Nem is. Nem csak ennyi. Elég sűrűn fakadok sírva, akár egy reklámon, vagy akár olyan komoly dolgokon, hogy ugye minden rendben van a babánkkal, azon át, hogy semmit nem tudok elintézni fél kézzel, hogy nem vagyok önmagam és hogy nem jut semmi sem az eszembe. Skizofrén állapot, csak így tudom jellemezni.
Előbb olvastam egy posztot, ahol a lány leírta, hogy 36 hetes és elege van az egész dologból, mert nem érzi jól magát, terhesnek érzi magát és bár komoly fizikai problémája nincsen, mégis terhesnek érzi ezt az egészet és már nem kismama, hanem anya szeretne lenni. És szerinte csak elvárás az, hogy boldognak kell lenni.
Hát, amit szegény lány kapott a kommentelőktől... Pedig esküszöm, van az a "100 dolog, amit soha senki nem mond el a terhességről". Zsuzsi is ezzel kezdte és tényleg. És igen, szoktam aggódni, megijedni, fél éjszakákat pislogni bele a sötétségbe, hogy innentől én felelek érte és nem is az a bajom, hogy nem fogom tudni ellátni, etetni-itatni, de ki vagyok én, hogy eldöntsem, melyik oltást kapja meg, melyik gyógyszert adjam neki, melyik orvoshoz vigyem, kinek higgyek, hogy úristen, mi lesz, ha MIATTAM lesz valami baja. És igen, amellett, hogy nagyon boldog vagyok, nekem személy szerint tele van a tököm azzal, hogy hányingerem van folyamatosan, meg hogy nehézkés a mozgásom, hogy az ovisokkal járok aludni - mármint kb. este hétkor -, hogy simán alszom annyit napközben is, mint egy csecsemő, hogy ez már nem az én életem. Persze, itt van velem, bennem és belőlem egy pici baba. Negyvenhárom miliméter. Én táplálom, én gondoskodom róla. És nagyon jó érzés, tegnap az ultrahang, a közel tízperces hüvelyi macerálás ellenére, tényleg fantasztikus élmény volt. De ez a bébi megváltoztatja az egész életünket. Egyelőre csak napról napra, de igenis, használ engem, használni fogja a házunkat - ami az ő háza is lesz - és nem szeretnék teljesen feloldódni az anyaságban. Van egy barátnőm, akinek a csajozós tizenöt hónapos totyogós kisfia van. Talán három hónapos volt a pici, amikor először voltunk nála a szülés után - és óriási csodálattal néztem rá azért, mert megtartotta a saját egyéniségét, nem adta fel, nem szűnt meg nőnek, kolléganőnek, régi évfolyamtársnak lenni, nem csak a babáról, a szülésről beszélt, nem adta fel magát, hanem inkább kiteljesedett. Nagyon szeretnék majd én is ilyen lenni.
És igen, piszok nehéz elfogadni, hogy alakul át a testem, pedig nagyon is jól tudom, hogy ez miért, mitől van és tudom, hogy kb. hol lesz vége, hogyan, miért, de akkor is nehéz elfogadni. Előtte is voltak gondjaim, persze, de ez most teljesen más. Visszafordíthatatlan. Nem az, hogy max. turbódiétázom egy hetet és megint lapos lesz a hasam. (Az egyik fixációm a lapos has, khm, kezdek rájönni. Bocsánat.)
És mindemellett nagyon boldog vagyok, mert persze nagyon-nagyon jó érzés, különlegesnek érzem magunkat, magamat, ketten vagyok már és most már látszik kívülről is. Plusz minden kisgyerek úgy néz meg, mintha átlátna rajtam, nagyon hihetetlen érzés ez is. (Kiindulva az előbb olvasott poszt után kapott kommentekből, ha ezt nem csak ismerősök is fogják olvasni, eretnek leszek, köpködni fognak rám és ki fog közösíteni az e-társadalom. Virág, kifelé!)
De akkor is úgy gondolom, hogy nem kell senkinek sem feladnia semmit, lesz három teljesen külön egyén és meg kell tanulnunk boldogságban, örömben együtt élni. Ahogy Lovasi András mondta: "...És olvastam, hogy az út a fontos, hogy soha ne legyen vége, De szerintem a cél is az útnak a része." És majd ezt kell megtanulnunk és folyamatosan szem előtt tartani. És nem, ez alatt nem azt értem, hogy szeretném majd elhanyagolni a gyerekemet, hogy sírva akarok vele kiabálni, hogy hagyjon már végre békén, hogy legyen önállóbb, hanem azt, hogy nem szűnhet meg Péter sem férjnek és férfinak lenni, ahogy én sem nőnek és feleségnek sem. Persze ezt sem a legelején, rögtön szülés után, mert vissza is kell majd alakulnom és ki kell alakítani az új életünket, de akkor is. És akkor most lehet anyázni.
És fáj a hasam, szúr, húz, viszket. Néha van egy-egy, hát, nem is vércsepp, csak egy-egy csík, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak, de nagyon apró és nagyon halvány és nagyon ritkán. Szerintem nem kell aggódnom miatta. Ma este 37,0 volt a testhőmérsékletem - a google szerint ez normális. Mégis, kit hívjak fel ilyenkor??? Szerintem minden orvos elküldene a fenébe péntek este nyolckor. Meg néha vérzik az orrom. Állítólag arra jó a C-vitamin. Nem tudtam magam rávenni, hogy a lóbaszó méretű tablettát lenyeljem. Így is hányingerem van folyamatosan.
Hű, este 10 óra, holnap, nagyszombat ellenére, 7-kor kelés, mert kimegyünk anyáékhoz, meg Péter időre megy futóművet állíttatni. Otthon ne hagyjam a dobozokat a fincsi mamma-kajáknak. Alváááás!
