Vasárnap, ami április elseje volt, én nagyon-nagyon rosszul voltam, a hányinger nem tréfált. Eléggé elfáradtam az ebédkészítésben is, és nagyon gyorsan este lett, és csak lógtam a szeren. Hétfőn aztán viszonylag időben keltem, és hányós-migrénes előjelekkel küzdöttem. Estére annyira megfájdult a fejem, hogy sírtam, az ágyat túrtam megint, Péter kiköltöztettem a kanapéra, és még reggel is fájt a fejem. Bevettem egy rubophent, a délelőttöt irtózatos hányási ingerekkel és fejgörcsökkel telt. Ja, hétfő éjjel még hányni is sikerült, de utána legalább elaludtam. Kedden ebéd után aludtam egyet és fejfájással ébredtem, öklendezős fejfájással. És méghogy azért maradtam otthon táppénzen, mert volt egy kis hányingerem. Felkelni nem tudtam. Csak hányni megint. Valami pocsék napom volt és fél hét után elmentem aludni.
Szerdán bementem dolgozni, mert ezt beszéltük meg, de akkor sem voltam túl jól. Na, a fogadtatás, amiben részem volt, az kritikán aluli volt. Sikerült megtudni, hogy "igazán gondolhattam volna, hogy a terhesség ezzel jár" (nem vagyok terhes, ezt várandósságnak hívják!!!), és hogy "igazán megemberelhetnám magam", meeeeeg mi is volt még... Ja, hogy "egy kis hányinger miatt kellett otthonmaradni".
Szóval alapos leteremtésben volt részem, meg ilyeneket kaptam a fejemhez, hogy "nem mosolyogsz a főnöködre" és "miért kellett sírnod, amikor ki akartalak rúgni". El. Sem. Hiszem.
Plusz dolgozzak annyit, mint novemberben, mert ha nem, akkor - bár nem tudja, mi lesz az, de - megteszi a szükséges lépéseket. Erre azt találtam mondani, hogy egész novemberben túlóráztam. Mindegy, lassan ideje lesz a jogász főnököm orra alá dugni egy Munka Törvénykönyvét. Ja, és persze két órával azután, hogy leteremtett, kiderült, hogy a nőgyógyászom péntek esti rendelését csütörtök napközbenre szerveznék át. Először nem mertem elkéredzkedni, de aztán inkább mégis, mert következő hétre sem volt időpont. Ezt sem részletezem, a lényeg annyi: ma reggel is fájt a fejem, de azért el tudtam indulni. Ja, reggel megint négy fiola vért vett az orvos tőlem, egész nap eléggé nyugodt és szedált voltam. Hétfőn-kedden lesz eredmény, de a központi labort kell felhívnom, nem a dokinő kapja sajnos. Pedig az nagyon szimpatikus megoldás volt. Mindegy.
Aztán elérkezett a dél és remegő lábakkal beléptem a dokihoz. Péter már ott volt, de nem mondta meg. Vicces fiú. Én viszont lent hiába csöngettem, a doki nem tudott beengedni, gondolom, épp vizsgált (Péter mondta, hogy biztos könyékig volt a munkában.) Várni kellett egy kicsit, én már tűkön ültem.
Nos, a gyermekünk 4,3 centiméteres, van két keze és két lába, megvan a két agyféltekéje, láttuk a kis tappancsait is, dobogni a szívét, pulzálni a köldökzsinórt, mocorogni, hogy hol lesznek a szemei, hogy makarénázik a kis kezeivel. Már egész rendes kis babapocija van és néztük erősen, hogy fiú vagy lány, de oldalról mutatta magát, meg egy kicsit alulról és felülről, és mutatta az orvos, hogy hol kéne látni, hogy fiú vagy lány, de nem lehetett látni. Sajnos. Pedig már nagyon kíváncsi rá mindenki. Péter nagyon sokat kérdezett a dokitól, hogy az micsoda és hogy láthatná-e még egyszer a kis lábát, meg hogy nézzük meg, fiú vagy lány. Nem hasi ultrahang volt, szóval annyira nem volt őszinte a mosolyom. Még mindig földöntúli érzés látni az egyre inkább emberi magzatunkat, hogy mozog, hogy megvan mindene. Le sem lehet írni. Hihetetlen izgága kis gyerek, és esküszöm, sajnálom, hogy csak négy hét múlva megyünk a nőgyógyászhoz megint. Aki nem látta, nem érezte még, annak tényleg nem lehet elmondani. Apropó. Amikor vasárnap éjjel nagyon-nagyon fájt a fejem, kértem Pétert, hogy mondja el, mi volt élete legnagyobb élménye. Azt mondta, amikor felvisítottam, hogy pozitív lett a teszt. Illetve amikor utána visszabújtam mellé az ágyba és tudta, hogy hárman vagyunk. Egyébként tegnap azt mondta, szerinte nagyon kiveszi a részét mindenből, segít és nem izélget és felhív és nem baj, hogy nem tudok sütni-főzni, és együtt hányunk. Én ettől az együtt hányunktól teljesen elérzékenyültem, mondtam, hogy ez volt a világ legédesebb dolga, amit valaha mondtak nekem. (Nem értem, mert most meg már nem így gondolom, mindegy.)
Amit még megtudtam: elég négy hét múlva menni, és úgy néz ki, hogy még mindig lent van a méhlepény, de ebből nem lesz baj. Két hét múlva elkezdhetem a kismamatornát is megint végre, vége a tétlenségnek. Aztán elmondtuk, hogy két hét múlva megyünk nem integrált, hanem kombinált tesztre, az Istenhegyibe, ismerőshöz és nem öt hetet kell várni, hanem csak másfél órát. Úgyhogy mondta a doki, hogy tényleg elég lesz az is, a korom miatt és ha valami nem stimmelne - de minden stimmelni fog -, akkor úgyis mehetünk egy második körre. Az integrált tesztnek az a lényege, hogy a 12. héten van egy vérvétel, majd a 16. héten még egy vérvétel és egy genetikai UH, majd a 17. héten kiderül, hogy van-e gond. A kombinált tesztnél a 12. héten van a vérvétel és az UH is és van Budapesten egyetlen kórház, ha jól tudom, ahol másfél óra alatt eredményt adnak, nem kell egy hetet várni.
Tegnap bejelentkeztem és hiába mondta Zsuzsi, hogy szinte azonnal tudnak időpontot adni, mi pont két hétre előre kaptunk, ráadásul napközbenre. Úgyhogy szerintem akkorra szabadságot fogok kérni, én senkinek nem fogok könyörögni, hogy három órára hadd mehessek el egy újabb vizsgálatra, maszek alapon. Vicces volt, mert bejelentkezés közben, illetve a telefonszámom bediktálása közben elfelejtettem a telefonszámomat. Mondtam, hogy basszus, elnézést, terhességi agylágyulásom van.
Ma meg, amikor kértem a nőgyógyászhoz időpontot, akkor ugyanez történt - megint elfelejtettem a telefonszámomat. Hihetetlen vagyok. Ja, egyébként azért elég rendesen izgultam, hogy tényleg minden rendben legyen. Azért nem olyan könnyű felmászni oda az asztalra, székbe, akárhova és várni remegve, hogy dobog-e még az a pici szív. Szóval tipikus anya lettem.
A testi tünetek: két kilóval több vagyok, de még mindig csak két kiló, vérzik néha az orrom, és folyamatosan hányingerem van. És már nagyon látszik a hasam. Már be sem tudom húzni a pocimat. Tudom, hogy nem voltam sohasem laposhasú, de ez most már tényleg nagyon feltűnő. És megint kezd fájni a fejem, szerintem lassan megyek.
Ja, hétvégén próbáltam összerakni a babalistát - szép kis excel táblázatom van, a tetején - hogy lefelé írni akármeddig lehessen írni - egy jófajta szummás táblázattal. Egyelőre ruha és babaápolás nélkül legalább háromszázezer forint. Tudtam, hogy ez valami ilyesmi lesz, de azért mellbevágó volt az összeg. Ja, és Péter talált zenélős oroszlánt az egyik játékboltban, szerintem is nagyon édes, muszáj lesz venni egyet, csak meg szeretném hallgatni előtte, hogy szépen csilingel-e.
Azt hiszem, ennyi. Ja, nem, voltam még fogorvosnál is hétfőn - én vagyok a nap hőse!!! Kb. három perc volt az egész és három hét múlva vissza kell mennem fogtömésre, van három apró lyukam. Jájj. Előre félek, de ma már megnéztem vérvételkor a tűt. Szembenéztem a félelmeimmel és az egy eléggé vastag tű. Jó, persze, mégis, mit hittem, pedig szőke sem vagyok, de akkor is. Ma már néztem a véremet is, egyelőre még csak a kémcsőben. Viszont le a kalappal a dokinő előtt, mert alig éreztem a vérvételt. Mondta, hogy nagyon jó vénám van, szóval nekem tényleg semmi félnivalóm nincsen. Hát. Azért nem ez lesz a kedvenc hobbim.
Azt hiszem, az összes kétségeimmel és félelmeimmel, meg örömömmel együtt ennyi.
