Le a kalappal a rendelőintézet előtt, mert van kismamáknak és gyerekeknek elsőbbségi sorszám. A beutalóval a sorszám alapján adnak vonalkódot (mint a földhivatali iktatós matrica), marad a beutalón és adnak egyet-egyet a kémcsőre is. Két hét múlva lesz eredmény (egyszerre adják ki az összeset sajnos), majd akkor menjek vissza. Tömve volt a rendelőintézet, egy csomó ácsorgó volt, idősek és kismamák is, meg még több, láthatóan nem rokkant, nem kismama és nem nagyon beteg várakozó - de hogy bárki is átadta volna a helyét, azt már nem!
Mondjuk összességében talán 10 percet sem kellett várnom és azt is a vonalkódokra, mert miután megkaptam a vonalkódjaimat, azonnal be is hívtak. Ágy sehol (vááááááááááá), a nővér (vagy ki vette le a vért) viszont nagyon jó fej volt, mondta, nem kell odanézni és hogy beszélget velem szívesen. Meg fura volt, mert úgy vesznek vért, hogy alig van helyük és az ölükbe teszik le a páciensek a karjukat és úgy szúrnak. Mondtam, hogy akkor legalább a széken hadd csússzak lejjebb és másszak fel fél lábbal a kukára, mert tényleg nem szeretnék elvágódni. Egyébként ő sem volt olyan ügyes, mint a háziorvosom, de kíméletes volt még ez is és tényleg odafigyelt rám. Mondta - mert sokáig véreztem még a tű után -, hogy leragasztaná szívesen a sebemet, de elfogyott a ragtapaszuk. (És akkor én fizetem a TB-t havonta, dánkesőn a lehetőség végett, meg a semmi ellátásért is!)
Nagyon sokat ülhettem bent, meg beszélgettünk, meg mondta, igyak, mert az ilyenkor segít megelőzni az ájulást és hogy vérvétel előtt otthon is igyak - nem akartam neki mondani, hogy engem otthon csak vízműként emlegetnek, annyit iszom!
Kifelé menet - én pocakkal és vénára szorított tamponnal - a szembe bejövő, kétkisgyerekes anya bezárta előttem az ajtót és még csak vissza sem nézett, hogyan oldom meg. Mivel jobb kezes vagyok, de szinte csak a jobb kezemen van értékelhető vénám, ezért onnét szokatk vért venni, de a jobbkezesség miatt azzal a kézzel nyúlok mindenhez, így a még bibis kezemmel nyithattam ki az ajtót, persze sziszegve. Megvártam egy idős, botos nénit - szegénykém teljesen elcsodálkozott rajta, hogy segítettem neki. Mondtam, hogy megértem, mert én meg kismama vagyok és eddig még soha, senki nem segített nekem sem.
Most csak egy hajléktalan volt a buszon, mégis hajléktalan-szag terjengett, de nem voltam olyan rosszul tőle, mint múltkor.
Egyébként meg dolgozni kéne, de annyi minden mással tudnék foglalkozni, hogy elég nehezen veszem rá magam.
Este csajos találkozás egy barátnőmmel, sminkes Orsival, már alig várom!
