántabb fotoshop-akrobata nyúlt hozzá. Persze, le lehetett volna faragni tíz kilót az arcomról, de minek? Nagyon jók lettek ezek így is. Úgy volt, hogy főzök, de persze nem jutottam el odáig, csak ültem a pihenőszékben és olvastam. Sztenderd program: Móni semmittesz. Meg édességet eszik. Vagy édességet akar enni. Meg még édességet és még persze egy kis édességet. Ja, és mostam vagy három adagot, mert végre szép idő volt. De nagyon durva, már lehajolni és bekapcsolni a gépet is kihívás! Ja, és viszonylag jól aludtam, nem is értettem, de persze nagyon örültem neki. Úgy tűnt, hogy múlt héten nem lesz gond az alvással (mind a három napig sajnos, mint utóbb kiderült). Azt nem is írtam, hogy Pétert kértem meg, menjen el vásárolni, mert én fizikailag voltam rá képtelen - persze pont ilyenkor fosztják ki a boltot, úgyhogy valami méregdrága izé-, bigyó-, meg akármi-mentes virslit hozott vacsorára (vagy két hónapja nem ettem már virslit egyébként), meg egy csomó tejes kiflit, mert más nem volt. Nagyon nagy szemeket meresztettem, hogy egy spar hogy engedhet meg magának ilyet, hogy se normális kenyér, se normális felvágott, se virsli, legalább pár csomag Orsi, de most tényleg!

Szerda este kisBalázs olyat produkált, mint eddig még soha: vulkanikus hegységet csinált a hasamból. Akkora huplit, amekkorát nem láttunk még tőle, azonnal le kellett fotózni, tényleg durva volt!!! (A fotót meg másnap körbe kellett küldeni sokmindenkinek, ofkorsz.) Tiszta alien, vagy valami természetfeletti jelenség, és azért bevallom: fájt is. Nem kellemes, amikor a baba belülről nyomja ki a már egyébként is szétcsúszott, de legalábbis meggyengült hasfalat, hasizmokat. Mindezek mellett persze az - ahogy Péter hívja - önállóan hastáncol a hasam, vagy lambadázik, nagyon vicces, kénytelen vagyok rajta röhögni, de általában csúfos szűkölésbe fullad a röhögés a mutatványok végére. Péter meg azon röhög, hogy én vagyok az első ember, aki a fotelban ülve, teljes nyugalmi állapotban is képes hastáncolni.

Teljesen más a keddi és a szerdai nappal kapcsolatban: a manuális méhszáj-vizsgálat olyan jól sikerült (vagy valami ott még tovább tágult), hogy barnás váladékozás volt több részletben kedden egész nap, meg szerdán is. Szerdán délután azt hittem, végre vége, erre estére megint a szívbajt hozta rám. Olvastam, hogy ez teljesen normális fél napig-egy napig a vizsgálat után - de nekem ez már sokkal több! Hála istennek a keddi pocakfájás nem maradt meg, illetve nem lett rosszabb szerdára, úgyhogy úgy voltam vele, a dokim asszisztensét sem hívom fel, de Pétert folyamatosan tájékoztattam, mi a helyzet. Aggódott ő is, meg mondtam én nem akarok megszülni idő előtt, hagyjanak engem még pihenni, légyszi. A vérzés miatt nem is mertem megígérni egy kedves ismerősnek, hogy megyek hozzájuk, ez volt az egyik ok, a másik meg persze az, hogy már tényleg nem esik jól kettőt sem lépni, pedig itt is babázhattam volna és azt nagyon szeretek! (Nem csak hivatalból, eddig is imádtam!)

Csütörtök, október 4. - úgy indult a napom, hogy hárman felhívtak zsinórban telefonon, két órát el is beszélgettem. Nyilván nem az életcélom a telefon végén lógni, de még viszonylag meleg volt és nem volt baj, hogy pizsamában ücsörögtem és pofáztam. Persze, jól esik, hogy sokan hívtak, amiért eltűntem - nem is én, csak a hülye blog!!! -, és azt hiszem, aznap írtam is, hogy még nem szültem meg, csak elveszett, amit körmöltem. Nagy nehezen elmentem mosakodni és rávettem magam, hogy elinduljak a városba. Elhoztam a habverőket, vettem fel pénzt, voltam postán a levelemért, és öt perc alatt megvettem az ebédnek valót is. Az egész művelet nem volt egy egész óra, de úgy éreztem, mintha a Mount Everestet másztam volna meg! Meg vettem még a húgomnak ajándékot, mivel névnapja volt és szombaton, osztálytali előtt terveztük felköszönteni, ha úgyis megyünk anyáékhoz. Felfedeztem menetközben, hogy a kedvenc péksütimből (ez pedig a sokmagvas, barna tésztájú, szilvalekváros fitness croissant) most már gyártanak mini méretet is, kimérve lehet venni - muszáj volt vennem azonnal, ebédre, isteni finom volt, teljesen friss! Csak az a baj, hogy ilyen pékség nincsen erre mifelénk, minimum négy buszmegállót kell(ene) érte utazni, úgyhogy sajnos nem fogunk ilyet sűrűn enni.

Úgy gondoltam, egy zacskós husit megint összedobok, csak a rizs lett hozzá kritikán aluli (gyanítom, a maradékot a következő héten fogom lehúzni a wc-n), a husi viszont nagyon fincsi lett. Egy hátulütője volt csak a dolognak. Mivel a borstól azonnal ég a gyomrom, eldöntöttem, valamilyen zöldfűszeres lesz. A csirke hétfőn kakukkfüves volt, gondoltam, most bazsalikomos lesz, az milyen jó illatos és fincsi és... Egészen addig így gondoltam, amíg ki nem sült a hús és az illattól be nem kúszott az az emlék, hogy az iroda konyhájában, öthetesen, a hányinger ellen (ha-ha-ha) próbálom magamba erőszakolni a pesztós csirkét; illetve hogy az egyik migrénes rohamom után is pesztós csirke volt és még nagggggyon fájt a fejem. Azt hiszem, többet nem kísérletezem a pesztós és a bazsalikomos kajával.
 
Csendes délutáni magányomban eszembe jutott, hogy ha mi nem a fürdőszobában fogunk fürdetni, hanem a konyhában, akkor kell még Babócának egy jó kis hősugárzó is. Mondtam Péternek, de először nem vett komolyan, de mondtam neki, hogy a gyerek a 37 fokból kikerül a 23-24-be, aztán a - remélem - sztenderd 22-be, és akkor még le is vetkőztetem, meg vízbe teszem a popsiját, tutira fázni fog. Még nem tudja (úgy) szabályozni a testhőmérsékletét, illetve nincs immunrendszere, nem lehet csak úgy, bele a nagyvilágba fürdetni őt. Meg kéne még egy vastag pléd, az asztali szemetes a pelenkázáshoz, a polcokat felfúrni, a szekrényemet befejezni, a hűtőt kimosni, a babakocsit és a hordozót megtanulni kezelni, a sterilizálót és a mellszívót megismerni, kicsomagolni a kicsike matracot, kitakarítani még egyszer, az ágy alól elrámolni azokat a cuccokat, amik miatt nem lehet alatta porszívózni, Péter ruháit átnézni, nekem sokat-sokat aludni, még amíg lehet, gyerekorvost keresni / találni, képeket válogatni, szortírozni, elküldeni, megírni mindenkinek mindent, amit megígértem és így tovább. Meg az udvart befejezni, mert ha bárki akkor akar itt betonozni, amikor mi már otthon leszünk kisBalázzsal, azt kihajítom innét. (Péter még murvát akart volna tömöríteni, hogy ha jó idő lesz, mert nem baj, hogy mi már otthon vagyunk. Mondtam neki, azt valami hangos, döngölős eszközzel kell - bár nem értek hozzá -, úgyhogy. Szó. sem. lehet. róla!!!!!!!!!!!!!!) Azért néha teljesen elképeszt, milyen kósza ötleteik vannak egyébként teljesen életképes, érett, felnőtt, talpraesett és egyébként nagyon is édes, szerető férjeknek!

Egyébként megbeszéltük, milyen fura, hogy másfél héten belül itt a kissrác - merthogy eddig túl sokat nem változott az életünk. Az enyém némiképp, mivel nincs edzés, semmit nem bírok, semmit nem tudok már, fáradékonyabb és némiképp nyugodtabb is vagyok, nem ihatok alkoholt, pár dolgot nem ehetek meg, nem mehetünk most már Egyiptomba last minute - bár akárkinek a nyakára ülök a reptéren, az már ottmarad, tehát egy-egy ellen küzdelemben már én nyernék -, Péter nem kap ölbe és ilyenek. Péter élete ennél is közvetlenebbül változott csak meg: több házimunka, több odafigyelés, de nyilván neki ez nem akkora kunszt, mivel én cipelem a pluszterheket.

Péntek, október 5. - Újabb CTG. Hogy én mennyire nem tudok felkelni és elindulni időben, borzasztó! Bár annyit megteszek mindig, hogy megnézem a dugófigyelőt, tudok-e arra menni, amerre szoktam / terveztem. Volt egy kis csúszás is és Balázs sem akart nagyon mocorogni, viszont a gép is rossz volt, nem adta ki a papírt, úgyhogy kétszer húsz percet pihengettem. Hiába ettem csokit, szőlőt, ittam sok-sok vizet, szavaltam, nem használt semmi. Amikor előredőltem egy kicsit, csak az lendítette át Bogyókát a holtponton és kezdett mocorogni, de bőven nem annyira, mint amit produkálni szokott. Már csütörtök este is megfigyeltem, hogy szélesebb lett az orrom, mint szokott - állítólag ez (is) a közelgő szülés jele -, péntek reggelre meg teljesen egyértelműen bantu néger orrom lett, és eleve olyan furán is éreztem magam. Lehet, hogy ezek csak a változások, amik zajlanak Babócával és bennem, de valahogy úgy éreztem, közel az idő. Vagy hogy közelebb van, mint gondoljuk. Aztán azóta ez le is csengett bennem, de eléggé furán tudom érezni magam. Szóval hazajöttem a vizsgálat után, ismét azt mondták, minden rendben, ebédeltem, pihengettem egy keveset és elmentem melíroztatni. Úgy volt, gyantáztatok is, de annyira fáradt voltam, hogy mondtam, légyszi neeeeeeee, nagyon nyűgös vagyok, nem akarom én ezt mégsem! A fodrász lánnyal mentünk még rétest venni, meg én találtam végre olyan tejberizst, ami nem pont instant, de egyszerűbben készíthető, mint amikor nekem kell még válogatni is, meg megmosni, meg anyám tudja, még mennyi istenharagját és forralás után kb. negyed órával készen is van. Utána már csak a rizsből eszegettem, írtam még egy cuki listát, Péternek és magamnak, hogy még mit kell intézni. Már csak apróságok, de nem fogunk unatkozni. Egyébként pihi, Péterrel összebújás és beszélgetés, aztán alvás.

Szombat, október 6. - sajnos megint nem aludtam jól. Csak amiatt zavart nagyon, hogy este volt az osztálytalálkozónk, amit én szerveztem (tudom, nem gondoltam át én ezt előre!). Megint mentem fodrászhoz, most csak frizurát csinált - kitaláltunk egy új hajat nekem, ami a fotózáson is volt (iszonyat mód feltupírozva, a vége kifelé pöndörítve), 25 perc alatt készen is van. Gyantáztunk is, ki is bírtam, viszonylag kevés sziszegéssel megúsztam, aztán jöttem haza pakolni. Elég rendesen el kellett vinni a fél fürdőszobát, mivel magamat sminkeltem és még nem volt kész koncepcióm. Persze egy kicsit később indultunk és így nem tudtunk bemenni a pékségbe, pedig úúúúúgy ettem volna egy hólabdát! Meg sült túrós szeletet, meg azt a fincsi kenyeret! Anyáéknál sokkal gyorsabban ment az idő, mint gondoltam, kivasaltam a ruhákat, Péternek egy inget, meg nekem egy szürke, nem is kismama ruhát. Mondták, lehet, hűvös lesz az étteremben, mivel pince, de hát ezt így előre ugye nem lehet tudni, meg nekem mostanában ösztrogén-alapú hőhullámaim vannak, ébredek sokszor arra, hogy lever a víz. Szóval hosszas törpölés után mintás harisnya-szürke, oldalt és alul húzott ruha lett az aznap esti fellépő-ruhám, de már poénkodtam a többiekkel, hogy 10 nappal a szülés előtt majd keresek valami csinosabb kukoricás zsákot, mert kb. az az, ami még rámjön. Fél öttől volt "gyülekező", fél hatra kértük a vacsorát - persze fé ötre csak négyen értünk oda és fél 7 után kezdtünk kajálni. Mint kiderült, ketten voltunk kismamák, a másik lány a 13-14. hét környékén járt, szerintem a babák és mi már nagyon éhesek voltunk! A kaja viszonylag jó volt, bár Péternek úgy írtam le, hogy "sznob étterem: nevetségesen kicsi adagok nevetségesen magas áron". Persze, így végig lehetett enni a 4 fogást, meg még a felszolgált friss péksütit a kézműves vajjal, de lehet, szívesebben veszem, ha a husi kevésbé zsíros, a bőrét nem szolgálják fel és mondjuk - Balázs miatt is - háromszor annyit adnak belőle, hogy a hússal jó tudjunk lakni. Amúgy még a kis adagoknak is, annak ellenére, hogy éhes voltam, a felét tudtam megenni, a desszertet duplán (a mellettem ülő lány nem igazán eszik tejterméket, és fehércsokis túrótorta volt), meg ettem még kandiscukrot is, mert a vércukor szintem nem volt rendben megint, elájulni meg nem akartam a volt osztálytársak szeme láttára. Főleg nem a babával a pocakban.

A hangulat egyébként nagyon jó volt, nem volt tabutéma, egész jót beszélgettünk, mindenki nyitott volt, vigyorgós, jó fej, röpködtek a poénok. Nekem mondták, főleg az egyik srác, akinek várandós épp a felesége, milyen jó látni, hogy este fél 10-kor még ott vagyok, capuccinót iszom (egyébként nemhogy elalszom, egyenesen elájulok!!!), meg hogy megyek, csinálom és még egészen jól is nézek ki. Bezzeg ha tudták volna, hogy szinte sírok: én sehova nem akarok menni!!! Az étterem tízig volt, mi fél 12-kor indultunk el. A többiek tartottak még egy afterparty-t is, de én már nagyon haza szerettem volna érni aludni. Egy lány nem jött el, róla azóta sem tudok semmit, pedig írtam is neki mailt, a telefonszáma nem elérhető, szóval azóta is semmi. Mi még bementünk a cuccokért anyáékhoz, meg kaptunk ebédet is, mármint hogy csomagolósat, azt sem akartam a kocsiban parkoltatni, egy óra után estünk be az ágyba. Ennek ellenére MEGINT nem aludtam jól, alig bírtam magam összeszedni vasárnap délelőtt.

Vasárnap, október 7. - szóval délelőtt olyan 3/4 9 felé felébredtem, pedig jó lett volna még aludni, de nem ment. Mivel nem volt otthon túl sok kaja, kitaláltam, megfőzöm a mirelit derelyét. Félálomban fellocsoltam a konyhát tejjel, folyt a konyhabútoron végig, meg a padló is olyan lett, aztán odaégettem a zsemlemorzsát is - lezártam én alatta, de ha teszek bele cukrot, az karamellizálódik a lábas melegétől is -, szóval úgy éreztem, nem vagyok én topon. Alig tudtam rávenni magam, hogy elmenjek zuhanyozni - pedig kellett, mert fél 1-re asztalunk volt Visegrádon, abban az étteremben, ahol a lagzink is volt. Még tényleg igyekszünk kihasználni az utolsó napokat, lehetőségeket, hogy romantikázzunk, együtt lehessünk. A kaja finom volt, bár Péter megsúgta, istenkáromlás, de az én brokkoli krémlevesem jobb, mint az éttermi volt. Én persze megint csak az adagom felét tudtam megenni, a másik fele a hétfői ebédem lett! Annak ellenére, hogy egésznapos esőt jósoltak, fantasztikus idő kerekedett, és megint mázlink volt a fél 1-es érkezéssel - persze nem értünk ki, mert valami hülye futóverseny miatt lezárták a Gellért tér egy részét, itt pöfékeltünk a dugóban, pedig megint éhesek voltunk már -, de megint utánunk jött két buszra való turista csoport, meg akkor kezdett el úgy igazán megtelni az étterem. Ajánlom mindenkinek szeretettel egyébként, még mindig és továbbra is: www.nagyvillam.hu

Sétáltunk még egyet az étteremnél, felmásztunk a kilátóhoz, persze a kilátóba nem, de nekem az is elég volt. Menyasszonyi ruhában valahogy jobb volt, még úgy is, hogy Orsi barátnőmön tízcentis tűsarkú volt és előtte esett az eső, tehát felázott a föld. Csináltunk még pár fotót itt is, de azt néztem, már nagyon nagggggggggggggy vagyok, meg az arcom is kezd hájasodni. Vagy hát szétcsúszni, vagy mittomén. Most már tényleg azt szeretném, hogy vége legyen és azt is, hogy az utolsó két hétben, ami ugye nekem az utolsó hét, fogyjak egy picit, ahogy a nagykönyvek jósolják, mert rámférne. Hazafelé egyébként még bababoltoztunk egy keveset, bimbóvédő krémet és bimbóvédőt szereztünk be, meg néztünk takarókat is, itt egy kicsit jobb volt a felhozatal, mint a másikban, de nem vettünk végülis semmit. Majd megyünk valami nagy hipermarketbe és ott is megnézzük, úgyis kell még valami asztali szemetes is. Mire végeztünk a bababolttal, VIHAR kerekedett, dörgött-villámlott, megint októberben! Tiszta hülye az időjárás!

Ja, ahogy néztem, már a szövetkabátomat sem kell elővennem - még tavasszal vettem, kismama kabát, 50 %-os leárazás volt. Kérdeztem Pétert, eladjam-e, végülis még akár többért is tudnám, mint amennyiért vettem, mert ugye csak az 50%-os címkét kéne róla levágnom, de mondta, elfér, meg ki tudja, mi lesz a következő babával. Most egyébként, hogy az első mindjárt kint lesz, sűrűn beszélgetünk arról, mit és hogyan kéne csinálni, és egyetértünk abban, hogy legalább három évet szeretnénk várni a kettő között. Valahogy könnyebbnek érezném azt, ha a nagy már mehet oviba-bölcsibe, önállóbb és nem az van, hogy az egyik jobbról, a másik balról nyaggat. De mondta Péter, mindenképpen kell a két gyerek, mert mi akkor tehermentesülünk, amikor már egymással játszanak.

Este 8.20, már csak arra várok, hogy kilenc óra legyen, Péter egy kicsit pakoljon még - elkezdte már csütörtökön -, aztán mehessünk aludni.

A tünetekről csak annyit, hogy most már képes vagyok annyira mélyen aludni, hogy a nyálamat a szopipárna egy jó negyednégyzeméteres darabon felszívja, illetve csak akkor ébredjek fel rá, hogy folyik, amikor már vagy a fülembe ért, vagy a nyakam közepére. Komolyan mondom, ha eddig azt hittem, ogre vagyok, akkor nem tudom, most milyen jelzőt találjak magamra. A büfizés is megmaradt, sőt, most már csak rosszabb lett a gyomorégés is, nem annyira durva már, viszont szinte egész nap van. Sűrűn van hányingerem is, főleg esténként, és képes vagyok annyira elzsibbasztani a karomat / kezemet, hogy másnap szabályosan fájjon, szinte egész nap is akár. Az alvás továbbra is kardinális kérdés lenne, de nem igazán megy, ettől szenvedek is rendesen. Nyöszörgök sokat, nem tudok átfordulni, nem tudok magamtól felkelni és igen, elég sokat fáj is most már a pocakom. Húzódik, feszül, jóslófájások is vannak (hála istennek, nem túl gyakran), illetve szokott szúrni meg feszíteni is "ott lent". Majd meg kell kérdezni a dokit, hogy ez így rendben van-e. Ha tágulnak ott lent a dolgok, akkor nyilván, az nem megy fájdalom nélkül, gondolom én, csak hát inkább monnya meg az orvos. Holnap úgyis lesz CTG meg UH is elvileg, Péter sajnos nem fog tudni jönni, amit nagyon sajnálok, jó lenne, ha ott lehetne ő is, mert szereti nézni, látni Babócát ő is, de persze az ő fizetése A FIZETÉS innentől, úgyhogy nyilván úgy kell csinálnunk, hogy figyelembe vesszük most már ezt is.

KisBalázsnak minden este elmondom, hogy még ennyit alszunk, meg annyit alszunk, aztán készüljön, a doktorbácsi segít neki kibújni és megérkezik apa nagy és erős karjai közé, készüljön. Remélem, nem fogja zokon venni, vagy nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy ő bent akar maradni (ilyet is hallottam már, hogy a magzat befeszített a pocakban és két orvos alig tudta kiszedni őt a pocakból), meg persze olyat is, hogy kiírták a műtét időpontját és előző este megindult a szülés magától. Kíváncsi vagyok, nálunk hogyan lesz. Nem szeretném azt sem, ha előbb jönne, meg azt sem, ha makacskodna. Sokat gondolkozom azon is, milyen lesz, hogyan lesz, annyira felfoghatatlan még most! És amennyire várom, annyira tartok is tőle. Péternek könnyebb egy picit, őt legalább nem műtik - illetve nem tudom, könnyebb-e azzal a tudattal élni, hogy a feleségét viszont igen -, meg hát a nagy változás neki most fog eljönni. Mondta már, ne aggódjak, minden rendben lesz, előttünk is megbirkóztak ezzel a feladattal a szülők, a nők is a császármetszéssel, meg a szülők is a babákkal, mi miért ne tudnánk?! És itt vagyunk, itt leszünk egymásnak, majd megoldunk mindent együtt és készen van. Erre csak egy frappáns válaszom lehetett: Ámen.

Írtam, hogy eltűnt a nyersanyagom, a naplóm, amit tulajdonképpen vezettem. Nagyon dühös voltam, mert ez szerdán történt, amikor végre publikálni szerettem volna az egészet. De nem volt mit tenni, újraírtam, ha már voltam olyan idióta, hogy csak egyetlen helyre mentettem és az is tönkretette magát. Ez van. A hormonjaim már nem engednek túl sokat idegeskedni egyébként, ez a szerencsém a másik oldalon. Ja, és persze, ráérek, már bőven nem virgonckodom bő másfél hete, de akkor csak szépen sorjában vegyünk csak mindent.

Szeptember 21., péntek - jógával kezdtem a napot. Péter meg ásással. A ház hátsó falát is vízszigetelni kell, ugyebár, szóval ő ittmaradt és két melósnak mutatta, mit is és hogyan is kell csinálni. Jóga után trapp vissza haza, Péter még mindig otthon, meg még jó sokáig otthon. Úgy voltam vele, hogy el kéne indulni a városba, a kontaktlencséimért, meg kávékapszulákat is venni, mert később erre már nem lesz lehetőségem. Meg akkor megnézném a pelenkákat, a hiányzó cuccokat, összeírnám, mi hol mennyibe kerül - de valahogy nem tudtam magam rávenni arra, hogy elinduljak. Itt szenvedtem csak a kanapén, hogy nekem mennem kéne és hogy lustának érzem magam és és és... Pár dolgot átválogattam, hogy azért ne legyek annyira jó helyzetben, dobozoltam és egyebek. Az egyetlen olyan tünet, ami nem jellemző rám, a folyamatos pisilés. Délután kettő felé mentem csak és negyed óra múlva jött az egyik ásó fickó, hogy izé, bocsánat, de voltam most kezet mosni vagy vécén? Mondom, nagyon terhes vagyok, pisiltem. Hátőizé, az gáz, mert akkor ereszt a szennyvízcsatornánk.

Ráadásul a ház egy részének az alapja annyira egyenetlen, hogy nem lehet vízszigetelni alulról. Vagy vésni kéne, vagy akármit, de ez így nem működik. Nagyszerű! Két nagyon szar hír egyszerre! Soha nem fogjuk befejezni!

Szóval valami isteni szikra volt, hogy ne menjek be a városba, mert így legalább ez is kiderült.

Szombaton Péter reggel korán elkezdte csinálni a csatornát, de ugye egyedül nem jutott messzire, meg hőszigetelt. Beszélgettem vele az ablakon keresztül, erre érzem, valaki figyel engem. Oldalra nézek és egy vén seggfej bámul be a kapunk és nézi, mi a szitu. Nem vette észre, hogy nem kéne néznie, bámultam az arcába, ő meg vissza. Mivel rohadtul nem tágított és egy betörés meg két kocsifeltörés után baromira nem szeretnék semmilyen incidenst, főleg úgy nem, hogy a szomszéd utál minket és legszívesebben megmérgezne, vagy agyonütne, vagy ilyesmik. Úgyhogy kiszóltam a vén szemüveges seggfejnek, eléggé kekk hangsúllyal, hogy Kukucs! Erre ő meg vissza, hogy Kukucs! (Nem azért, de ha engem valaki kukkoláson kap, akkor minimum hebegek valamit, hogy elnézést, meg hogy azt hittem, baj van és segíthetek-e és blablabla.) Mondtam is Péternek, hogy ekkora arrogáns, vén seggfejt régen láttam, nem kell, hogy betörjenek és a többi... Péter is csak lesett, de ő is mondta, hogy ezt a seggfejet! Hihetetlen!

Aztán meg kint voltam az udvaron, hallom, csörög a vezetékes telefon. Pocakkal már nem ugrálok fel-le, gondoltam, majd visszahívom. Nézem, ismeretlen szám, de mondom, bármi lehet. Visszahívom. Felveszi egy vén szipirtyó, mondom, Kis Virág vagyok, volt egy nem fogadott hívásunk erről a számról. Szipirtyó még szottyogósabb hangon vissza: magával senki nem akar beszélni innét!

Ezek után gondoltam, minimum tankkal kéne mennem a belvárosba, valahogy éreztem, hogy ez nekem nem lesz jó nap. Volt egy kis dugó az Astoriánál, aztán pedig láttam: lezárták az Andrássy utat! MIVAN? Se kontaktlencse, se kávékapszula, nagyszerű! Elmentem a bababoltba, de persze ott sem volt semmi, ami az internet szerint volt. Sőt, amit nem láttam neten, de volt, az is egy rakás kaka volt. Tökjó! Visszafelé akartam volna menni még kaját venni, de a gondolatra, hogy ezek után még emberek közé kell mennem, sírni tudtam volna. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, alkalmatlannak mindenre. Az anyaságra, mindenre. Azon bőgtem - és amikor megláttam Pétert, tényleg bőgtem is -, hogy én még a sparba is képtelen vagyok elmenni, akkor hogyan is akarhat bárki is rámbízni egy újszülöttet. Hogy én gondozzam, etessem és most sem vagyok képes kaját venni magunknak, mi lesz ebből később. Péter szegénykém csak pillogott, alapból ideges volt a hülye szigetelések miatt. Viszont megígérte, hogy este eljön velem drogériázni meg bevásárolni. Én, hogy ne legyek annyira haszontalan, még azért átpakoltam a gardróbszekrényemet, katonás rendben sorakoznak a ruháim azóta, van némi helyem is még, szóval tökjó. Péter persze későn végzett, drogériázás nem volt, csak vásárlás, az is hót nyűgösen.

Ezek után nem tudtam aludni sem rendesen, eléggé ramatyul éreztem magam. Vasárnap ennek megfelelően szintén nem volt jobb napom, még mindig úgy éreztem, egy rakás szerencsétlenség vagyok. Péternek hajnalban megfájdult a torka, megígértem, hogy elmegyek neki torokfertőtlenítőért. Alig tudtam magam összeszedni, hogy elmenjek és nagyon szarul is voltam, fájt a pocakom. Amikor hazaértem, egy barátnőm felhívott, jöhet-e meglátogatni, mert munka és utazás miatt különben csak jóval szülés után tudunk találkozni. Mondtam neki, hogy haldokolom, de ha gondolja és nem zavarja, hogy melegítőben gulyáslevest főzök, akkor jöhet. Úgyhogy levest főztem, pakoltam, takarítottam, felmostam, sütit sütöttem, mert vendégeink voltak délután, Péter meg kint dolgozott, meg nekem segített.

Vendégezés után elmentünk még sétálni egyet, ami egyrészt jó is volt, mert végre kettesben voltunk Péterrel, meg romantikáztunk, jó idő volt és így tovább. Fáradt voltam, de az élmény még így is jó volt! Főleg, hogy az utolsó három hétvégénk egyike volt, amit még együtt tölthetünk, ahogy nekünk tetszik!

Hétfőn reggel 9-re kellett mennem a háziorvoshoz, hogy elintézzük a táppénz - terhességi-gyermekágyi segély papírozást, utána mentem Földhivatalba, illetve drogériába, bevásárolni, elhoztam a vaterán rendelt cuccokat - és úgy éreztem, hogy szuperanyu vagyok. A hétvégére tekintettel felhívtam Zsuzsit, hogy most akkor ez micsoda, hogy hol depressziós vagyok, hol meg majd kicsattanok. Mondta, hogy ez teljesen normális, de most már álljak meg és pihenjek, higgyem el, hogy az a legjobb, amit csak tehetek.

Mondtam, hogy jó, csak én nekem még takarítani kell, konyhát rámolni és bevásárolni a maradék dolgokat és így tovább. Röhögött egyet és mondta, aludjak sokat, napközben is.

Ezek után persze, csak én hittem, hogy hiperaktív vagyok, délután csak pihegtem a kanapén és nem csináltam aztán semmit. Még este a keddi kórházazásra a cuccaimat is összeszedni nehéz volt. Pedig muszáj volt! Különös tekintettel arra is, hogy Péter napközben rosszul lett, totál betegen támolygott haza. Láza szerencsére nem volt, de egész este feküdt. Én meg persze mellett és próbáltam neki segíteni, kaját diktálni belé és így tovább. Reggel 3/4 8-ra kellett menni a klinikára, pisimintával, csapolható (azaz éhgyomros) állapotban. Mondtam Péternek, ha esetleg belázasodik, akkor nem ő visz el, hanem taxizom. De nagyságrendekkel jobban volt, úgyhogy mégis ő vitt el. Vittem magammal reggelit, csináltam kávét, azt is elvittem, vittem szőlőt, sütit - ez volt az első CTG napja is -, vittem sok-sok vizet. A kórházi védőnőnél kezdtem, kiírta a vizsgálatokat, és kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye arról, ha a saját védőnőm kókuszmatracot ajánl, konkrét gyártó konkrét termékeit a gyógyszertári babafürdetők helyett és megjegyzéseket tesz a házra, a nagyságára, hogy "csak" babasarok van. Teljesen ledöbbent és mondta, hogy semmit nem reklámozhatnak a védőnők és hogy szereljem le. Maximum ne engedjem be őt mindig. Néha igen, hogy ne uszítsa rám a gyámügyet, de az első hat hétben a heti egy látogatás meglehetősen sok. Persze, ha segítséget kérek, az más, de ne hagyjam magam.

A vérvételen meglepődtem, mert négy fiolát vettek le megint! Ott pillogtam, hogy minek, de már szembenéztem a tűvel. Magával a művelettel még mindig nem tudtam, nem tehetek róla. Vicces lesz majd, amikor az infúzió fog belém csöpögni.

Megkötöttem az őssejtes szerződést is, kifizettem az első részletet, aztán mentem CTG-re, majd a saját orvosomhoz. CTG-n kisBalázs nagyon ügyes volt, sokat mocorgott, persze nem sokkal előtte kapott reggelit, meg közben sütit, szőlőt, sok-sok vizet. Úgyhogy szerintem nem volt gond. Meg aludt éjjel, úgyhogy aktívkodnia kellett nappal.

A doki megnézte a CTG eredményét, azt mondta, minden okés, meg aztán rám is. Egy hét múlva újra megyek, akkor lesz meg a vérvétel eredménye, meg akkor lesz az aneszteziológiai konzultációm is. Hogy ne legyen egyszerű az élet, a kórházazás után elmentem az iroda könyvelőjéhez (Pestről Budára), meg mentem drogériázni is, felírtam egy csomó mindennek az árát. Vagy egy óra volt, de így legalább tudom, mi hol van és van viszonyítási alapom. Pl. ha a sarki kínainál kiírják, hogy akcióóóóó, akkor nem feltétlenül kell megvenni, mert a drogéria saját márkás terméke még úgy is olcsóbb. Budáról elmentem Pestre megint, a kontaktlencséimért és kávékapszulákért, onnét el metróval és földalattival a buszmegállóba és hazabuszoztam. Azt hittem, kicsattanok, erre mire hazaértem, rájöttem, hiába van a várandósoknak több vérük a várandósság alatt, négy fiola az négy fiola és igenis megérzi az ember!

Úgyhogy délután aludtam egy jót, este meg életemben először sütöttem husit sütőzacskóban. Hogy én ezt eddig miért nem próbáltam! Virág 30 éves, végre kezd felnőni! Péter ugyanis kitalálta, hogy ne vegyünk felvágottat, hanem süssek egészben husit és az milyen jó lesz nekünk, mert az színhús. Csak hát szeletelni nem tudtuk, szóval neki lett vacsora meg ebéd.

Szerdán - csatornaásás volt, tehát el kellett mennem otthonról. A korai kelést jófajta, nem migrénes, de nagyon olyan-szerű fejfájás jutalmazta, délután meg kismama-klub volt. Elhoztam az őssejt levételéhez szükséges dobozt, a szekrény tetején tároljuk, és most az a fixa ideám, hogy ha hamarabb beindul a szülés, tutira otthonfelejtjük. (De ne induljon meg hamarabb a szülés). Szóval amikor hazaértem a kismama-klub után, akkor a srácok - este 3/4 7-kor közölték: ne mossak kezet és ne pisiljek. Mondom, 36 hetes kismama vagyok, felejtsék el, hogy ezeket be tudom tartani. Amint hazaérek, első a kézmosás - most kivételesen extra kevés vízzel -, és pisilnem is KELL. SŰRŰN. Mármint hogy magamhoz képest sűrűn, de nem ötpercenként, mint általában a várandósoknak. Este fél 9-re lettek készen, szóval kétműszakos meló volt sajnos. De legalább készen lett. Viszont a jó kis fejfájás miatt elég korán bealudtam és hiába gondoltam egész nap arra, hogy Lujzit fel akarom köszönteni szülinapján, telefonnal a kezemben elaludtam, Péter szedte le rólam a szemüvegemet, csavarta ki a kezemből a telefont és másnap délelőtt eszméltem: én nem is írtam sms-t, nincs a kimenők között, nincs a piszkozatok között, tehát nem. küldtem. el. (Ez talán még jobban zavart, minthogy most eltűnt az írásom...)

Csütörtökre azt álmodtam, hogy a védőnő teljesen megsértődött rám, hogy három gyerek után már aztán igazán hihetnék neki és ő csak segíteni akar, fogadjam el! Ez annyira megdöbbentett (mivel vagy öt évvel fiatalabb nálam és szerintem még kósza gondolat sem fordult meg a fejében, hogy gyereket akar), hogy pizsamában néztem ki a fejemből, szinte egész délelőtt, egy csomó telefonhívásom volt - érdeklődők, hogy szülök-e már, mert eltűntem, vagy most akkor mi is van. Itt ostoroztam magam, hogy kész a mosogatás, második napja nincsen lelkierőm felállni és kipakolni a gépet, meg a többit befelé, és hogy nekem megint pakolnom kéne, bemenni a városba vásárolni és így tovább. (Maradék kupont elkölteni, a kórházas motyóba valót megvenni, kaját venni, pelenkát még... Úgy éreztem, megőrülök, hogy még mennyi minden van.)

Ahhoz nem volt lelkierőm, hogy az irataimat összerámoljam, így az irodából hazatalicskázott dolgokat válogattam ki és tüntettem el, leginkább papírgyűjtős szelektív hulladékos szatyrokba. Rájöttem, kell méééééég doboz - húgom írta is, azt hitte, a lánykori vezetéknevem Tóth. Voltam drogériázni, kaját venni, meg Péterért - már nagyon nem esett jól a mászkálás. Plusz valaki, aki előttem akart kiállni a parkolóházból, nem vette észre, hogy ha felismeri a rendszer a rendszámot, akkor minden további nélkül elindulhat, kinyílik a sorompó, nem kell megetetni az automatával a jegyet. Ő csak bedugta és amikor kinyílt a sorompó, nagy gázzal elhajtott, nekem meg ugye kiírta, hogy "hibás rendszám". Ott szerencsétlenkedtem, azt hitték, én vagyok béna, pedig nem, próbáltam a sajátomat bedugni, de az sem kellett neki, illetve nem volt már jó neki. Hívnom kellett a diszpécsert, ráadásul csak percek voltak vissza az ingyenes két órából. Jó lett volna, ha ott kell hagynom a kocsit és visszaslattyogni még fizetni is... De így legalább Péterre nem vártam túl sokat. A vércukor szintem folyamatosan vacakol, nem is értem magam, hogyan kívánhatok ennyi édességet. Komolyan. Hiába kajálok, valami cukros is kell mééééééég, különben rámjön a remegés és végem van. A bokám persze megint kalács lett estére, szóval jólesett megnézni a Várandósokat lazítás gyanánt. A dagadt boka maradt péntek reggelre is.

Pénteken voltam megint jógázni, amíg vártam az oktatót - elkésett egy picit -, addig Balázzsal hintáztunk a játszótéren. Még soha nem hintáztam vele, kíváncsi vagyok, milyen lesz majd, ha kint lesz, fog-e neki tetszeni és meg tudja-e tanulni. Meg hogy ugye nem lesz-e vakmerő annyira, hogy megpróbáljon vele átfordulni - anyai szívem már most aggódik. Jóga után elmentem a házassági anyakönyvi kivonatunkért, mert ugye az is kell a szüléshez, ha Péter csak úgy egyszerűen nyilatkozik, hogy az az ő gyereke, az sajnos nem elég. Legalább ingyen volt, viszont annyira fatehén volt az anyakönyvvezető, aki velem foglalkozott, hogy az nem is igaz. Visszafelé akartam venni ebédet, erre kiderült, az olasz étterem nem igazi olasz étterem, csak pizzaszeletet lehet náluk venni, úgyhogy valami nagyon gyatra borsófőzeléket vettem magamnak. A semminél jobb volt, ráadásul találtam végre fekete balerinát is magamnak! A sportcipőm 40-es, ez meg 42-es méret, de nem ez érdekel, hanem az, hogy végre van.

Délután ismét önostorozás következett a kanapén, hogy én milyen lusta vagyok és nem igazzzzzzzzzz, hogy még konyhát akartam pakolni, a hűtőt kimosni, de nem lesz belőle semmi és ez így nem mehet tovább és tudom, hogy nekem pihennem kell, meg hogy kalács a bokám, meg hogy naggggyon terhes vagyok már, de akkor is - én dolgozni akarok, nem itt ülni. Anyukám azt nevelte belém, hogy ha a belemet húzom magam után, akkor is el kell intézni, meg kell csinálni mindent. Kripli vagyok, alkalmatlan vagyok és... Aztán estére kitaláltam, hogy kivasalom a cuccokat, amiket vasalni szerettem volna. Péter úgyis későn jött, én meg a kanapén ülve vasaltam. Isten éltesse a kék-sárga áruházat, hogy összelőtték a kanapé, valamint a vasalódeszka méretét is és lehet kényelmesen vasalni. (A francokat, vasalni sehogy sem kényelmes, de legalább tudtam ülve csinálni.)

Szeptember 29., szombat: babaelsősegély tanfolyam. Fél tíztől terv szerint fél ötig, valójában végeztünk négykor. Én csak úgy bírtam ki a fél egyes ebédszünetig, hogy ettem közben csokis sütit, viszont nagyon hasznos volt, élveztük, jó fej volt a dokinő, aki tartotta, Péternek is tetszett, nekem meg az, hogy végre együtt voltunk, végre együtt csináltunk valami babás dolgot. Péter meg annak örült, hogy Újpesten volt az oktatás, és még mindig megvan a hamburgeres, ahol Piedone burgert is lehet kapni. (Amúgy tetszett neki is az oktatás, bár ő a barlangász-tanfolyamon is tanult ilyesmiket, de azért másképp kell bánni a gyerekekkel.) A doktornőt Zsuzsi ajánlotta, és íme a link: http://www.babaelsosegely.hu/

Szombat este még sütöttem sütit, de nem találtam el az áhított receptet sajnos. Ez sem volt rossz, nem is kell hozzá habverő - ami még mindig nincsen ugye -, csak nem az az igazi, amit keresek már évek óta.

KisBalázs továbbra is nagyon aktív és bár azt olvastuk interneten, hogy a babák ilyenkor el szoktak csendesedni, meg hogy a várandós nők új erőre kapnak, ránk egyik sem igaz. Rengeteget mocorog, tolja ki a kis sarkát - megsarkantyúz, mivel leginkább a sarkát szokta kitolni, napjában többször csuklik, és továbbra is élénken érdeklődik minden új, érdekes, addig nem hallott hang iránt. Felébred, nyújtózkodik, a kaja már nem izgatja őt annyira, viszont tényleg sokat-sokat csuklik, napjában akár négyszer-ötször is.

Vasárnapra igazi romantikázós sétálást és ebédezést terveztünk Tatán. Délelőtt még esett az eső, de aztán szerencsére jobb idő lett és verőfényes napsütés kerekedett. Meg nekem óriási éhségem és úgy voltam vele, hogy a levest úgyis tudjuk, rendeljük meg azonnal, de Péter nem akarta. Azt hittem, éhen veszünk, pedig megint ettem csokitortát is útközben. Itt jártunk egyébként: http://www.tatagrill.com Aki szereti a halat, feltétlen kóstolja meg a kapribogyós lazaclevesüket. És persze üljön a teraszra, a tó partjára, ha jó az idő. A helyiek is nagyon szeretik, délben nyitnak, mi olyan 3/4 1 felé érkeztünk és az még nagyon időben volt. Egy negyed órával később már sokat-sokat kellett volna várni az ebédünkre, de így még okés volt. Ebéd után még sétáltunk - volna, de a szervezetem és kisBalázs nagyon-nagyon tiltakozott ellene. A kb. negyed órás sétát nem is tudtunk megtenni, padon, napsütésben pihengetés volt, fotózás és beszélgetés. Meg tervezés, meg törpölés, hogy milyen is lehet kisBalázs. Elmentünk még fagyizni is, Péter mondta, akkor menjünk le még a másik tó partjára, amíg megesszük a fagyit. Nagy, szomorú kutyaszemekkel néztem rá, hogy hadd üljek vissza inkább a kocsiba, mert én ezt nem bírom. Hazafelé még volt barkácsáruház, meg dobozolás a kék-sárgában is, úgyhogy mondtam, én biztosan nem megyek sehova már azokon kívül. Péter ezek után este fél 10-ig dolgozott kint (megérte elmenni pihenni) és vége is lett a hétnek.

Az ágyban az elmúlt héten már csak nyöszörögve tudtam megfordulni, sűrűn fájt, húzódott, nehéz volt. A gyomorégés valamelyest alábbhagyott, de még így is kínzó, illetve azt csinálom, ha érzem, hogy jönni fog, vagy hogy lesz ez még rosszabb is, akkor automatikusan beveszem a rágótablettát és nem várom meg, hogy rosszul legyek. Ennek az a hátránya, hogy ogreként minden éjjel böfögve ébredek, de nem ám akármilyet, hanem olyan igazi öblös, hangosat szokott sikerülni, a legmélyebb álmomból ver fel általában. A pocakfájás sem túl kellemes, de az még kibírható. Sokat és hamar zsibbad a kezem, a lábam, még napközben is fáj. A bokám kelttészta, fonottkalács, akármi, bár annyira nem durva, hogy cipőbe se férjek bele, csak már nincsen meg az a szép íve, ami volt neki. Jövő hét szombaton pedig osztálytalálkozónk lesz, már most azon aggódom, mit is vegyek fel, ami eléggé elegáns egy étteremhez, mégis kényelmes, nem sülök és nem fagyok meg benne, és még valahogy jól is áll. Feladat, nem mondom! Ja, és továbbra is ki akarom mosni a hűtőt, vásárolni kéne, a napi feladatokat elvégezni, de leginkább most már csak ülni akarok és olvasni, meg aludni. Hogy éjjel tudjak aludni, azt csinálom, hogy napközben nem megyek már aludni, de lehet, ezen is változtatni kéne - mert csak egyre fáradtabbnak érzem magam. Egyre gyakoribb, hogy én, a mindig éber alvó, SEMMIRE nem ébredek fel, hogy Péternek még puszit sem tudok adni, hogy a zenélő róka végére én is elalszom, vagy már akkor, amikor Péterre várok, hogy jöjjön végre és mesélhessünk a kissrácnak.

Hála istennek, lecsengett a kánikula. Nem hála neki, mert MIGRÉNEM VAN!!! Nem volt ilyen kb. március óta és őszintén: tudtam élni nélküle! Már szerda hajnalban is éreztem, hogy fáj a fejem, de reggelre eltűnt a fájás, meg ittam sokat és nem volt gond. Kicsit ideges voltam, mert mentem be az irodába, illetve olyan fura érzés volt, mert a kolléganőm már mondta kedd este, hogy húzta a száját mrs. asshole, minek megyek be meg ilyenek - pedig nagyon régen megbeszéltük, ráadásul egy egész napról volt szó és így tovább. Persze, hogy nem akarta, féltékeny a kolléganőmre: ha mrs. asshole-nak nem segít senki, akkor a kolléganőmnek se segítsen. Ja, és azt is mondta a hátam mögött, hogy a kolléganőm ne úgy csinálja a munkát, ahogy én, hanem jogszabály szerint. (Miért, én nem a jogszabály szerint csináltam?!?!?!)

Egy csomót gondolkoztam azon, hogy ha zokon veszi, hogy megyek, akkor a kolléganőmnek ez tényleg segítség-e, vagy nem, meg hogy hányszor fogja az orra alá dörgölni, hogy bezzeg neki még segítsége is volt, mit sír. Első körben le akartam mondani, de akkor meg azért fintorgott volna - így meg azért, hogy mentem. Gondoltam arra is, mivel mániája, hogy ne járjunk farmerban dolgozni, hogy abban megyek be, de inkább úgy voltam vele, hogy felveszem az egyik új csipkés harisnyámat (van miből válogatni ám), kisszoknyát, csini felsőt és idegesítem őket azzal, hogy még mindig jól nézek ki. Mr. asshole nagyon szarul nézett ki, maga alatt volt, nem tudom, miért - pedig még ő is milyen hálás volt másfél hónapja, amikor mondtam, hogy akkor dolgoznék egy héttel tovább meg hogy mennék be egy napra majd segíteni. Pár mondat, megismertem az új csajt - aki nem volt szimpi, aztán beültem mrs. asshole-hoz, aki konkrétan mondta nekem is, hogy délnél tovább ne maradjak ott, meg "szedjem össze a cuccaimat is, hogy azt se kelljen kerülgetniük". MIVAN?! Nem felmondtam, hanem betegszabin vagyok!!! Ráadásl a holmim egy senki által nem használt szobában, nem használt szekrényben és íróasztalban van!!! Ez volt az utolsó, hogy bármit is akartam velük. De majd azért szóljak, hogy megszületett a gyerek, meg menjek be megmutatni. MINEK? Hogy megijedjen tőlük? Hogy az ő energiáját is leszívják?! Meg amúgy is, hogy tovább féltékenykedjenek??? Szóval hagyjanak engem békén, de nagyon gyorsan!

Felemás érzés volt egyébként reggel szépen sminkelni, felöltözni, autóba ülni és bemenni. Egyrészt nem éreztem azt a nyomasztó érzést, hogy na, ma vajon mit fognak kitalálni, mert ugye érdemben én már nem dolgozom, másrészt értékesnek éreztem magam - bár amilyen rend van itt vasárnap óta, nagyon jó érzés hazajönni és otthon lenni is, meg büszke vagyok magamra! Meg azért sokat számított, hogy végre nem volt 35 fok és nem kellett összefogni a loboncomat, a csipkés harisnya, a smink, és tényleg úgy éreztem, valami jót teszek. Másrészt meg egészen nosztalgikus érzés volt, hogy én is ott nyomulok a rakparton a többiekkel, akik szintén mind dolgozni mennek. A harmadik érzés meg az volt, hogy ez nekem már de nem hiányozna minden nap!!! És hogy remélem, jó irigyek lesznek rám megint, meg persze azt is, hogy sokat már nem szólnak be. (Mrs. asshole egészen kényszeredetten beszélgetett velem, meg mondta, nagyon jól nézek ki, a nagykönyv szerint így kell kinéznie egy kismamának, de vigyázza majd a szoptatás alatt, mert bár neki nincsen ilyen tapasztalata, de ott lehet elszállni a kilókkal. Csak néztem rá, hogy wtf, ez meg minek prédikál megint olyasmiről, amihez az életben köze nem volt??? Akárcsak a védőnő, biztos nagy haverok lennének!)

Ami sokat számított, az az, hogy a barátnőm, a kolléganőm és a lány, akihez mentem reggel átvenni a szoptatós hálóinget, bár ő soha nem látott előtte, szóval ő is azt mondta, hogy nagyon jól nézek ki és úgy tűnik, nem híztam el nagyon. Ennek én nagyon örülök, mert tényleg figyelek, bár a kilóim száma önálló életet él, hol több vagyok eggyel, hol kevesebb, de nagyjából még mindig a 12 és félnél tartunk.

Az irodában végül másfél órát dolgoztam, aztán összerámoltam és jöttem haza. Otthon bevásárlás, ebédfőzés, majd néhány mail és végül szülésfelkészítőre indulás volt a program. Előszedtem a nem szép színű ballonkabátomat is a szekrényből, már nem tudnám begombolni - ezt vettem ugye a német útra -, aztán indulás volt. Pár percet késtem, addigra már elkezdték, a gyermekágy volt az egyik téma, a másik meg az érzéstelenítés. Jobb is szerintem, hogy a gyermekágyi előadást Péter nem hallotta - hogy mi, hogyan, mennyi idő alatt alakul vissza, mennyi a váladék, milyen állagú, színű, szagú, az még szerintem a csajokat is sokkolta, a kispapákról nem is beszélve! A doktornő mondta, hogy újabban viszont azt vette észre, mert volt két olyan kismamája is, akik jógázni jártak, hogy ők milyen fegyelmezetten szültek, tudtak figyelni befelé és így tovább, szóval mindenkinek csak ajánlani tudja a jógát. De vagy tizenötször elmondta a legkülönbözőbb szituációkban, illetve mondandó közben, az altatóorvos meg röhögött rajta, hogy akkor ezért most mennyit kaphat. Egyébként elég sokan járunk kismamajógára, a megjelent társaság kb. fele - bár nekem fura még mindig, meg túl lassú. Tudom, hogy le kell lassulnom majd még ennél is jobban, de akkor is, hiányzik az edzések pörgőssége.

A kolléganőm kérdezte, mennyire tolják itt a természetes szülést - mondtam, ilyenről nem esett szó, de a szoptatást nagyon nyomják, hogy az mennyire jó és hogy mennyire hasznos és olyan nincs, hogy valaki nem tud szoptatni, max. kivételes esetben. (Háttőőő köszi, én még mindig úgy vagyok vele, hogy sem Balázs, sem én nem csináltuk még, majd meglátjuk, megy-e ez nekünk.)

Megtudtam végre, mi a különbség a spinális és az epidurális érzéstelenítés között - érdekes volt. A császármetszéshez egyébként a spinálist használják, azzal az ember nem tud felkelni, mert deréktól lefelé lebénít, viszont béna nem maradhat tőle az ember, mert nem a gerincbe adják, hanem mellé. Legalábbis nekünk ezt mondták. Ha azt csinálom, amit mondanak, akkor a szúrás sem fáj - és elkezdte magyarázni az altatóorvos, hogy előre kell dőlni és... Mondom ácsi, én hendikeppel indulok, már nem tudok előredőlni. Ó, mondja az orvos, dehogyisnem, csak szét kell tennem a lábamat és lelógatni a kezeimet is és úgy menni fog, ha a pocakot beteszem a lábaim közé. Mondtam, erre jó a kismamajóga!

Egyébként 15 kismama volt és 5 kisfiú - 10 kislány volt az arány. Mondtam hangosan Balázsnak: Drágám, válogathatsz! A szülész doktornő megkérdezte, mennyi van még hátra a szülésig - mondtam neki az október 23-at, erre csak annyit mondott: Hűha! (Hátizé, nekem mondja?!)

Jöttem haza utána, éreztem, hogy nem vagyok jól, le is hűlt a levegő és kezdett fájni a fejem. Mondom, dejóóóóóó!!! Mire Péter hazaért este 8 felé, addigra kiderült: ez kőkeményen migrén. Fél 10-kor elbotorkáltam aludni és életem egyik legszarabb éjszakáját csináltam végig, vagy 10-szer felébredtem, üvöltöttem a fájdalomtól és hánykolódtam. Balázs kivételesen, mintha érezte volna, hogy ez most nem róla szól, viszonylag nyugodt volt és a gyomorégésem is enyhébb volt. De ezerszer inkább hányós gyomorégés, mint a migrén!!! Reggel úgy keltem, hogy azonnal hívtam a klinikát, az orvosomat megkérdezték és Algopyrint, illet Panadolt vehetek be. Előbbi vényköteles, utóbbi meg nem volt, úgyhogy szegény Péter reggel munka előtt, az átszenvedett éjszaka után még mehetett nekem gyógyszertárba is. Bevettem egy Panadolt, ettem egy szelet kenyeret - mert Babócának kell a kaja, akkor is, ha én haldokolom és a hátam közepére sem kívánom a szagokat és a rágást és azt, hogy bármi is legyen a gyomromban -, majd mentem vissza aludni. Délig sikerült is, azt hittem, csak egy fél óra volt, de nem.

Délben még mindig fejfájással ébredtem, azt hittem, megőrülök. A dobozon az volt, hogy bevehetek 4 óránként egy-két (kettőt azért nem akartam) szemet, térden állva vártam, hogy legyen már 3/4 1, hogy még egyet bedobhassak. Persze az sem hatott, sem a kávé, sem a citromos ásványvíz, sem semmi. Sem a pihi, sem a relax - odáig jutottam csak, hogy ellazítjuk mindenünket, ami nem sikerült az arcom és a vállam meg a nyakam miatt. Szóval a tisztásra nem tudtam lepakolni ezt a nyomorék fájást, mint múltkor az orvosi rendelőt, csak annyi volt, hogy próbáltam, de semmire nem mentem vele. Az egész napot pizsamában lébecoltam el és nagyon aggódtam amiatt, hogy nekem dolgom lenne, többek között ma akartam volna átvenni a retusált képeket is, meg elmenni kontaktlencséért meg meg meg és hogy akkor egy komplett napom kiesik, meg még a péntek is, mert ilyenkor hulla szoktam lenni másnap is, már ha egyáltalán elmúlik a fájás.

Sikerült azért pár papírt rendszereznem, meg az OEP-pel és a régi gyerekorvosommal beszélnem. Persze az őssejtes szerződést olyan állapotban nem vettem elő, sőt, semmit, amit kellett volna. Még jóformán e-mailt írni sem tudtam. KisBalázzsal zenét hallgattunk és ennyi volt.

Ja, nem is. Mintha nem lett volna elég a migrén, kitaláltam, ha úgysem tudok semmi értelmeset csinálni, megnézem én ezt a védőnői szolgálatot jogszabályi szinten is. Meg azt is, nem lehet-e  lemondani valahogy a szolgáltatást. Le lehet, csak akkor meg a gyámügy jár a nyakamra. Na szóval megtaláltam. Elkeseredtem első körben. 49/2004. (V. 21.) ESzCsM rendelet szól a területi védőnői ellátásról. A rendelet 3. sz. melléklete tartalmazza a területi védőnő által kötelezően felajánlott családlátogatások gyakoriságát. Sajnos ebben benne van, hogy a szülést követő hazaérkezés utáni első 4 napban is kijön, majd 6 hetente heti egyszer. Legalább. Először teljesen bepánikoltam, hogy neeeeeee, kötelező!!! Aztán elkezdtem gondolkozni. Kötelezően felajánlandó. Kötelezően. Felajánlandó. Sehol nem olvastam, hogy a kismama meg kötelezően együttműködő. Hát akkor nem kérek a felajánlásából. Péterférj szerint ne csináljak belőle nagy gondot, hadd jöjjön és kész. Mondom, de még nem szült, mindenre kíváncsi, ami nem is érdekelhetné, mindenre beszól és a pofákat vágja és anyának szólít. Ez nekem olyan, mintha egy afrikai, a szülőfaluját soha el nem hagyó 10 éves kisgyerek magyarázna Péternek a kecske mellől, hogyan kell informatikai hálózatot építeni. Úgyhogy ezért nem akarom. Ráadásul rosszindulatú és úúúúgy vizslatta át, melyik szobában mink van, hogy öröm volt nézni. Mint a Terminátor, amikor szkennelte az embereket. Komolyan. És gúnyos félmosoly játszott a hülye picsa szája sarkában. Na, ha valamit, a gonosz embereket és a rosszindulatot többezer méterről is kiszagolom és tudom: ezt a hp-t sem a jóindulat vezérli!!!

Aztán zuhanyozni mentem és felfedeztem a striáimat a pocakomon - eddig nem voltak és jól megvoltam nélkülük is. Kíváncsi vagyok, hol lesz a vége. Péter szerint nem vészesek, de most lett a medencémnél oldalt is, vagy valahol a csípőm és a fenekem között, meg először a hasam bal oldalán lent, most meg észleltem a jobb oldalon is. A baloldali randább, mert olyan, mintha visszeres is lenne, a jobboldali meg csak simán ezüstös sávos és kész. Nem kerültem magam alá, a migrén vitt mindent, meg az érzés, hogy nemsokára megint láthatjuk kisBalázst a nőgyógyásznál.

Elindultam, alig voltak a buszon, nagy volt a pakkom - összes orvosi papír, víz, gyógyszerek, fényképezőgép, csoki, szendvics, mert útközben kellett vacsiznom - és gondoltam, akkor két helyre ülök le, ekkora pocakkal nem mászom be és a nehéz táskámat sem teszem az ölembe. Buszos zajok, migrén, fapofa - amíg eccecsak egy kb. 20 éves kiscsaj meg nem kérdezi, hogy beülhet-e és MÁR MÁSZIK IS ÁT RAJTAM! Mondtam ugyan neki, hogy egy pillanat, de nem hatotta meg. Utána teljesen leteremtős hangsúllyal közöltem, hogy beengedek, csak várandós vagyok, mindenórás és már nem egyszerű felkelnem. Hogy akkor ő nem ül be. Mondom, most már felkeltem, üljön le, csak várta volna meg, amíg felkelek! Utána nem győzött elnézést kérni meg szabadkozni - legalább jóérzésű volt, hogy ő nem is látta és ha látta volna, akkor nem is szól. Hát tessék. Majd legközelebb jobban megnézed, kit ugráltatsz.

Dokinál nem is volt túl nagy csúszás, csak olyan negyed órát kellett várnunk. Feltettem a kismillió kérdésemet neki, mert eddig nem voltak, de most már lettek! Például, hogy október 23. a hosszú hétvége keddje, gondolom, nem akkor akar műteni. Jó, akkor október 16. Mintha csak az irodába egyeztettünk volna időpontot!!! Kicsit szürreális is volt az egész, először a hétfőt mondta, aztán lett a kedd - ha jól emlékszem, amúgy is azt mondta, keddenként szokott műteni. Persze ez még módosulhat az utolsó CTG-k és annak függvényében, Balázs nem óhajt-é előbb napvilágra kerülni. De ha nem, akkor október 16-án reggel 6-kor jelenésünk lesz a klinikán és pár óra leforgása alatt a kezünkbe kapjuk a kisfiunkat! Azt mondta a doki, ez az egy hét nem gáz, mert nagy baba - ha jól láttam, most is 37 hetet és 0 napot írt ki rá a gép, 2350 g körül van és 7,3 cm-es a combcsontja. Megvan minden kis szerve és szépen fejlődik még mindig, beilleszkedett fejjel lefelé és továbbra sem szereti az UH-t. Először szopizta az ujját, utána meg a saját orrát pöckölgette, lehet, viszketett neki, vagy nem tudom. Felhúzta a lábait, úgyhogy nehezen volt látható a "neme", de mi már tudjuk, amit tudunk. Megint videóztunk, meg Péter fotózott is, néztük sokáig a kis pofiját, már ami látszott belőle - a homloka és az orra vonala szerintem Péteré és Péter úgy látta, mélyen ülő szemei vannak, de szerintem ez csak az UH miatt. Minden kisbabának szép pofija van, már ha nem préselődik keresztül a szülőcsatornán. (Meg is nézem mindjárt megint  a videót.)

A Magne B6-ot csak a 37. hét 0. napjáig lehet szedni, hogy nincs székrekedésem, annak örüljek - de ha zavar, hogy nekem könnyen megy, adhatnak vastablettát is. A hányinger, illetve a gyomorégés is természetes, meg az is, hogy nagyon keveset eszem. (Súlyproblémák megoldva.) A terhesvitamint szedhetem majd szoptatáshoz, mármint a vitaminos részét, mert most csak a halolajat szedjük belőle és annyi mindent nem dobnék ki. De jó lesz majd utána is. Jógázni gyakorlatilag végig járhatok, ami jó is, mert nem bírnék magammal különben, valami mozgás kell, még ha ez a lassú-nagymamás-ráérős izé is jut nekem. Azt mondta a doki, hogy a műtét utáni első nap lesz nagyon szar - az azért jó, mert akkor valószínűleg teljesen egyedül leszek, mivel Péternek egésznapos munkahelyi repi-program lesz. Illetve a műtét után rögtön ott lesz velem, de másnap már nem. Szóval hogy az első nap az a műtét után van közvetlen, vagy tényleg eggyel utána, azt nem tudom. Majd megkérdezem a húgomat, de neki meg sulija van, vagy nem is tudom, kit. Segítség, nem akarok egyedül maradni!!! Meg úgy amúgy is... Valakit majd kerítek, már ha tényleg nem indul be előbb a szülés. Péter azt nagyon is jól látta, hogy innentől kezdve még jobban kell vigyáznia az állására, mint eddig, mert most már mindannyian leginkább tőle függünk. Okés, a TGYÁS még elég jó pénz lesz, de a 168 nap letelte után meg fele fizetést fogok kapni. Sajnos. Sürgősen ki kéne találni, milyen vállalkozást, vagy mit is csináljunk, hogy legyen belőle pénz, főleg, ha át akarjuk építeni a házat, mert át fog kelleni mindenképpen. (Még vitatkozunk, hogy csak kicsit vagy nagyon, de mindenképpen bővíteni kell a 48 négyzetmétert.)

Kérdeztem azt is, ha nem bírom műtét után, kérhetek-e fájdalomcsillapítót. Mondta a doki, hogy persze és kajánul vigyorgott hozzá. Mondom, de kapok is?! Egyébként gondolom, hogy igen, csak nem azért magán a magán, hogy ne!

Kedden egyébként már megyek is a vérvételre, aneszteziológiai konzultációra, első CTG-re - kíváncsi vagyok, milyen lesz. Meg hogy lesz-e UH vizsgálat is megint. Igazából ez bennem fel sem merült, Péterapa kérdezte.

Balázs továbbra is sokat-sokat mocorog, egyre látványosabban, de ezek szerint már csak a lábacskáit pakolgatja ide-oda, bár nekem még mindig az az érzésem, hogy bukfencezni isi szokott - de lehet, hogy csak azért, mert nagyon nagy már. Mármint az eddigi méreteihez képest.

Egyre többször jut eszembe, hogy milyen lesz, arcra, hajra, szemre, kire fog hasonlítani, milyen lesz vele együtt és milyen lesz őt nevelni, meg hogyan fog minket ő nevelni. Milyen jellemvonásai lesznek, milyen lesz a kis hurkás praclija, milyen lesz őt fürdetni, pelenkázni, etetni, sétálni vinni, öltöztetni. Valahogy nem tudom elképzelni még.

Komplett napok esnek ki egyébként az emlékezetemből, szerdán vagy negyed órát azon gondolkoztam, mi az istent csináltam én fél napig, aztán rájöttem: megnézem a blogot. Áháááá, itt járt a hülye liba (védőnő)! Most már tudom! Szóval lehet, nem is annyira hülyeség ez a blogírás. Amúgy tényleg sok mindenre nem is emlékeznék. Sőt, azt mondják a tapasztaltak, hogy a várandósság nyűgjei is elfelejtődnek és csak a szép emlékek maradnak. Úgyhogy én már most együttérzek a macondóiakkal, nem is kell hozzá álomkór.

Mindezek mellett pedig nagy-nagy gondolatom, hogy múljon el a migrénem. Légyszi.

Már régen írni akartam, hogy újabban, ha valami leesik, nem hajolok le hozzá, hanem lábbal emelem fel. Némiképp vicces, de sem a hajolás, sem a guggolás nem esik már jól. Persze nem tudok olyan jól fogni a lábammal, meg ott nincsen szembefordítható hüvelykujjam (már a Madagaszkár pingvinjei is megmondták, hogy az nagyon kell), de sokkal hatékonyabb, mint állni a leejtett dolgok felett és szuggerálni, hátha a kezembe ugranak.

A nemalvás is megmaradt, tegnap pocsékul voltam, ma meg arra ébredtem, hogy hányingerem van, melegem, fáj a fogam meg a szuri helye - ez volt fél négykor, most meg már fél öt múlt, hétkor meg kelni kell. Szerintem alszom majd egy jót, ha elment a védőnő délután.

Új tünet, mind az időjárás, mind pedig a kismama részéről, hogy most már reggelente zoknit is fel kell venni. Viszont én MÁR NEM TUDOK ZOKNIT FELVENNI!!! A 35. héten elért ez a csúfság is engem, Péter adta fel az ínhüvely gyulladásával, tiszta kriplik vagyunk, avagy vak vezet világtalant. Nagyon szeretnék végre megint lehajolni tudni!

Tegnap voltam ebédelni egy barátnőmmel, persze előtte végigprontóztam a házat, nem volt egyszerű. Péternek megfájdult a csuklója vasárnap estére, azt nem is írtam, ment reggel sebészetre. Estére kapott időpontot, én meg végigaggódtam a hétfőt, hogy mi van vele. Mivel fogni alig tud (mint én tavaly az ínhüvely gyulladással), ezért délelőtt prontóztam, délután meg vízkőtelenítettem, meg a tűzhelyet is letakarítottam. Tudom, hogy az volt a deal, én nem csinálok ilyeneket, de most muszáj volt, vagy nem lett volna készen, amíg jön ez a hülye liba (védőnő).

Aki egyébként úgy hív fel, hogy nem bemutatkozik, hanem azt mondja csak: "védőnő vagyok". Baszki, már elnézést, neved nincs?! Az, hogy védőnő, nehezebben beazonosítható, mintha hozzátennél egy nevet is. Majdnem visszakérdeztem, hogy okés, de kit véd és az nekem miért is fontos?! (Nekem a védőnőről mindig a védőügyvéd jut ám eszembe, hiába na, jogász lennék!) És azért nem értem, mert én is úgy jelentkeztem be mindig, hogy dr. Kis Virág ügyvéd (akármi) vagyok, hogy tudják, kicsoda és mit akar. De ez nem! Lehet, hogy a többi kismama olyan hülye, hogy nem tudják megjegyezni, bár ezt ebben a kerületben nem hiszem, zöldövezeti sznob környék (na nem ezért lakunk itt, így alakult, amikor idejöttünk, én ezt nem tudtam), de én nem vagyok ennyire idióta. MIÉRT ennyire ellenszenves nekem ez a hülye védőnői szolgálat? Zsuzsi mesélte egyébként azt is, hogy náluk simán beállított a védőnő egy órával korábban, majd az emeleten hagyta a táskáját és amikor visszament érte, vagy három perc alatt találta meg - én biztosan utánamentem volna, hogy mi a fenét keres. Mert teljesen más a gyerek fekvése, ha azt mondja, hogy elnézést, előírás, seggberúgnak, ha nem teszem, megnézhetném a többi szobát is? Vagy benézhetnék a szekrénybe? Vagy mit tudom én, amit meg kell csinálnia. Egyébként mondtam, ideállíthat korábban, én be nem engedem, kapucsengőnk meg nincsen, szóval nem érdekel, tőlem itt rohadhat meg a kapuban, a telefont fel nem veszem neki, oszt ennyi. Ha 9 óra, akkor az 9 óra és nem kevesebb. Egyébként meg illik késni azt az udvariassági 15 percet (amit anyukámék sietni szoktak, de azt már belekalkulálom, ha ők jönnek.) Szóval hívott a kis liba (védőnő, nagyon változatosan tudom ám becézni, ez még a szebbik), hogy van egy kis gond a holnappal. Ha azt mondta volna, nem jön, én szerintem közlöm vele, hogy akkor hova menjen. De csak annyit akartam, hogy nem 9 és dél között jön, hanem dél és kettő között. Mondtam neki, hogy okés, csak annyit kérek, mivel már nem én vagyok a főnök, hogy mikor ebédelek, hogy szóljon ide egy olyan negyed órával előtte, hogy tudjam, leülhetünk-e még enni. Röhögött és mondta, szól, de valószínű az egy órai érkezése. (Ami nagyon fasza, mert így hogy menjek gyerekezni délután???) Mire elmegy meg összeszedem magam meg kiérek a városból, már kb. nem is érdemes elindulnom.

Szóval voltam ebédelni, egész jó volt a kaja, nem adnak óóóóriási adagokat és végre jó volt a barátnőmmel is beszélgetni. Néha szoktunk csetelni is, de mivel ő munka közben ír, azért az nem ugyanaz! Meg hát bevallom, jól esett végre találkozni a lánnyal, az esküvőjükre sem tudtunk elmenni (hülye német út), tényleg muszáj volt már találkoznunk! Kimozdulni sem volt rossz, meg csajos programot szervezni a sok-sok klinika, orvos, fogorvos, takarítás, vásárlás után, de a lényeg most a társaságon volt. A gyümölcsleves receptjét amúgy elkértem volna szívesen, mert én pudingosat tudok (tudnék) csinálni, ez meg az étlap szerint joghurtos volt. Ami nem volt jó, az a hülye bkv-zás, egy csomó "rétinéger" szállt fel és énekeltek meg kiabáltak meg valami hülye hééééjnájnájnájnájnéééééjt hallgattak, valami olyasmi volt a refrén, hogy "fésüld be a hajad" meg "jól nézel ki" (hogy melyik előzte meg a másikat, nem tudom, szerintem sehogy sincs sok értelme) - kisBalázs is mocorgott sokat, félhangosan mondtam is neki, hogy nyugi, mindjárt leszállunk, a villamos hangját már ismeri, ezek meg ilyen bunkók, nem kell velük foglalkozni. Hazafelé szerencsére halk utunk volt. Odafelé annyi volt még, hogy a buszon láttam egy nagyon helyes kissrácot, olyan négyévesforma volt, de szegénykémnek valami mentális betegsége volt, szerintem még pelenkázni is kellett, be is kakált, mert büdi volt, és beszélni sem tudott még, csak hörögni meg morogni meg kiabálni artikulálatlanul. Nem sokszor villant át az agyamon, hogy mi lesz, ha Balázzsal valami gond van / lesz, de közel és távol nincs a családban ilyen, ráadásul nem 40 éves vagyok, "csak" 30. Nem tudom egyébként, mitől függenek ezek, vagy mitől vagy hogyan alakulnak ki, de nem jó érzés ilyen gyerekeket látni. Németországban sokkal nagyobb arányban láttam beteg gyerekeket, nem tudom, hogy ott nem szűrik-e őket, vagy úgy vannak vele a szülők, hogy gyerek az is és megtartják inkább. Most azon gondolkozom, megnézem az autizmus okait. Tudom, hogy nesze semmi lesz a válasz, de akkor is, kíváncsi vagyok.

Megrendeltem a habverőt is a robotgéphez, egy hét alatt szállítják le és 2.500,- Ft lesz. Na, ahhoz képest, hogy az egész hóbelevanc dagasztóspirállal, habverővel és robotgéppel 7.500,- Ft, sok volt érte a 2.500,- Ft. Viszont ha azt nézem, hogy nem 7500-at kell kiadni érte most hirtelen, akkor ez nagyon is jó!

Ahhoz képest, hogy azt olvastam, a babák alig férnek el a 35. héten a pocakban és egyre kevesebbet mozognak, kisBalázs még jobban beindult. Nem telik el úgy óra, hogy ne húzgálná a kis lábait fel és alá a gyomrom környékén (vagy a kezét, esetleg a hátát), és nem mintha eddig gond lett volna azzal, hogy apára reagáljon, de most mintha még jobban ugrálna apa éreztén-hallatán. Azt olvastam valahol, hogy most már ásítanak és nyújtózkodnak is - a mi fiunk ebben is az apukájára ütött, aki imád nyújtózkodni, nem láttam még embert, aki reggelente annyi ideig képes ezt művelni, mint a férjem. KisBalázs ebben is apukájára ütött, mert már vagy másfél hónapja sokszor érzem úgy, hogy betámasztja a gyomromat, meg a gerincemet / húgyhólyagomat és nyújtózkodik. Amikor egyszerre két helyen is nyom / fáj, az nem lehet más. Szerintem. De persze nem orvosdoktor vagyok.

Délután még sokat-sokat rámoltam, pakoltam, szekrénybe gyömöszöltem a cuccokat, megvolt a vízkőteletenítés is, de jól megszenvedtem vele, ráadásul a 3 napja puceválást az én kezem sem bírja túl jól. Fájnak az ujjaim is, délután már alig bírtam fogni velük, de muszáj volt megcsinálni, este szegény Péternek még jól jött volna... A fogorvosnál másfél órás csúszás volt (egy olyan 3/4 órán keresztül jól bírtam, összeírtam, kiket kell értesíteni majd, hogy megszületett kisBalázs), rendszereztem magamban pár dolgot és így tovább. Viszont mivel nagyon megviselt az elmúlt 3 nap, eldöntöttem, hogy egyet legalább pihennem kéne - viszont haladni is, mert még van két kicsi fiók a nappaliban, amit már vagy két éve nem rámoltunk ki, ki kell vasalni kisBalázs holmijait, be kell fejezni a gardrób rámolását, mert ott vannak a szükséges holmijaim, de még valami rendszer szerint kéne őket elrámolni, meg amire rájöttem, hogy nem kell ide, az is mehet a padlásra, illetve a maradék cuccokat is be kéne szerezni - pelenka, melltartóbetét, tenalédi, babafürdető és ilyesmik -, meg össze kell rámolni a kórházas motyót is, illetve a gyerekorvosnál is be kéne jelentkezni. Akit még nem tudom, kicsoda lesz. Lehet, megkérdezem a klinikán a gyerekorvost, nem tud-e valakit ajánlani, illetve felhívom a régi gyerekorvosomat. Igaz, hogy még négy hét van, de ha szabin van / nyaral az, akit ajánlani fog, akkor is bele kell férnünk az időbe. Szóval most próbálok fejben rendszerezni, hogy mit és mikor is csináljak még meg.

A délutáni rámolás közben leültem öt percre pihenni. Hallom ám egyszer, hogy valaki molyol a kapunál - kinézek, valaki bicón ülve támaszkodik a kapunak. Okés, gondoltam, iszik, vagy telefonál, vagy megpihent, van ilyen. Utána zörög a postalába, megint kinézek és pont azt a mozdulatát kaptam el a faszinak, hogy a postaláda és a kerítés fölött behajít egy levelet. Ha nem látom, nem hiszem el, annyira szürreális volt, hogy mielőtt kimentem volna, elfordultam és vissza, hogy tényleg az előkert közepén van-e a levél. Igen, ott volt. Kimegyek, soha nem hallott zrt. a feladó és olvasom: Tisztelt Péterférj! Az Ön előfizetése lejárt. (MILYEN előfizetés???) Azt hittem, valamit nem fizettünk be és innentől kezdve nem nézheti a hogyan készültet, meg a légikatasztrófás filmjeit (a német repülős út előtt is jöttem haza ám arra, hogy légikatasztrófásat néz - szerintem különösen morbid, hogy van túlélős meg mindotthaltakmeg sorozat, külön-külön). Olvasom tovább: Amennyiben az újság előfizetés lemondására a kézbesítés hiányossága indította, örömmel értesítjük, hogy Budapesten helyreállt a kézbesítési rend és ismét a régi szolgáltatási színvonalon érhető el. MICSODA??? Láttam, hogy kézbesítenek, ebből inkább nem kérek. Mint a Flintsontes-ban, amikor íveset repül az újság. És akkor arra fizessek elő, hogy bebaszcsizzák az újságot a kerítés felett??? Kösznem. De lehet, hogy egy e-mailt azért írnék nekik, hogy ne nézzenek hülyének. Ott a postaláda, üres is volt, akkor most miért kellett behajítani??? Péter kommentje: Magyarisztán.

Persze aggódás ide vagy oda, Péternek nem tudták megmondani a sebészeten, mi baja, csak letolta őt a doki, mit keres ott és miért nem a reumatológiára ment előbb, de azért kenőcsöt adtak rá meg mondta neki, borogassa. Mondom, ez azért fasza, mert az ínhüvelygyulladásra hideg borogatás kell, a többire meg általában meleg szokott kelleni. Hm??? Most akkor melyiket tegye rá? De szépen elvitte a csuklómerevítőmet, volt is rajta pár órát és azt mondta, azzal jobb volt. Én meg mondtam, van a klinikán is sebészet, igaz, hogy 12E Ft a vizsgálat, de inkább menjen el, mert ez, hogy nem tudják, mi a baja, rendesen meg sem vizsgálják, de írnak fel rá kenőcsöt, ez a legalja. És akkor nem adnak neki beutalót, hogy irány a reumatológia, hanem ennyi volt, pihentesse, borogassa, kenje és kész. Jó, de mi baja? Azt ő honnan tudja. (Anyád seggéből talán???) Komolyan, miért kell így bánni a páciensekkel??? Ez annyira felháborító és megalázó és akkor mindenki kérdezi, mi ez a nagy magánzós mizéria nálam. Hát ez. Így hogyan menjek be bárhova is, hogy tudom: tutira elhajtanak, semmibe vesznek, hülyének néznek és csak a jattot akarják? Mert akkor inkább elmegyek egy magánba, ahol kedves és mosolygós mindenki, emberszámba vesznek (nem is kell, hogy a fenekemet kinyalják) és kérdezhetek és arra válaszolnak is. És leginkább nem veszik zokon, hogy mit is keresek én ott, még ha esetleg rossz helyre is tévednék be.

A fogorvos jól megkínzott, mert bölcsességfogat is tömött és meg kellett kampóznia, meg szétfeszítenie mindent. Elkezdte érzéstelenítés nélkül, de aztán inkább kértem szurikát. Jógán szoktunk olyan meditációs gyakorlatot csinálni, hogy elindulunk felfelé egy hegyen és egy tisztáson lepakoljuk minden nyűgünket, vagy egy dobozba bepakoljuk és kidobjuk. Na, most, hogy kisBalázs ne kapjon túl sok adrenalint és én se kapjak megint remegőgörcsöt, alkalmaztam a tisztáson letevős gondolatokat és némiképp bejött. Mondjuk most nem tartott addig a "kezelés", mint az előző két alkalommal, de így sokkal-sokkal jobb volt elviselni. Úgyhogy majd szeretnék gondolatban edzeni erre az érzéstelenítés-műtés szettre is, ezért is szeretném az utolsó két hetet pihegve tölteni otthon.

Kedd, hajnali negyed öt. Megint nem tudok aludni és ülök a kanapén. Írok pár e-mailt, meg akkor blogot is. Nnnaaaaa, mindjárt fél hat, megpróbálok még aludni egy keveset. Majd megírom, sikerült-e vagy ébren forgolódtam egész álló hajnalban. KisBalázs most is aktív, a gépelés hangjára is kíváncsi szokott lenni - és hiába magyarázom neki utána, hogy most alvás, nem nagyon érti meg.  Persze nem tudtam aludni, hétkor kellett volna kelnem, hogy a védőnő érkezése előtt még mindent befejezzek, megcsináljak - egy óra felé jött, persze én éppen akkorra lettem készen ebéddel és zuhanyozással. Délelőtt ismét megcsináltam, amit kellett, illetve porszívózni (orvosi tiltólistás) nem mertem, csak söpörtem, illetve a szőnyegről manujálisan összeszedegettem a nagyobb szöszöket. Meg eltettem a porszívót. Óriási rendet tettem, szerintem ennyire egyben és rendben soha nem volt még a ház!

Viszont. A védőnői szolgálat mint olyan számomra egyre inkább ellenszenves. Első körben nyomakodik befelé a csajszi, fejhangon visítva, hogy jajjj, hol van a babaszoba. Mondom, babasarok, mert nincs külön babaszoba. (Akkor kellett volna hozzátennem, hogy babaszoba nincsen, de a bejárati ajtó ott van, nyitom a kaput is, oszt viszlát!) Válasz: ja, csak kívülről néz ki nagynak a ház?! (Anyád valaga néz ki nagynak kívülről!!!) Végig anyának szólított, amiért még egyszer nagyon le fogom teremteni, ézem előre, az ő anyja végképp nem vagyok, ha az lennék, nem így nézne ki és nem így viselkedne! Közölte, hogy az első két-három napban már kijön megnézni minket és az első hat hétben minden héten legalább egyszer. (HOGY MICSODA???) Ha én ide beengedlek, kisanyám, mert ezek után nincs túl sok esélyed. (A kolléganőm mondta, ne tegyem, hogy nem engedem be, mert rámküldi a gyámhivatalt. Mondom, nagyon félek tőlük, meg egy 25 éves fruskától is, aki béna, idióta, beszól és mivel soha nem volt gyereke, biztosan nagyon tapasztalt és szent meggyőződéssel mondja, amiket mond.) Beszélt vagy fél órát az idiótája, mindent tudtam már, minden okés volt, mindere bólogattam, mondtam, hogy a Klinikán ezt is meg azt is meg amazt is megtanítják. Anyukám csak annyit kommentelt, hogy szar ügy a gyámhivatal, ne szabadítsam magamra őket, de megkérdezi otthon a védőnőt, hogy mi az előírás, mikor és hányszor kell kimennie. Imádom, hogy legalább az ő esze vág. És remélem, van valami jogszabály, amit esetleg meg is találok, hogy mennyiszer kell kijönnie és akkor majd azt az orra alá dugom.

Ja, számomra az is visszatetsző, hogy kérte, írjak neki sms-t, ha meglesz a baba. Ír neked a halál, vagy írjon a faszid, ha sms-hiányod van, de abban a 25-ben, akiket értesíteni fogunk, Te nem leszel benne. Ja, és igen, jó neki a köresemes, csak írjam alá. Te félkegyelmű, te, az már régen nem köresemes, mert az ember a családjának és a legjobb barátainak nem úgy ír sms-t, hogy odabiggyeszti: dr. Kis Virág, Bp. XXIII., Kertész utca 12. Majd kap valamikor, ha eszembe jut. Ha meg nem jut eszembe, így járt. Legalább megúszunk pár heti látogatást. Majd azt mondom neki, hogy a klinika gyerekorvosa nem javasolta, hogy bárki is jöjjön, kivéve a nekem segítő anyukámat. (Vicces, hogy már most ilyeneket kombnálok, nem?) (És az a nyomakodás, ahogy megállt minden szobánk ajtajában, meg körbenézett, meg hogy neki kéne a konyhánk - babám, én fél évet vártam rá, kiböjtöltem és csináljon neked is a pasid!!!, de az enyémet nem adom!)

Hogy a védőnő mennyire ellentmondásos személyiség, az is bizonyítja, hogy kérdezte, megvan-e a babakelengye. Mondom, igen, már a hálóingek is, szoptatós melltartó is. Aszonnya, azt még nem kellett volna venni. Nézek rá nagy szemekkel, hogy akkor egy párnapos gyerekkel menjek el vásárolni, vagy mit akar? Erre mondja, hogy reméli, nagyobbat vettem, mint ami most kell. Mondom, ennyire hülyének nem nézhet. Egyrészt vegyek meg mindent és legyen meg minden, másrészt meg még ráérek? Miért üti agyon egyik mondatával a másikat??? A másik meg, ugye megvettek az ikejában a matracot, de nem csomagoltuk ki, 72 óra alatt pöndörödik ki, majd Péterapaférj megcsinálja, ha elindulunk szülni, illetve, ha programozott császár lesz, akkor meg ugye tudjuk, mikor lehet kicsomagolni és készen van. Mondtam, nem szedjük ki, hogy ne porosodjon.

Védőnői kérdés: de ugye kókuszmatracot vettünk? NEM, szivacsos. Erre fintorog, hogy de akkor ugye kemény legalább? Mondom igen, TUDOM, hogy kemény kell, ikeás, drága darab volt, de nem akartunk kókuszt. Aszonnya, az nem a legjobb és fintorog tovább. Megnézném, neki volt-e külön kiságya, kókuszmatraca és úgy egyáltalán, mennyi pénzt költöttek rá a szülei, amikor érkezett. Gondolom, volt egyenágyneműje, egyentakarója, egyenkiságya (lehetőség szerint randa műanyaggal laminált, narancssárga színben pompázó pelenkázószekrénnyel), egyenpöttyöslabdája, oszt kész. Meg kőbölcsője, mert az elég kemény volt - ezért is lett ilyen ütődött. (Péterrel egyetértettünk abban, hogy a kókuszmatrac drága, büdös és ha a gyerek összefossa, nem dobjuk ki drágáért, hanem szagoljuk. Plusz Bogi mondta, hogy nekik nyáron bepenészedett a kókuszmatrac és kíváncsi, az lesz-e a gyártó válasza, hogy a gyermek biztos nem rendeltetésszerűen nyáladzott. Szóval amikor a sztenderd 40 fokos kánikulában bepenészedik a kókuszmatrac, akkor nem hiszem, hogy az olyan jó lehet a babáknak. De ez is csak egy vélemény.)

Mondtam a libának azt is, már ki is mostam mindent - ugye ki is vasaltam?! Óóóóóóóóhogyneeeeeeeee, hagytam rá, drága Bogi barátnőm taktikáját követve. Ha a ruhákat 40 fokon moshatom, gondolom,kíméletesen vasalom, az úgysem fertőtleníti. Amikor 3 hete dagadt bokájúra takarítom magam, akkor nem igen fogok odaállni még 56-os body-kat is vasalni. Ha valaki megcsinálná, okés, de én nem fogom! Kivasalom a tetrapelenkát, a lepedőt, a hálózsákot, a nyálkendőket, a törölközőjét, de mást nem. Lehet rám követ vetni, de mitől lesz a gyereknek immunrendszere, ha mindent fertőtlenítek? Meghallgattam sok mindenki tanácsát, így döntöttem. Általános mosószer, öblítő helyett ecetes víz és nemvasalás, de lehetőség szerint napon szárítás. Ponty.

Kérdezte, gyerekorvosunk van-e már - mondtam, majd lesz, erre fintorgott, hogy ne messzit válasszunk, meg amúgy jó lenne a rendelőintézetes is. Persze, akit nem is ismerek. (Esküszöm, Mrs. Asshole nem fintorgott ennyit egy nap, pedig ő nagy bajnok a fintorgásban sajnos.) Majd olyan gyerekorvost választok, aki nekem szimpatikus. És a város akármelyik részén, a lényeg, hogy a lehető legjobb szakembert válasszuk Babóca mellé. Vagy hát neki. Megkérdeztem, amikor én születtem, akkor nem volt a falunkban gyerekorvos. Felnőttem, itt vagyok. Ha gond volt, a szomszéd városban volt orvos, az 10 km, kórház kettővel odébb, az 22 km, sőt, minket oda hordtak rendelésre, szóval ha a húgom és én a Zsiguliban kibírtuk az orvoshoz járást, akkor ki fogja bírni a mi fiunk is, a lényeg, hogy kedves-rendes-jófej és szakmailag kiemelkedő legyen a doki, akit találunk. (Jut eszembe, holnap fel is hívom a régi orvosomat, hogy most már tegyünk pontot a végére, mert izélget a védőnő emiatt is.)

Védőnő elment, én meg lerogytam a kanapéra, pár dolgot még elintéztem és úgy gondoltam, amíg megérkezik a barátnőm, elmegyek aludni. Amint álomba merültem volna, megindult a telefondömping és ennyit az alvásról. Inkább felkeltem utána, visszaöltöztem és ennyi volt, gondoltam, alszom majd éjjel.

Azt hiszem, azt nem írtam még, hogy a terhességi agylágyulásom már olyan méreteket öltött, hogy tudtam ám gondolkozni múlt héten két percet azon, ha az impregnálón az van, hogy jó 11/13-ig, akkor az 2013 novembere, vagy 2011... micsodája is? Utána esett csak le, hogy 2011 micsodája nem lehet. 13. hónap nincs! És egy perccel azután, hogy Péter közölte, de jólesett neki a zuhany, én meg mondtam neki, mennyire jó illata van, megkérdezem, hogy zuhanyozott-e már és hogy én mehetek-e.

Kedden este jött még egy barátnőm és bár egy éve nem láttam kb., eléggé tompa lettem a párórás alvás miatt. Tízkor már az ágyban voltam, próbáltam aludni, meg persze meséltünk még Babócának, Péterrel felváltva. Mostanában nem vagyunk formában, nemcsak fejből, hanem olvasva is elrontjuk a verseket. (Péter átköltötte a Birkaiskolát is: "Úgy hívták, hogy Birkaiskola". Jó, sem ütemre, sem szótagra nem jön ki, de legyen.) És kisBalázs továbbra is imádja a Haragosit, főleg, ha Péter azt mondja, hogy din-don-diridongó. És továbbra is játszanak visszasimogatósat. Kicsit késéssel reagál, de reagál. Ha meg megelégeli, akkor befordul és ennyi volt. Majd játszunk holnap, szia apa! És otthagy minket. Szegénykém, szerdán fogok vele buszozni, meg metrózni meg villamosozni, egyiket sem szereti. (És én sem.)

Pénteken reggel az a furcsa ötletem támadt, hogy nekem nagyon jó otthon! Nem stresszelek, van időm rendet tenni és tartani, a férjemnek vacsorát adni, reggelit, ebédet csomagolni, főzni, simán el tudok intézni bármit napközben - mondtam is neki, ha háromszor ennyit keresne, dehogy akarnék én dolgozni! Tüchtig kis háziasszony lettem, bár hendikeppel indultam a pocak miatt, de szépen lassan azért mindent elintézek. Van időm kitalálni, mit főzzek, van időm felsöpörni, lesöpörni a teraszt, kimosni a macerás cuccokat is kézzel - nem is értem, hogy eddig hogyan tudtam MINDENT megcsinálni munka mellett!!! Szóval három hét kellett ahhoz, hogy dolgozó várandós nőből htb (háztartásbeli) legyek, lelkiekben is, és még élvezzem is!

Reggel hívott még Zsuzsi barátnőm, mondta, ő sem tudott aludni, reméli, nincs korán 3/4 8-kor - mondtam, csütörtökön aludtam 10-ig, ma program van, sürgős-fontos szoptatós hálóing vevés miatt. Meséltem neki, hogy  természetes szülésnél csend van és áhítat - mondta, hogy ő az első lányánál mindenhol érezte magát, csak templomban nem és éppenhogy csend nem volt ott... Mondtam, hogy jó, én is így gondoltam, ha fáj, akkor fáj, akkor üvöltök és kész. És szerintem ezzel a nők nagy része így van, akármit is mond egy sokat tapasztalt szülészorvos. Lehet, annyira félnek tőle a betegei, hogy megmukkanni sem mernek. Beszélgettünk még sokat-sokat, és elvileg talán jövő héten megint láthatom is, ha nem lesznek már betegek a kiscsajok.

Szóval pénteken elmentem megvenni a hálóinget (mivel jó áron volt, kettőt vettem, 8.000,- helyett 6.400-ért ugye) és végre postára feladni a 3 napja ígérgetett levelet is. Vettem másik kuponos magazint is, bár az október második hétvégéje lesz, akkor lehet, hogy én már sehova nem fogok menni. Hihi. Úgysem engednek előre a sorban, akármit és akárhol is veszek, soha senki nem látja, hogy kb. minden másodpercben megszülhetnék a pocakméret alapján, zokon is szoktam venni (a postán is, sem a kisgyerekes nőt, sem engem nem engedtek előre...). De szólni nem akarok, a franc se fog vívni. Illetve pénteken a kisboltban megkérdeztem a nénit, nagyon sok cucca volt, hogy én a három dolgomat kifizethetném-e előtte. Rendes volt, mondta, hogy persze, meg mosolygott. De ez a ritkább reakció.

Ebédeltem a finom lazacos-gombás tésztából, nem tudtam túl sokat, már nem megy a sokat evés, aztán eltrappolam jógára. Nagyon hideg volt, rendesen fáztam, de jóga közben nem éreztem, plusz megint fotelből csináltuk a gyakorlatokat, csak a végén nem, hogy azért érezzem is, voltam valahol és átmozgattak, nem csak elbeszélgettük az időt. Jóga után összerámoltam a fürdőszobai tárolókat, már vagy egy éve úgy vannak azok is, ahogy, legalább két óra ráment arra is, pedig csak 4 db, nem túl nagy, de különböző méretű kosarunk van. Most végre a legtöbbet használt sminkcuccok is egy helyen vannak, tádááá. Büszke vagyok magamra. Fájt nagyon a derekam - a gyomorégésről már be sem számolok, ezt minden napra adjátok hozzá a nyűgjeimhez - és mondta a jógaoktató, tekerjem be piros takaróba és igyak egy jó forró kakaót. A kakaó nekem is ott motoszkált már napok óta a fejemben, de mondtam, nem ihatok kakaót, mert a védőnő szerint megszülhetek tőle, ezen jót röhögtünk megint.  Ha így lenne, a 40. hét végén a megszületni nem akaró babák szülei kígyózó sorokban állnának a mekiben forró csokiért, meg a szülészeten is mindenki kakaósbögrével róná a köröket fel s alá.

Szóval itt ültem a hűvösben bebugyolálva, kakaósbögrével a kezemben. A szülés nem indult meg a forró csokitól, de valami mást beindított, és úgy kipucolt, mint a turbódiétás keserűsós oldat. Azt hittem, nem élem túl, pedig még a forrócsoki por és a tej is jó volt (megkóstoltam külön-külön is mindkettőt) és nem is mikróztam a tejet, hanem a tűzhelyen melegítettem. Szóval nem értettem. Este még elmentünk ikejázni, kismatracot megvenni, meg még egy polcot a pelenkázó komód fölé, aztán Péter szüleihez a kisbútorokért, de mondták, majd szombaton áthozzák. Hát akkor legyen. Későn értünk haza, beájultunk az ágyba. Péter mostanában velünk alszik mindenféle horkolás és egyéb éjjeli csibészségek ellenére is, azóta sokkal jobban érzem magam. Igaz, hogy külön takaró alatt (ilyet sem csináltunk korábban soha, megint azt mondom, ezért a kis vacakért, akit még nem is ismerünk, nagyon sok mindent megteszünk már most), de az én lelkemnek nagyon jót tesz, sokat számít. Nemcsak anyának érzem magam, hanem feleségnek is, és ehhez elég egy-két ölelés, vagy éjjel betakargatás, meg egy-egy simi.

Szombatra - ne vessétek rám az első követ a 34-35. hét fordulóján, légyszi - ablakpucolás volt a program. Többek között. Felkeltünk, illetve Péter lustizott még, mert hetek óta ez volt az első olyan hétvégi nap, hogy nem kellett reggel 3/4 7-kor kelnie a hülye ásás meg szigetelés meg vakolás meg a jó isten tudja, mik miatt, és bár fél 9-et beszéltünk meg, hagytam őt, amíg én elkészülök, sőt, még tovább is. Olyan csibészes kis mosolya volt, hogy véééééééééégre, lustizás van, rég nem láttam ilyennek.

Reggeli után első körben langyos vízzel kívülről mostam le az ablakokat, nagyon koszosak voltak, hála a kinti munkáknak is ugye, meg azért a városi főközlekedési útvonalak és a pályaudvar közelsége sem tesz jót nekik. Teljesen rácsodálkoztam az utcára is és a kertre is, hogy mennyire élénk színe lett mindennek! Aztán Péterférj a kereteket vállalta be, enyém maradt a "sima" pucolás. Közel két és fél óra alatt értem a végére mindennek, székre fel és székről le, nyújtózkodva, gyaszatolva, mivel egyszer mosogatószerrel meg egyszer ablaktisztítóval is megcsináltam. KisBalázs élénken érdeklődött az üveggyaszatolás hangja iránt, magyaráztam neki, mit csinálok, meg hogy ilyet még eddig nem hallhatott. Jó, hogy a keretet nem nekem kellett! Péter bevállalta még a bejárati ajtót és az öltöző ajtaját kívül-belül aztán ebédeltünk. Közben sütöttem egy nagy tepsi sütit is (ötperces toszkán étcsoki torta recept), mert háromra meg jöttek a pihenőszékkel, szívességből hozták el, amit vateráztam az ismerősök, a minimum, hogy meleg sütivel kínáljuk őket, meg hogy csomagolok belőle nekik. Péter nagyon elszontyolodott, amikor mondtam neki, ez nem az övé, csak kevés marad belőle otthonra, de megígértem, vasárnap tejszínes-tárkonyos raguleves és palacsinta lesz a menü. (Tudommmm, hogy nem vagyok normális, hogy az ablakpucolás után palacsintát sütök másnap, meg még a védőnő érkezése előtt prontózni is kell majd, meg egyebeket rámolni, de mondtam Péternek, ha már a szex nem fergeteges mostanában, legalább a főztömmel otthon kell őt tartani.)

Na, ez az téma, amiről eddig nem írtam. Azt mondta a szülésfelkészítőn a doki szerdán, hogy csináltak valami nemzetközi felmérést, amiből kiderült, azok a nők szülnek könnyen és gyorsan, akik elfogadják magukat, a testük változásait, nem csúnyának látják magukat és sokkal aktívabban és intenzívebben élik meg a szexuális együttléteket is, azaz ahol összességében jobb lesz a szex.

Én nem tartom magam egy prűd nőnek, meg most már nem is félek, nem is félünk attól, bár kezdetben voltak nehézségek és volt pár hét, de sosem összefüggően, amíg inkább nem javallott listán volt a huncutkodás, de egy növekvő, vagy mostanra már óriási pocakkal, megváltozott súlyponttal, gyomorégéssel, nehézlégzéssel és az összes többi nyavalyával, lábgörcsökkel, szuszogva, ágyban jobbról balra fordulni nem tudva szexelni olyan vállalkozás, mint fél lábbal megmászni a Mount Everestet. Nekem legalábbis. Aztán ezt mindenki másképp éli meg, ahogy hallottam, van, ahol az apa fél, hogy a gyerek homlokát böködi (egész szépen felszerelt apa lehet, mit ne mondjak), és van, ahol mindketten féltik a babát. Vannak, akik tényleg sokkal intenzívebben élnek meg mindent, annál is inkább, mivel ilyenkor sokkal több lesz a nők szervezetében mindenhol, minden vérbő, minden duzzadt, dagadt és sokaknak ez éppen elég ahhoz, hogy nagy lendületet vegyenek a férjük rendszeres meghódításában.

A fentieket figyelembe véve nagyon örülök, hogy nem kell természetes úton szülnöm, mert ezek szerint nekem, nekünk kínkeserves lenne.

Szóval ablakpucolás, rendrakás, tortasütés, zuhi után vendégek, nem maradtak sokat, aztán meg kiskomód. Nagyon örültem, hogy a férjem ismeri a csavarhúzót, ő tervezte meg és szerelte össze a konyhabútort, meg annak is, hogy gyakorlatilag bármire képes némi faanyaggal, csavarral, tiplivel, fúróval és csavarhúzóval. Én válogattam cuccokat, volt még egy doboz, ami régóta az előszobában parkolt, most szinte üres lett, aztán meg elkezdtem összerakni a fiókokat. Az elsővel nagy büszkén végeztem, erre kiderült, hogy FORDÍTVA raktam össze, mert a kerekei nem elöl, hanem hátul használhatóak csak. Persze jól megvívtam az aljával is, nem akart becsúszni, amikor meg kilazítottam az oldalát, folyton kiesett, hogy ne tudjam megint meghúzni. Szóval amikor kiderült, összeraktam, csak fordítva, akkor igazán sírva fakadtam, és közöltem, hogy ez a rohadt komód utál engem. Kitörölgettem kívül-belül, de amikor a hátulját csináltam, ráestem a sarkára. Itt pánikoltam, hogy ugye kisBalázsnak nem lett baja, mert nem mocorog és ugyeugyeugye és már bőgtem megint, mint a vadszamár. Ki sem lógtam a háttérből, mert csacsis a komód és csacsis a kiságy is. Aranyosak amúgy, csak épp fura, hogy itt vannak a nappaliban.

Még mindig nem tudom elképzelni, hogy öt-hat hét múlva a saját kisfiunk fog itt lakni benne. Meg hogy mi lesz és hogyan... Már most nagyon sok babás holmink van és ez csak fokozódni fog!

Viszont meg is ijedtem rendesen, mert ablakpucolás közben feldőlt az egyik orchideám és bár elvirágzott, ahol levágtam a száraz hajtást, hozott mellékágat és rügyek voltak rajta. Na, orchidea feldőlt, bimbós hajtás letörött, én meg csak néztem, hogy elrontottam, brühűűűűűű! Mondtam Péternek a ciki csak az ebből, hogy ennyi erővel a gyereket is el fogom rontani, vagy bántani fogom, vagy hagyom, hogy magát bántsa. Itt szomorkodtam sokáig, meg persze most aggódom, hogy ha Virág ennyire béna, akkor hogyan is hozhatna haza egy apró-pici újszülöttet a kórházból, hogy majd a férjével gondoskodjon róla.

A komód összerakása nagyon nagy szívás volt, nagyon aprólékosan kellett, bő három óránk elment vele. A kiságy hála istennek csak öt darabból állt, azt hittem a komód után, hogy a rács rúdjait is majd nekünk kell beledugni a lyukakba egyesével, de nem, kb. pár csavar kérdése volt az egész és már készen is volt! Este 9-re készen is lettünk vele, de alvás előtt még a baba pihenőszékét is össze akartam rakni - egy órát eltököltünk azzal is. Nagyon nehéz a vázra ráerőltetni a hülye huzatot, nézegettük, forgattuk, majd a végén ruszki módszerrel (erőszakkal, feszegetve) sikerült. A szép az egészben az, hogy legalább négykezes a dolog és csak akkor lehet elemet cseréli benne, ha leszedjük a huzatot. Ráadásul CSAVARRAL rögzíthető ennek is (és a zenélő körforgónak is) az elemes fedele. Na. Én nem vagyok egy béna, elkényeztetett nő. De az én kezembe nem való csavarhúzó, mindenkinek jobb addig, leginkább a csavarhúzónak, a csavarnak és a rögzítő tetőnek is. Ha éppen aznap reggel merül le az elem, amikor apa 4-5 napos külföldi kiküldetésbe megy, akkor mi van? Vagy most akkor kössek haverságot a csavarhúzóval is? (Fogadjunk ráadásul, nem is egyforma kell a két hülye szerkezethez!) Meg az is dühített a hülye pihenőszékben, hogy kurva drága volt, oszt rajta sincs, hogyan lehet mosni. Csak az van a hülye kezelésijében, hogy "Always follow the washing instructions carefully". Én nagyon kerfulli akartam lenni, de sehol nem találtam egy nyomorék cetlit se! Így mégis hogyan legyek kerfulli? Azt találtam ki végül, hogy 40 fokon mosom ki, attól csak nem lesz baja.

A hülye pihenőszék miatt (ami amúgy nagyon édes, íme: http://babaszafari.hu/spd/bd_175579/Chipolino_Dog_2012_Rezgozenelo_pihenoszek - szerintem az elérhető designok közül ez az egyik legaranyosabb) csak 11 körül tettük magunkat vízszintbe és alvás volt reggelig. Kb. ájult alvás. Fél 9-kor keltünk vasárnap, kimostam a pihenőszékes izét, a függönyöket, negyed 10-kor már elindultam vásárolni, aztán főztem és közel 30 db palacsintát megsütöttem. Egyébként isten áldja a Tefal mérnökeit, meg azt a fafaragó bácsit, aki kint volt a karácsonyi vásáron és 45 cm hosszú fakanalat árult, grillezős / palacsintaforgató lapátként. Péter kérte, jó vékony legyen a palacsinta, az első vastag lett, de aztán rájöttem, ha öntök hozzá mg bubis vizet, akkor híg lesz, nem tapad rá a serpenyőre azonnal és jobban szétterül, azaz vékonyabb lesz. Balázst ismét nagyon érdekelték az újfajta hangok, meg most, hogy nincs kánikula, valahogy jobban tolerálja azt is, hogy főzök.

Új hír, hogy szétsütöttem a robotgépem keverőbigyóit. Most már csak a dagasztók jók. Fel kell hívnom holnap a Philips szervizt, hogy akkor van-e ilyenük, és ha igen, mennyiért. Mert nagyon szétmentek, fröcskölnek, eddig csak zajos volt, de most már szaftos is lett. Még ma a palacsintát megcsináltam velük, de így használhatatlanok sajnos. Holnap fel kell hívnom a Philips szervizt, hogy van-e ilyen alkatrészük, vagy rendelhető-e, vagy mi van. Nem akarnék venni még egy robotgépet, néztem, 7.500,- Ft a legolcsóbb helyen is.

Gondolkoztam, mit süssek, ha jön a védőnő - és rájöttem, semmit, mert én sem ennék máshol, illetve olyan helyen, amit nem ismerek. Szóval a legjobb lesz, hogy veszek édes és sós sütit is, aztán ha nem kell neki, majd megeszem én! Vagy Péter.

Szóval most délután van és feltett lábbal, egy kicsit dagi bokákkal pihengetek. Balázs csuklik, élénken reagál az apukája hangjára, illetve tenyerére és játszik vele kézhúzogatósat, meg ütemvisszakopogósat. Ha nem látnám, el sem hinném. És már most az van, hogy anya természetes, persze, hogy itt van, de apa nincs is itt mindig és apa...! Apa az isten! (Csak én arra gondoltam, hogy ezzel majd akkor kell foglalkozni, ha kint lesz a baba és eszmélni fog, nem már most!)

Megéri egyébként rendet rakni! Megtaláltam azt a szórólapot és így azt a babakészítő hölgyet, aki miatt ki akartam menni Visegrádra a palotajétékokra. Nem olcsó, de kézzel készített, egyedi darabok, a baba méretét, haja színét, ruháját is én adhatom meg. www.katibaba.com egyébként a honlap címe, én nagyon lelkes vagyok.

3/4 9-kor ültem le megint. Válogattam még újságokat, be is dobozoltam őket, egy kicsit rendet raktam, vacsiztunk, mert nagyon égett a gyomrom, de sem az, sem a Rennie nem segített rajta, és még kivasaltam a függönyöket, amiket fel is tettünk még este. És most megint fájnak a lábaim, holnap meg persze a hülye takarítással kell kezdeni. Hülye védőnő, már előre utálom, hogy jön és itt fog szaglászni, hogy pedofil, rendetlen, szenilis, bolond, alulképzett, túlképzett, idióta, alkalmatlan, rendetlen, koszos, rendes, rendmániás, alkoholista, gyerekverő, szegény, gazdag, macskabuzi, drogfüggő, nikotinfüggő, ruhafüggő, cipőmániás, nemtörődöm, hanyag, elszállt vagy sznob vagyok-e (meg még ki tudja, mi mindent kell nézniük a szocialista alapelvek ittragadt gyakorlatát követve). És nem, megint nem az a baj, hogy a védőnő hivatott felderíteni a visszaéléseket, hanem az, hogy nyilván az engedi be őt, akinek nincsen takargatnivalója, tehát megint nem azzal szórakozik, akivel kellene. Jó, nem húzom fel magam, alacsony a vérnyomásom és ez maradjon is így. Lassan alvás, mert cudar lesz ez a holnap a takarítással (ismét).

Kedden azzal kezdtem, hogy kimostam kisBalázs kisholmijait. Mind az öt adagot, úgymint kék, zöld, fehér, bézs és piros. Keringőztek a kisruhák meg kisjátékok, vicces volt. Meg utána teregetni is. És azok a parányi zoknik, konkrétan nem hiszem el, hogy van gyerek, akinek ilyen PINDURI a lába!!! (És milyen gyorsan 43-as kamasz láb lesz belőle!)
 
Közben, illetve utána elkezdtem pakolni a fehérneműs fiókomat is, meg a harisnyáimat. Nekem annyi bugyim van! Nem is értem, nem is tudom, mikor is vásároltam össze ennyit! Se időm, se energiám nem volt rá elvileg. Szerintem évekig nem kell újat venni, kivéve esetleg pocakosharisnyát és szoptatós melltartót. Péternek mondtam, meg-til-tommm, hogy a lábaimat dicsérgesse, mert egy nagy doboznyi harisnyát és egy nagy zacskónyi téli harisnyát szedtem össze, és még a varrnivalók nincsenek is ebben benne. Délután elmentem postára, fel kellett adni az OEP-nek a hülye levelet, hogy megkaphassam a maradék táppénzt is, óriási sor volt, de SENKI nem mondta volna, hogy azzal az egy szem szarral menjek csak előre. Mivel nagy a posta, és sokan voltak, zajos volt és meleg Balázsnak, szétszedte a hasamat, hogy mennyünkmáááááááinnennnnn és hiába simogattam meg beszéltem hozzá félhangosan, még ekkor sem szólt hozzám senki, hogy jól vagyok-e. Állt mögöttem egy nő, az végig figyelt, és amikor már csak ketten voltak előttem, megkérdezte, hogy beszélek-e angolul, mert ha nem vagyok jól, akkor nyugodtan üljek le, ő biztosan maga elé enged. De ha meg nem vagyok jól miért nem kérdezem meg az embereket. Kérdeztem, honnan jött, kiderült, ciprusi görög. Mondom, okés, ti jó fejek vagytok, de ez Magyarország és a magyarok seggfejek, higgye el, van tapasztalatom. Addigra amúgy rám is került a sor, szóval a 20 perces sorbanállásnak nem az utolsó 3 percét nem bírtam.

KisBalázs kiscuccait különválogattam, vannak, amiket vasalni akarok, pl. a tetrapelenkákat, meg a lepedőjét, meg a kis nyálkendőnek szánt frottírvackokat. Amúgy teljesen meglepő, hogy a babaholmit nem lehet 60-80 fokon mosni, csak 40-en, illetve aluig van pár darab, amit lehet 40-nél magasabban is. Természetesen mivel a tetrapelenka univerzális holmi, ezért azt akár 90-en is moshatom, gyanítom, nem lesz baja. A tetrapelenka amúgy is jolly joker.

Este hirtelen felindulásból megírtam a szomszédos vackokat is, két irat kellett, dühömben olyanokat rittyentettem, hogy csak na! Határidősek voltak csütörtökön, muszáj volt. Ha elsikkadt volna az információ: a szomszéddal többszörösen perben és haragban állunk, rokonságban szerencsére nem. És bár nagyon fáradt voltam, alig tudtam elaludni és nem aludtam át az éjszakát. Péter kelt 7-kor, én próbáltam aludni, de valami még eszembe jutott a szomszédos irattal kapcsolatban, úgyhogy keltem fel és véres szájjal írtam tovább a beadványokat. Péter megígérte, ezért kap még két nagy pofont a szomszéd külön is, mert nem hagyta aludni a fiát meg a feleségét. Amikor készen lettem, akkor meg nekiálltam a három fiókból az utolsónak.

Jelentem, készen van az első szintű átválogatás, ami a hálószobát illeti. Még szépen el kell rakni, amit megtartok, de alapjában véve készen vagyok. Még van a nappali, a konyhaszekrény kirámolása és visszarámolása, az ablakpucolás, a függönymosás, illetve a maradék holmi beszerzése. Mivel Balázs egyre nagyobb és még mindig fent van, sokat-sokat ég a gyomrom, nem érzem, hogy éhes vagyok, és alig fér belém valami. A sokszor keveset nem jön be, mert attól olyan érzésem van, hogy egész nap eszem, valami mást kéne kitalálni, de nem jutottam eddig előre. Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, még egy ideg is becsípődött a derekamnál, legalábbis olyan érzés volt, jött a hidegfront, úgyhogy még a fejem is fájt (feltörtek a régi migrénes emlékek és nem volt kellemes), meg úgy egyébként sem éreztem jól magam. Megint kellett mennem postára, csak az volt a fura, hogy múlt héten kedden kaptunk egy értesítőt, aztán most kedden meg két levélről még két értesítőt, ráadásul második értesítéseket. Most akkor vagy a szél fútta el, vagy a postás nem dobta be, de amióta otthon vagyok, csak postára járok.

Mentem utána az őssejtes megbeszélésre, tanulságos és érdekes volt, és drága lesz, már most látom. De úgy vagyunk vele, hogy ez is egyfajta biztosítás és nem merjük nem megcsinálni. Még ha 300 és 400 ezer forint között is lesz az ára. (Erről egyébként még tudnék sokat írni, ha valakit érdekel, mailben szívesen leírom.)

A szülésfelkészítő érdekes volt, még többen voltunk, mint múlt héten, "természetes szülés" témában hallgattam meg egy csomó mindent, és bár engem elvileg nem érint, érdekes volt. Amivel nem értettem egyet, az az volt, hogy a szülés csendben és áhítatban zajlik általában - hát, amikor múltkor hívtam az ügyeletet, igencsak kiabált a szülő nő a háttérben! Plusz azt is mondta a doki, hogy a súlyos rövidlátás már 15 éve nem oka a császármetszésnek. 20-40 perc lesz a műtét egyébként, oszt készen is vagyunk. Már nagyon kíváncsi vagyok egyébként.

Most nem mentem szülőszobát látogatni, mert úgyis láttam már, viszonylag időben hazaértem, írtam még egy feljelentést (szomszéééééd, persze), aztán mentem fogorvoshoz. Fél 9-kor akart érzésteleníteni, mondtam, hogy én ezt most nem akarom és inkább visszajövök hétfő este. Akkor 7-re kaptam időpontot, hátha akkor nem fog fájni a fejem és nem leszek rosszul és nem fog fájni a derekam sem és nem leszek ennyire fáradt és nem leszek ennyire beszari. Tudom, hogy Babóca miatt is kell, de akkor is gyűlölöm azt az érzést, hogy ott fekszem és nyitva a szám és matatnak benne. mindegy, erről ennyit, hétfő este lesz belőlem piskóta.

Nagyon nem érzem, hogy éhes vagyok, nem lesz ennek így jó vége. Illetve ha éhen is akarok halni, akkor is egy fél szelet kenyér, vagy egy harmad adag főtt étel fér belém. Ennek hála fogytam is fél kilót. Babóca úgyis elveszi, ami neki kell, én meg ha nem növök tovább, az nem baj.

Volt este még egy nagyon jó történés: végre megérkezett a pelenkázótáskám! Nagyon tutin néz ki, tetszik, nagy, nem a megszokott, úgyhogy megérte kiböjtölni. Már vagy két hete itt kéne lennie, de valamit elnéztek a vámon az USA-ban és ott dekkolt másfél hetet a postahivatalban. Vagy kettőt is, vagy mennyit. De most itt van és az enyém és imádom és jól néz ki és össze fogunk mi haverkodni, én már látom!

Mivel tényleg extra szarul voltam, negyed 10-kor elmentem aludni. A rossz csak az volt, hogy Péter nem volt még otthon és tudtam, úgyis fel fogok rá ébredni. Hát, nem így lett, vegetáltam ám rendesen, és aludtam, mint a bunda. Amíg meg nem érkezett, mert akkor persze kellett beszélnem vele is, meg mesélni neki - valami hülye projekt miatt nem tudott eljönni a szülésfelkészítőre -, meg hát az őssejtes cucc is azonnal érdekes volt, el kellett mesélni neki. Utána hozzámbújt és édes volt és már aludtam is, mint akit fejbevertek. Két órán keresztül biztosan. Utána jött a morgás-forgás, gyomorsavas szenvedés, csak baloldalt fekvés, horkolás, nemalvás, Balázs mocorgása. Amikor a férjemnek kelnie kellett hét óra előtt reggel, én megmoccanni nem voltam képes, úgyhogy bedugóztam a fülemet és aludtam tovább. Végre sikerült és 10 előtt 5 perccel tértem magamhoz. Mintha elájultam volna, olyan érzés volt. Azt hittem, biztos van fél 9, vagy 9, erre nézem: 10 óra! Eléggé kótyagos voltam ennek ellenére, vagy tán éppen emiatt, csak elintéztem pár ügyet telefonon és írtam pár e-mailt, aztán elindultam volna jógázni. Jóga nem volt végül, vásárolni mentem el.

Ha már elmentem vásárolni, gondoltam, nem csak kaját veszek: megnézem a hálóingeket és a melltartókat is - ennek az lett az eredménye, hogy vettem még két, szoptatáshoz is remek, mert nagyon nyúlik atlétát és találtam egy darab szürke színű szoptatós melltartót a méretemben. Vicces, mert kettesével árulják, de persze itt csak egy volt, mondjuk nem dupla árat kértek érte legalább. Most van egy fehérem, egy szürkém és még szeretnék egy feketét is, és nem tudom, hogy ennyi elég lesz-e. Máshol láttam nem merevítős elölkapcsosat, nekem az is tökéletesen jó lenne, de abból sem volt a méretemben.

Viszont a céundában felfedeztem, hogy van elölgombos hálóing, 4.000,- Ft. Meg még azt is, hogy a Nők Lapjában vannak kuponok, péntektől érvényesek és 20 % kedvezményt adnak. Úgy már csak 3.200,- Ft egy darab és nem áttetsző kínai 2000-ért, amin még kb. a beleim is átsejlenek (bár a céundás fehér is eléggé átlátszó volt, de az a színe miatt). Úgyhogy vettem gyorsan Nők Lapját is, és eldöntöttem: pénteken én ide visszajövök!

Találtam még maradék karácsonyi lazacot (mármint lefagyasztott, de amúgy teljesen nyers filét), azt sütöttem meg egyben, tejszínnel és vajjal, sóval, borssal, kakukkfűvel. Főztem hozzá tejszínes gombamártást, szintén kakukkfüvesen, meg masnitésztát. Isteni finom lett! (Eddig sem volt gond szerintem a főzési tudományommal, de amióta várandós vagyok, valahogy még inkább eltalálom, mit mivel, miből mennyit, nem tudom, hogyan csinálom, de megmaradhatna a tehetségem!) Viszont mivel későn reggeliztem, ezért nem éreztem, hogy éhes lennék, mégis leesett a vércukor szintem és olyan remegőroham jött rám, amikor hazaértem, hogy megijedtem magamtól. Tömtem magamba a csokit, barnacukrot, gyümölcsöt (hűűű, nektarint akarok enni most!), de semmi. Hiába ebédeltem is, ráadásul kenyeret, semmi haszna nem volt. Nagy nehezen rendbejöttem a főzésre, de vagy kétszer annyi időbe tellett mindent elkészíteni, mint egyébként szokott. Nem is értettem, de biztos a front is - elkezdett esni az eső és 14 fok volt -, meg hogy sokat aludtam.

A férjecském hazaért valami csodánál fogva hat óra után egy kicsivel és nagyon jó volt, hogy otthon van! Sokat beszélgettünk, kirámolta közben az íróasztalát (ez egyébként agyrém, hogy csak úgy lehet rendet tenni, hogy előtte az ember kurvanagykupitcsinál), adtam neki vacsorát és olyan igazi készülődős hangulatom lett ettől. Mondtam is neki, ha meglesz a baba, ha nem is minden nap, de járhatna kocsival hetente háromszor mondjuk, mert bő fél órát tud spórolni az utazáson. Megbeszéltük, mi lesz a hétvégi program: ablakpucolás, kiskomód, kiságy összeszerelése, nekem takarítás, babaholmi pakolás, meg egyéb pakolás, mert bár elég jól állunk, azaz az első körös szortírozáson én már túlvagyok, még rendszert kell vinnem a káoszba, ki kell találnom, mit hova, hogyan tegyek el, inkluzíve kisBalázs kisholmijai. Szóval büszke vagyok magamra, és eldöntöttem: ezentúl, ha végre rend lesz, rendet is szeretnék tartani. Tudom, akinek gyereke van, most röhög a markába, hogy majd meglátjuk, de ha anyukámnak egy háromszintes családi házban két gyerekkel sikerült, akkor nekem a 48 négyzetméteren csak könnyebb lesz!

Legyen ez a végszó, és nekem most ALVÁÁÁÁS!