A sehány éves...

Írtam, hogy eltűnt a nyersanyagom, a naplóm, amit tulajdonképpen vezettem. Nagyon dühös voltam, mert ez szerdán történt, amikor végre publikálni szerettem volna az egészet. De nem volt mit tenni, újraírtam, ha már voltam olyan idióta, hogy csak egyetlen helyre mentettem és az is tönkretette magát. Ez van. A hormonjaim már nem engednek túl sokat idegeskedni egyébként, ez a szerencsém a másik oldalon. Ja, és persze, ráérek, már bőven nem virgonckodom bő másfél hete, de akkor csak szépen sorjában vegyünk csak mindent.

Szeptember 21., péntek - jógával kezdtem a napot. Péter meg ásással. A ház hátsó falát is vízszigetelni kell, ugyebár, szóval ő ittmaradt és két melósnak mutatta, mit is és hogyan is kell csinálni. Jóga után trapp vissza haza, Péter még mindig otthon, meg még jó sokáig otthon. Úgy voltam vele, hogy el kéne indulni a városba, a kontaktlencséimért, meg kávékapszulákat is venni, mert később erre már nem lesz lehetőségem. Meg akkor megnézném a pelenkákat, a hiányzó cuccokat, összeírnám, mi hol mennyibe kerül - de valahogy nem tudtam magam rávenni arra, hogy elinduljak. Itt szenvedtem csak a kanapén, hogy nekem mennem kéne és hogy lustának érzem magam és és és... Pár dolgot átválogattam, hogy azért ne legyek annyira jó helyzetben, dobozoltam és egyebek. Az egyetlen olyan tünet, ami nem jellemző rám, a folyamatos pisilés. Délután kettő felé mentem csak és negyed óra múlva jött az egyik ásó fickó, hogy izé, bocsánat, de voltam most kezet mosni vagy vécén? Mondom, nagyon terhes vagyok, pisiltem. Hátőizé, az gáz, mert akkor ereszt a szennyvízcsatornánk.

Ráadásul a ház egy részének az alapja annyira egyenetlen, hogy nem lehet vízszigetelni alulról. Vagy vésni kéne, vagy akármit, de ez így nem működik. Nagyszerű! Két nagyon szar hír egyszerre! Soha nem fogjuk befejezni!

Szóval valami isteni szikra volt, hogy ne menjek be a városba, mert így legalább ez is kiderült.

Szombaton Péter reggel korán elkezdte csinálni a csatornát, de ugye egyedül nem jutott messzire, meg hőszigetelt. Beszélgettem vele az ablakon keresztül, erre érzem, valaki figyel engem. Oldalra nézek és egy vén seggfej bámul be a kapunk és nézi, mi a szitu. Nem vette észre, hogy nem kéne néznie, bámultam az arcába, ő meg vissza. Mivel rohadtul nem tágított és egy betörés meg két kocsifeltörés után baromira nem szeretnék semmilyen incidenst, főleg úgy nem, hogy a szomszéd utál minket és legszívesebben megmérgezne, vagy agyonütne, vagy ilyesmik. Úgyhogy kiszóltam a vén szemüveges seggfejnek, eléggé kekk hangsúllyal, hogy Kukucs! Erre ő meg vissza, hogy Kukucs! (Nem azért, de ha engem valaki kukkoláson kap, akkor minimum hebegek valamit, hogy elnézést, meg hogy azt hittem, baj van és segíthetek-e és blablabla.) Mondtam is Péternek, hogy ekkora arrogáns, vén seggfejt régen láttam, nem kell, hogy betörjenek és a többi... Péter is csak lesett, de ő is mondta, hogy ezt a seggfejet! Hihetetlen!

Aztán meg kint voltam az udvaron, hallom, csörög a vezetékes telefon. Pocakkal már nem ugrálok fel-le, gondoltam, majd visszahívom. Nézem, ismeretlen szám, de mondom, bármi lehet. Visszahívom. Felveszi egy vén szipirtyó, mondom, Kis Virág vagyok, volt egy nem fogadott hívásunk erről a számról. Szipirtyó még szottyogósabb hangon vissza: magával senki nem akar beszélni innét!

Ezek után gondoltam, minimum tankkal kéne mennem a belvárosba, valahogy éreztem, hogy ez nekem nem lesz jó nap. Volt egy kis dugó az Astoriánál, aztán pedig láttam: lezárták az Andrássy utat! MIVAN? Se kontaktlencse, se kávékapszula, nagyszerű! Elmentem a bababoltba, de persze ott sem volt semmi, ami az internet szerint volt. Sőt, amit nem láttam neten, de volt, az is egy rakás kaka volt. Tökjó! Visszafelé akartam volna menni még kaját venni, de a gondolatra, hogy ezek után még emberek közé kell mennem, sírni tudtam volna. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, alkalmatlannak mindenre. Az anyaságra, mindenre. Azon bőgtem - és amikor megláttam Pétert, tényleg bőgtem is -, hogy én még a sparba is képtelen vagyok elmenni, akkor hogyan is akarhat bárki is rámbízni egy újszülöttet. Hogy én gondozzam, etessem és most sem vagyok képes kaját venni magunknak, mi lesz ebből később. Péter szegénykém csak pillogott, alapból ideges volt a hülye szigetelések miatt. Viszont megígérte, hogy este eljön velem drogériázni meg bevásárolni. Én, hogy ne legyek annyira haszontalan, még azért átpakoltam a gardróbszekrényemet, katonás rendben sorakoznak a ruháim azóta, van némi helyem is még, szóval tökjó. Péter persze későn végzett, drogériázás nem volt, csak vásárlás, az is hót nyűgösen.

Ezek után nem tudtam aludni sem rendesen, eléggé ramatyul éreztem magam. Vasárnap ennek megfelelően szintén nem volt jobb napom, még mindig úgy éreztem, egy rakás szerencsétlenség vagyok. Péternek hajnalban megfájdult a torka, megígértem, hogy elmegyek neki torokfertőtlenítőért. Alig tudtam magam összeszedni, hogy elmenjek és nagyon szarul is voltam, fájt a pocakom. Amikor hazaértem, egy barátnőm felhívott, jöhet-e meglátogatni, mert munka és utazás miatt különben csak jóval szülés után tudunk találkozni. Mondtam neki, hogy haldokolom, de ha gondolja és nem zavarja, hogy melegítőben gulyáslevest főzök, akkor jöhet. Úgyhogy levest főztem, pakoltam, takarítottam, felmostam, sütit sütöttem, mert vendégeink voltak délután, Péter meg kint dolgozott, meg nekem segített.

Vendégezés után elmentünk még sétálni egyet, ami egyrészt jó is volt, mert végre kettesben voltunk Péterrel, meg romantikáztunk, jó idő volt és így tovább. Fáradt voltam, de az élmény még így is jó volt! Főleg, hogy az utolsó három hétvégénk egyike volt, amit még együtt tölthetünk, ahogy nekünk tetszik!

Hétfőn reggel 9-re kellett mennem a háziorvoshoz, hogy elintézzük a táppénz - terhességi-gyermekágyi segély papírozást, utána mentem Földhivatalba, illetve drogériába, bevásárolni, elhoztam a vaterán rendelt cuccokat - és úgy éreztem, hogy szuperanyu vagyok. A hétvégére tekintettel felhívtam Zsuzsit, hogy most akkor ez micsoda, hogy hol depressziós vagyok, hol meg majd kicsattanok. Mondta, hogy ez teljesen normális, de most már álljak meg és pihenjek, higgyem el, hogy az a legjobb, amit csak tehetek.

Mondtam, hogy jó, csak én nekem még takarítani kell, konyhát rámolni és bevásárolni a maradék dolgokat és így tovább. Röhögött egyet és mondta, aludjak sokat, napközben is.

Ezek után persze, csak én hittem, hogy hiperaktív vagyok, délután csak pihegtem a kanapén és nem csináltam aztán semmit. Még este a keddi kórházazásra a cuccaimat is összeszedni nehéz volt. Pedig muszáj volt! Különös tekintettel arra is, hogy Péter napközben rosszul lett, totál betegen támolygott haza. Láza szerencsére nem volt, de egész este feküdt. Én meg persze mellett és próbáltam neki segíteni, kaját diktálni belé és így tovább. Reggel 3/4 8-ra kellett menni a klinikára, pisimintával, csapolható (azaz éhgyomros) állapotban. Mondtam Péternek, ha esetleg belázasodik, akkor nem ő visz el, hanem taxizom. De nagyságrendekkel jobban volt, úgyhogy mégis ő vitt el. Vittem magammal reggelit, csináltam kávét, azt is elvittem, vittem szőlőt, sütit - ez volt az első CTG napja is -, vittem sok-sok vizet. A kórházi védőnőnél kezdtem, kiírta a vizsgálatokat, és kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye arról, ha a saját védőnőm kókuszmatracot ajánl, konkrét gyártó konkrét termékeit a gyógyszertári babafürdetők helyett és megjegyzéseket tesz a házra, a nagyságára, hogy "csak" babasarok van. Teljesen ledöbbent és mondta, hogy semmit nem reklámozhatnak a védőnők és hogy szereljem le. Maximum ne engedjem be őt mindig. Néha igen, hogy ne uszítsa rám a gyámügyet, de az első hat hétben a heti egy látogatás meglehetősen sok. Persze, ha segítséget kérek, az más, de ne hagyjam magam.

A vérvételen meglepődtem, mert négy fiolát vettek le megint! Ott pillogtam, hogy minek, de már szembenéztem a tűvel. Magával a művelettel még mindig nem tudtam, nem tehetek róla. Vicces lesz majd, amikor az infúzió fog belém csöpögni.

Megkötöttem az őssejtes szerződést is, kifizettem az első részletet, aztán mentem CTG-re, majd a saját orvosomhoz. CTG-n kisBalázs nagyon ügyes volt, sokat mocorgott, persze nem sokkal előtte kapott reggelit, meg közben sütit, szőlőt, sok-sok vizet. Úgyhogy szerintem nem volt gond. Meg aludt éjjel, úgyhogy aktívkodnia kellett nappal.

A doki megnézte a CTG eredményét, azt mondta, minden okés, meg aztán rám is. Egy hét múlva újra megyek, akkor lesz meg a vérvétel eredménye, meg akkor lesz az aneszteziológiai konzultációm is. Hogy ne legyen egyszerű az élet, a kórházazás után elmentem az iroda könyvelőjéhez (Pestről Budára), meg mentem drogériázni is, felírtam egy csomó mindennek az árát. Vagy egy óra volt, de így legalább tudom, mi hol van és van viszonyítási alapom. Pl. ha a sarki kínainál kiírják, hogy akcióóóóó, akkor nem feltétlenül kell megvenni, mert a drogéria saját márkás terméke még úgy is olcsóbb. Budáról elmentem Pestre megint, a kontaktlencséimért és kávékapszulákért, onnét el metróval és földalattival a buszmegállóba és hazabuszoztam. Azt hittem, kicsattanok, erre mire hazaértem, rájöttem, hiába van a várandósoknak több vérük a várandósság alatt, négy fiola az négy fiola és igenis megérzi az ember!

Úgyhogy délután aludtam egy jót, este meg életemben először sütöttem husit sütőzacskóban. Hogy én ezt eddig miért nem próbáltam! Virág 30 éves, végre kezd felnőni! Péter ugyanis kitalálta, hogy ne vegyünk felvágottat, hanem süssek egészben husit és az milyen jó lesz nekünk, mert az színhús. Csak hát szeletelni nem tudtuk, szóval neki lett vacsora meg ebéd.

Szerdán - csatornaásás volt, tehát el kellett mennem otthonról. A korai kelést jófajta, nem migrénes, de nagyon olyan-szerű fejfájás jutalmazta, délután meg kismama-klub volt. Elhoztam az őssejt levételéhez szükséges dobozt, a szekrény tetején tároljuk, és most az a fixa ideám, hogy ha hamarabb beindul a szülés, tutira otthonfelejtjük. (De ne induljon meg hamarabb a szülés). Szóval amikor hazaértem a kismama-klub után, akkor a srácok - este 3/4 7-kor közölték: ne mossak kezet és ne pisiljek. Mondom, 36 hetes kismama vagyok, felejtsék el, hogy ezeket be tudom tartani. Amint hazaérek, első a kézmosás - most kivételesen extra kevés vízzel -, és pisilnem is KELL. SŰRŰN. Mármint hogy magamhoz képest sűrűn, de nem ötpercenként, mint általában a várandósoknak. Este fél 9-re lettek készen, szóval kétműszakos meló volt sajnos. De legalább készen lett. Viszont a jó kis fejfájás miatt elég korán bealudtam és hiába gondoltam egész nap arra, hogy Lujzit fel akarom köszönteni szülinapján, telefonnal a kezemben elaludtam, Péter szedte le rólam a szemüvegemet, csavarta ki a kezemből a telefont és másnap délelőtt eszméltem: én nem is írtam sms-t, nincs a kimenők között, nincs a piszkozatok között, tehát nem. küldtem. el. (Ez talán még jobban zavart, minthogy most eltűnt az írásom...)

Csütörtökre azt álmodtam, hogy a védőnő teljesen megsértődött rám, hogy három gyerek után már aztán igazán hihetnék neki és ő csak segíteni akar, fogadjam el! Ez annyira megdöbbentett (mivel vagy öt évvel fiatalabb nálam és szerintem még kósza gondolat sem fordult meg a fejében, hogy gyereket akar), hogy pizsamában néztem ki a fejemből, szinte egész délelőtt, egy csomó telefonhívásom volt - érdeklődők, hogy szülök-e már, mert eltűntem, vagy most akkor mi is van. Itt ostoroztam magam, hogy kész a mosogatás, második napja nincsen lelkierőm felállni és kipakolni a gépet, meg a többit befelé, és hogy nekem megint pakolnom kéne, bemenni a városba vásárolni és így tovább. (Maradék kupont elkölteni, a kórházas motyóba valót megvenni, kaját venni, pelenkát még... Úgy éreztem, megőrülök, hogy még mennyi minden van.)

Ahhoz nem volt lelkierőm, hogy az irataimat összerámoljam, így az irodából hazatalicskázott dolgokat válogattam ki és tüntettem el, leginkább papírgyűjtős szelektív hulladékos szatyrokba. Rájöttem, kell méééééég doboz - húgom írta is, azt hitte, a lánykori vezetéknevem Tóth. Voltam drogériázni, kaját venni, meg Péterért - már nagyon nem esett jól a mászkálás. Plusz valaki, aki előttem akart kiállni a parkolóházból, nem vette észre, hogy ha felismeri a rendszer a rendszámot, akkor minden további nélkül elindulhat, kinyílik a sorompó, nem kell megetetni az automatával a jegyet. Ő csak bedugta és amikor kinyílt a sorompó, nagy gázzal elhajtott, nekem meg ugye kiírta, hogy "hibás rendszám". Ott szerencsétlenkedtem, azt hitték, én vagyok béna, pedig nem, próbáltam a sajátomat bedugni, de az sem kellett neki, illetve nem volt már jó neki. Hívnom kellett a diszpécsert, ráadásul csak percek voltak vissza az ingyenes két órából. Jó lett volna, ha ott kell hagynom a kocsit és visszaslattyogni még fizetni is... De így legalább Péterre nem vártam túl sokat. A vércukor szintem folyamatosan vacakol, nem is értem magam, hogyan kívánhatok ennyi édességet. Komolyan. Hiába kajálok, valami cukros is kell mééééééég, különben rámjön a remegés és végem van. A bokám persze megint kalács lett estére, szóval jólesett megnézni a Várandósokat lazítás gyanánt. A dagadt boka maradt péntek reggelre is.

Pénteken voltam megint jógázni, amíg vártam az oktatót - elkésett egy picit -, addig Balázzsal hintáztunk a játszótéren. Még soha nem hintáztam vele, kíváncsi vagyok, milyen lesz majd, ha kint lesz, fog-e neki tetszeni és meg tudja-e tanulni. Meg hogy ugye nem lesz-e vakmerő annyira, hogy megpróbáljon vele átfordulni - anyai szívem már most aggódik. Jóga után elmentem a házassági anyakönyvi kivonatunkért, mert ugye az is kell a szüléshez, ha Péter csak úgy egyszerűen nyilatkozik, hogy az az ő gyereke, az sajnos nem elég. Legalább ingyen volt, viszont annyira fatehén volt az anyakönyvvezető, aki velem foglalkozott, hogy az nem is igaz. Visszafelé akartam venni ebédet, erre kiderült, az olasz étterem nem igazi olasz étterem, csak pizzaszeletet lehet náluk venni, úgyhogy valami nagyon gyatra borsófőzeléket vettem magamnak. A semminél jobb volt, ráadásul találtam végre fekete balerinát is magamnak! A sportcipőm 40-es, ez meg 42-es méret, de nem ez érdekel, hanem az, hogy végre van.

Délután ismét önostorozás következett a kanapén, hogy én milyen lusta vagyok és nem igazzzzzzzzzz, hogy még konyhát akartam pakolni, a hűtőt kimosni, de nem lesz belőle semmi és ez így nem mehet tovább és tudom, hogy nekem pihennem kell, meg hogy kalács a bokám, meg hogy naggggyon terhes vagyok már, de akkor is - én dolgozni akarok, nem itt ülni. Anyukám azt nevelte belém, hogy ha a belemet húzom magam után, akkor is el kell intézni, meg kell csinálni mindent. Kripli vagyok, alkalmatlan vagyok és... Aztán estére kitaláltam, hogy kivasalom a cuccokat, amiket vasalni szerettem volna. Péter úgyis későn jött, én meg a kanapén ülve vasaltam. Isten éltesse a kék-sárga áruházat, hogy összelőtték a kanapé, valamint a vasalódeszka méretét is és lehet kényelmesen vasalni. (A francokat, vasalni sehogy sem kényelmes, de legalább tudtam ülve csinálni.)

Szeptember 29., szombat: babaelsősegély tanfolyam. Fél tíztől terv szerint fél ötig, valójában végeztünk négykor. Én csak úgy bírtam ki a fél egyes ebédszünetig, hogy ettem közben csokis sütit, viszont nagyon hasznos volt, élveztük, jó fej volt a dokinő, aki tartotta, Péternek is tetszett, nekem meg az, hogy végre együtt voltunk, végre együtt csináltunk valami babás dolgot. Péter meg annak örült, hogy Újpesten volt az oktatás, és még mindig megvan a hamburgeres, ahol Piedone burgert is lehet kapni. (Amúgy tetszett neki is az oktatás, bár ő a barlangász-tanfolyamon is tanult ilyesmiket, de azért másképp kell bánni a gyerekekkel.) A doktornőt Zsuzsi ajánlotta, és íme a link: http://www.babaelsosegely.hu/

Szombat este még sütöttem sütit, de nem találtam el az áhított receptet sajnos. Ez sem volt rossz, nem is kell hozzá habverő - ami még mindig nincsen ugye -, csak nem az az igazi, amit keresek már évek óta.

KisBalázs továbbra is nagyon aktív és bár azt olvastuk interneten, hogy a babák ilyenkor el szoktak csendesedni, meg hogy a várandós nők új erőre kapnak, ránk egyik sem igaz. Rengeteget mocorog, tolja ki a kis sarkát - megsarkantyúz, mivel leginkább a sarkát szokta kitolni, napjában többször csuklik, és továbbra is élénken érdeklődik minden új, érdekes, addig nem hallott hang iránt. Felébred, nyújtózkodik, a kaja már nem izgatja őt annyira, viszont tényleg sokat-sokat csuklik, napjában akár négyszer-ötször is.

Vasárnapra igazi romantikázós sétálást és ebédezést terveztünk Tatán. Délelőtt még esett az eső, de aztán szerencsére jobb idő lett és verőfényes napsütés kerekedett. Meg nekem óriási éhségem és úgy voltam vele, hogy a levest úgyis tudjuk, rendeljük meg azonnal, de Péter nem akarta. Azt hittem, éhen veszünk, pedig megint ettem csokitortát is útközben. Itt jártunk egyébként: http://www.tatagrill.com Aki szereti a halat, feltétlen kóstolja meg a kapribogyós lazaclevesüket. És persze üljön a teraszra, a tó partjára, ha jó az idő. A helyiek is nagyon szeretik, délben nyitnak, mi olyan 3/4 1 felé érkeztünk és az még nagyon időben volt. Egy negyed órával később már sokat-sokat kellett volna várni az ebédünkre, de így még okés volt. Ebéd után még sétáltunk - volna, de a szervezetem és kisBalázs nagyon-nagyon tiltakozott ellene. A kb. negyed órás sétát nem is tudtunk megtenni, padon, napsütésben pihengetés volt, fotózás és beszélgetés. Meg tervezés, meg törpölés, hogy milyen is lehet kisBalázs. Elmentünk még fagyizni is, Péter mondta, akkor menjünk le még a másik tó partjára, amíg megesszük a fagyit. Nagy, szomorú kutyaszemekkel néztem rá, hogy hadd üljek vissza inkább a kocsiba, mert én ezt nem bírom. Hazafelé még volt barkácsáruház, meg dobozolás a kék-sárgában is, úgyhogy mondtam, én biztosan nem megyek sehova már azokon kívül. Péter ezek után este fél 10-ig dolgozott kint (megérte elmenni pihenni) és vége is lett a hétnek.

Az ágyban az elmúlt héten már csak nyöszörögve tudtam megfordulni, sűrűn fájt, húzódott, nehéz volt. A gyomorégés valamelyest alábbhagyott, de még így is kínzó, illetve azt csinálom, ha érzem, hogy jönni fog, vagy hogy lesz ez még rosszabb is, akkor automatikusan beveszem a rágótablettát és nem várom meg, hogy rosszul legyek. Ennek az a hátránya, hogy ogreként minden éjjel böfögve ébredek, de nem ám akármilyet, hanem olyan igazi öblös, hangosat szokott sikerülni, a legmélyebb álmomból ver fel általában. A pocakfájás sem túl kellemes, de az még kibírható. Sokat és hamar zsibbad a kezem, a lábam, még napközben is fáj. A bokám kelttészta, fonottkalács, akármi, bár annyira nem durva, hogy cipőbe se férjek bele, csak már nincsen meg az a szép íve, ami volt neki. Jövő hét szombaton pedig osztálytalálkozónk lesz, már most azon aggódom, mit is vegyek fel, ami eléggé elegáns egy étteremhez, mégis kényelmes, nem sülök és nem fagyok meg benne, és még valahogy jól is áll. Feladat, nem mondom! Ja, és továbbra is ki akarom mosni a hűtőt, vásárolni kéne, a napi feladatokat elvégezni, de leginkább most már csak ülni akarok és olvasni, meg aludni. Hogy éjjel tudjak aludni, azt csinálom, hogy napközben nem megyek már aludni, de lehet, ezen is változtatni kéne - mert csak egyre fáradtabbnak érzem magam. Egyre gyakoribb, hogy én, a mindig éber alvó, SEMMIRE nem ébredek fel, hogy Péternek még puszit sem tudok adni, hogy a zenélő róka végére én is elalszom, vagy már akkor, amikor Péterre várok, hogy jöjjön végre és mesélhessünk a kissrácnak.