A sehány éves...

Október 12., péntek - mééééég mindig fáj a hasam.

Úgy ébredtem reggel, hogy ez nekem nem lesz jóóóó, nem tudtam felhúzni sem a lábaimat, sem pedig baloldalról jobbra nem tudok fordulni. Péter kelt egy kicsit korábban, mert maradt a házkörül még dolgozni, hátha sokat halad. (Persze egyedül nem ment neki, nyilván, ráadásul egy csomót lestük az eget, hogy ugye nem fog esni!) Én még mostam, terhescsigamammer-tempóban, de Péter aranyos volt, nagyon sokat segített. Gyorsan összerámoltuk a konyhát, meg mostam két adagot, vagy hármat (teljesen tisztán és üresen akarom itthagyni a fürdőszobát, bár Péter bebizonyította nyáron, hogy tényleg lehet haverságot kötni a mosógéppel, amíg Németországban voltam, tehát ha marad is egy pár cucc, azt ő már tudja menedzselni.

E-maileket írogattam és pihiztem, meg amikor néha fel kellett kelnem, akkor sziszegtem rendesen. A jógát persze le kellett mondanom, szó sem lehetett arról, hogy én bárhova is elinduljak. Aztán amikor ebédeltünk, hívott a fodrász-kozmetikus, hogy ugye akkor megyek fél kettőre gyantáztatni. Péterrel megbeszéltem, hogy átsétálni nem tudok, pedig nincs messze, akkor átvisz inkább. De mondtam, ha félholtan is, MUSZÁJ gyantáztatni, nem mehetek jetiként a kórházba. A lányzó is mondta, milyen jó fej vagyok, nem punnyadtam be a várandósság végére - de szerintem a hiúságom tehet az egészről. Ha nem lehettem olyan kismama, aki összesen hat kilót hízik, akkor legalább szőrös ne legyek! Mondta azt is, bármikor szeretnék melíroztatni, vagy gyantáztatni, vagy bármit, ő is szívesen átsétál hozzánk. Azt hiszem, élni fogok a lehetőséggel, főleg, ha egy kicsit úgy érzem: kezdek becsavarodni. Ami a tél miatt különösen rizikós. Illetve nem is tudom, mi a jobb: mi a hideg miatt nem tehetünk majd nagyobb túrákat, úgyis be kell öltözni, tehát tényleg lesz fél évem, hogy összeszedjem magamat, az életünket is egy picit, és mivel hideg-esős-késő őszi-téli idő lesz, ezért amúgy sem lesz túl sok ingerenciám kimozdulni és ezért lehet, nem is fog annyira megviselni. Vagy éppen a hülye téli hangulat lesz az, ami miatt inkább depresszív leszek. (Bár erre azt mondta anyukám, neki annyi dolga volt, eszébe nem jutott volna, hogy ő csak ül, néz és sajnál(tat)ja magát. A mostanában szült barátnőim meg azt, hogy ez az állapot is elkerülhetetlen, érdemes rá odafigyelni és bármikor úgy érzem, nincs tovább, szóljak, segítenek.)

Gyantázás után ismét egy nagyobb pihi következett, majd összeraktam az orvosi papírjaimat. Válogattam még a hirdetési újságokat is, meg egy kicsit rendet raktam a dohányzóasztalon. Ja, meg Péternek vittem mindig enni, inni, próbáltam rá odafigyelni.

Este életem párja még koncertre ment, én meg csak pihegtem a kanapén: tévéztem, olvastam, ittam még egy forró csokit, mert elég hűvös idő lett és gondoltam, most vagy soha, ki tudja, mikor tudok legközelebb meginni szép nyugiban, csendes magányomban egy bögre valamit. Meg tévézni. Meg aludni, amikor épp rámjön. Vagy addig olvasni, ameddig én szeretnék. Olvastam még a Babapszichológiát, méláztam rajta, gondolkoztam és vártam Pétert. Egy óra után mentünk aludni, még meséltünk Balázsnak arról, mi is lesz kedden és hogyan fog történni minden. Remélem, megértette és ő is várja már - már ha tudja, mi az -, hogy lásson minket.

Fél kilencig aludtunk, aztán Péter elrohant gyógyszertárba valami krémért, aztán reggeliztünk, én elhűlve néztem, hogy tizenöt és fél kilóóóóóóóó, nem is vagyok éhes, de Balázs meg az volt. Reggeli közben mondtam, hogy egy hét múlva már remélhetőleg - valószínűleg hazafelé igyekezhetünk, ha minden igaz. És hogy nagyon fura érzés, mert legszívesebben már túllennék rajta, viszont másrészt meg megállítanám az időt, kényelmeseket reggeliznék Péterrel, filmeket néznénk, olvasnánk, sétálgatnánk és várnánk, hogy megszülessen kisBalázs. Viszont annyira izgatott is vagyok, hogy azt el sem lehet mondani. Meg persze félek a műtéttől is, továbbra is, hiába tudom, hogy ez rutin, hogy naponta sokat csinálnak ilyet, hogy nagyon jó az orvosom és nagyon bízom benne, meg a kórházban is. Az is eszembe jutott, hogy valószínűleg ez volt sokáig az utolsó szombat délelőtt, amikor kilencig aludtunk. Mindenki. Nem tudom, most tör fel az önzésem - lehet, azért, mert közel tíz hónapja minden és mindenki a baba körül forog. Vagy azért, mert Péterrel szeretnék még egy kis időt eltölteni, vagy nem is tudom. Esetleg bepánikoltam. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy icipici emberke fog velünk hazajönni egy hét múlva és mostantól mindig velünk lesz, a mi fiunk lesz és mi felelünk érte, minden értelemben.

Persze, várom, szeretem, a fiunk, egy-egy darabka belőlünk, belőlem - de el sem tudom képzelni, milyen is lesz. Illetve igen, etetni kell, pelenkázni, altatni, játszani vele, babusgatni, fürdetni, elcsitítani, megtanítani a világ dolgaira. Valahogy nem tudom elképzelni, milyen is lesz. Lehet azért, mert nem tudom, milyen a kis pofija és még most is itt szakad vége a fantáziámnak mindig.

Reggeli után pakoltunk és megnéztük, hogyan is kell becsatolni a babahordozót a kocsiba. Nem köntörfalazok: a jó édes nénikéjét annak is, aki ezt így találta ki! Elhiszem, hogy a biztonság az első, de ez miért ilyen bonyolult? Lehet, hogy egy pár hónap múlva már talajrészegen (na, az nem lesz még pár hónap múlva) is menne a be- és kicsatolás, de hogy a gyereket nem lehet alvás közben "csak úgy" betenni és kiszedni, mármint nem hordozóstul, mert ez eléggé egy macerás dolog, közben elég rendesen rángatni kell a hordozót is. Remélem, menni fog majd a sebemmel is. Jaaaa, a pocakom ma nem fájt annyira, mint tegnap vagy előtte, de azért nem álltam neki a takarításnak ma sem, meg a hordozóval is rendesen megszenvedtem, amíg kétszer beraktam meg kiszedtem.

Dél körül meg nekiálltunk felfúrni a polcokat. Egy a komód fölé, egy a kanapé fölé. Mivel mégis jó idő van, Péter most kint dolgozik, a portalanítás holnapra marad. Elég rezignáltan veszek tudomásul most már bármit, és nem érdekel, ha valamivel nem jutok előre. Akkor az úgy marad.

Péternek mondtam ebéd előtt, hogy azért én sokat-sokat gondolkozom rajta, hogy műtét és hogy áááááááááá, ő meg erre azt mondta, hogy nyugi, rendben lesz minden. Mondom fordított helyzetben én odamennék, átölelnélek, szorítanálak és mondanám, hogy megértem, hogy fél, de nagyon szeretem, nem lesz semmi baj, ott leszek vele és a többi, blablabla. Mondta, hogy az én vagyok. Erre közöltem vele, hogy empátiából megbukott - ő meg azt, hogy én viszont hülyeségből átmentem.

Péter nagyon sokat segít, nem tagadom, de én speciel a saját idegeimre megyek. Maradt némi hasfájás mára is, de kellemetlenebb tünet, hogy a baba kobakja nyomja a medencémet vagy valami más csontomat, a fájdalom pedig kisugárzik a bal combomba is - baloldalt nyomja - és alig tudok ráállni a bal lábamra. Nem kellemes érzés. Ahhoz képest, hogy én azt gondoltam, még itt lassan, de biztosan megcsinálok mindent, amit elterveztem, eléggé kanapéhoz / fotelhez kötött lettem az utolsó pár napra. Péter az imént világosított fel, hogy igaz, hogy még hármat alszunk, ugye most szombat este van, de már csak két teljes nap. Megint pánikolni kezdtem, de mondta, nyugi, szeret, ölelt, szorított, meg hogy bő kilenc hónapja erre várok. Mondtam, hogy amióta összeházasodtunk, azóta erre várok - és már sírtam is megint.

Szóval most itt tartunk, szombat este van, tévézünk, és próbálok nem arra gondolni, hogy három nap múlva már itt lesz mellettem Bébibogyó is. Vagy hát de, arra gondolok, de élvezem Péter társaságát és egyelőre a jelennek élek. Vagy mi.

Ja, és kuponos-vásárolós hétvége van ráadásul és olyan szívesen mentem volna, meg vettem volna pár szép új ruhát. Nem feltétlenül értek egyet az idei őszi-téli divattal, ezek a magasderekú nadrágok, meg a mintás leggings-ek az őrületbe kergetnek, nagyon gagyi hatásuk van (arról nem is beszélve, hogy a magas derék nem igazán irodai, illetve iskolai viselet, mert nyomja az ember bordáit a nadrág / szoknya korca és amúgy is olyan hülyén néznek ki a csajszik kb. bordáig felhúzott szoknyával és betűrt blúzzal. Váááá.) De már amikor Tatán voltunk, akkor láttam egy lányt, rakott szoknya volt rajta, szép magassarkú, púderszínű cipő és valami vajszínű felső, elegáns volt, nagyon tetszett a szettje, én meg ott voltam a kb. végtelenségig nyújtható atlétámban és nagyon szerettem volna én is vékony lenni, meg csinos. Erre még várhatok egy kicsit, tudom, de akkor is, már akkor nagyon-nagyon szerettem volna elmenni vásárolni és válogatni a szép ruhák között. Nem a kukoricás zsákok között. (Tudom, én még viszonylag "olcsón" megúsztam a nyári pocakosságommal, meg azzal, hogy elég volt esetleg csak egy-két mérettel nagyobb ruhát venni a megszokott méretemnél és jó volt az is. Mázlim volt a tunikás, mell alatt szabott, húzott, best of 80-as évek divattal is, de most ezek a csőnadrágok, na hát ilyet fel nem erőltetnék most magamra. Amúgy is, az csak botsáskákra jön fel szerintem. A spinninges vádlim viszont alkalmatlan arra, hogy ennyire skinny vagy cső cuccokat magamra húzzak. Meg 40 és feles a lábam, nekem már a lábfejemen sem mennek át azok a cuccok. Nagyon vicces próbálkozásokat tettem amúgy egy-egy próbafülkében.

Jaaaaajjj, próbafülkéről jut eszembe... Még mindig rámjön a céundás XS-es pizsamám és ez az egyik olyan szett, amiből 38 hetes várandósan, óóóóriási pocakkal sem lóg ki a derekam, mert nyúlik a pizsi velem együtt. És hogy ez miért ekkora szám? Próbáltam megkeresni a vonatkozó bejegyzést, de lehet, csak e-mail volt. A sztori a következő: pizsamát akartam venni. Vagy nem is akartam, csak akciós volt és úgy gondoltam, hogy akkor én veszek magamnak egyet. Bevittem egy M-eset, meg egy XS-eset a próbafülkébe, mert ránézésre az M-es óriási volt. Persze, hogy az XS-es lett jó és azt néztem, annyira nyúlik, hogy ebbe még akár ikrekkel várandósan is beleférek. Nagy boldogan akasztottam vissza az M-eset és örültem magamnak, hogy az XS-es lett jó rám! A pénztárnál a hegyomlásnál is dagadtabb eladónő: magának viszi? (Mi köze van hozzá??) Mondom, igen. Tényleg? És belefért? Dehát ez XS-es, az a legkisebb méret! Mondom, totál nem érdekel, milyen cetli van benne / rajta: felpróbáltam és jó lett rám, úgyhogy ezt veszem meg - ráadásul ahogy néztem, ebben még egy-két gyereket is ki tudnék hordani, mert akkora.

Annyira kiakadtam, hogy hogy jön ez a nő ahhoz, ráadásul iszonyatosan kövéren, hogy beszóljon nekem, nem lesz jó az XS-es??? És ha bármi más miatt akarom megvenni??? Vagy bárki másnak és mondjuk csak a hosszát néztem meg??? Meg miért kellett lesajnáló hangsúllyal közölni, hogy ez a legkisebb méret?! Főleg neki, aki akkora volt, nem is értem, hogy / hol talált még magára ruhát.

Szóval az XS-es pizsama még mindig tökéletes rám.

Azt nem is írtam, hogy az orrvérzés elmaradt időközben, helyette a fogínyvérzés fokozódott, most már minden alkalommal dől a vér az ínyemből, több helyen is. A fogorvos szerint ez normális várandósság alatt (szerintem meg nem, de mindegy), ez is el fog múlni a szülés után.

A horkolás is megvan még, illetve nem is horkolás, hanem valami hülye levegővétel, de most már ébren is produkálom, ha fekszem vagy hátradőlök. Nem vicces. Nagyon fáradékony vagyok, álmos is, sokat fáj a hátam, a derekam és most már szinte folyamatosan olyan érzésem van, mintha a baba ki akarna esni a lábaim közül. Na meg a pocakfájás. Balázs továbbra is izgága, bár talán nem annyira, mint eddig volt, de szerintem még mindig nagyon. És nagyon étvágytalan vagyok, ha meg mégis eszem, akkor is inkább édességet szeretnék enni, mint zöldséget-gyümölcsöt meg husit (nem úgy, mint eddig!) Sikerült ma is bekanalaznom egy nagy adag jégkrémet. Persze akartam is, hogy elfogyjon, mert kétliteres vödörben volt, és úgy gondoltam, kell a hely a mélyhűtőben. Aztán persze az elég is volt mára, csak három kocka csokit ettem utána. De úgy látszik, a cukormániám kiújult. Kíváncsi vagyok, meddig marad ismét velem.