Hétvégén voltunk koncerten meg szülinapi bulin és már azt tervezgettem, mit vegyek fel, mert szerintem egy kicsit nagyobb a hasam. Vártam, hogy menstruáljak, de semmi. Se súlygyarapodás, se hisztirohamok, se falánkság... Hétfő este sem volt még semmi, meg kedden sem, pedig már kedden kellett volna (az előző pár hónapban így volt, hála isten a 28 napoknak), meg szerdán sem, de még a hasam sem fájt. Illetve nem úgy fájt, szúró fájdalmat éreztem, de nem görcsöt és nem is azt a telt érzést.
Csütörtök éjjel arra ébredtem, hogy - bocsánat - viszket a bal mellem és vakarom vadul. Reggel még mindig semmi nem volt (este már kikészítettem a műanyag poharat, isten áldja a kerti party maradékait, meg megkerestem a tesztet, de azt nem mertem kirakni), így pohárba pisilés, még egyszer használati útmutató elolvasás és órahozatal, 10 másodperc, visszaszámol, vár, tesztcsík megjelenik és két és fél perc múlva megjelent egy halványabb, de látható másik csík is!!!
Pééééééééteeeeeeeeeer! És szegénykém félálomban, ágyából kiriasztva, hunyorogva a három fürdőszobai lámpa alatt, nézte, hogy mit nem lát, illetve mit lát. De ő nem látta. Ott kellett bizonygatnom, hogy halvány ugyan, de ott van, mert ha nem lenne, akkor teljesen fehérnek kellene lennie. Aztán vagy fél órát ugráltunk örömködve - és persze kaptam egy alapos letolást, hogy én akarok-e most reggel kávézni... Az volt a második reggel a Nespresso gépünkkel, naná, hogy kávézni akarok!
Egyébként az úristen! és a boldog vagyok, de ezt nem hiszem el! állapotban voltunk egész nap.
Persze nekem a munkám megint tiszta stresszes lett, egy csomó mindent akasztottak a nyakamba még, az egyik leendő kolléga visszamondta az állást, ami leginkább nekem lett volna óriási segítség, és majdnem sírtam egy ügyfélnek a telefonba, annyira ellenséges volt.
Farkaséhségem volt egész nap, csak a kajára tudtam gondolni és alig vártam, hogy hazamehessek és útközben vegyek még néhány tesztet... Este is csináltam még egyet, az nagyon halvány lett, de nem lett fehér. Ma reggel meg megálltam, hogy ne pisiljek a pohárba, azt olvastam az egyik kezelésijén, hogy ha halvány a csík, akkor 48 órán belül meg kell ismételni, illetve egy másikon meg azt,hogy a szín halványsága nem utal az eredmény minőségére.
Mondom, dejó! Már itt elkezdődik az, ami a tapasztaltak szerint végigkíséri a gyerekvárást és a gyereknevelést: a szakkönyvek, orvosok, rokonok, barátok és ismerősök egymásnak homlokegyenest ellentmondó utasításokat fognak adni.
Egyébként félve megyek pisilni mindig, hogy nehogy valami véreset pillantsak meg, és igyekszem nem kávézni, nem édességet enni és nem engedni az éhség kényszerének... :)
El kell kérnem a nemrég szült személyi edzőnek a számát és elkezdtem olvasni a 9 hónapos könyveket. Egy csomó tünet van, amit már produkálok, de majd többet kell aludnom, még jobban odafigyelni az étkezésre (bár eddig sem cukros zsírosdeszkát ettem, sőt!!!), meg tovább kell sportolnom és hallgatnom kell, mint a sír! A kolléganőmnek szeretnék csak szólni, hogy egyrészt ne érje őt semmilyen nyavalya / kiesés váratlanul, másrészt meg valaki hadd tudjon róla!
Meg jövő hét pénteken fogja Lujzi megtudni a nagy hírt, aztán egy másik barátnőm, ha összejön a közös csajos masszíroztatás! :)
Hű, el sem merem hinni, tényleg, hogy ekkora szerencsénk van, hogy máris, hogy a miénk, hogy november környékétől felfordul az életünk és tegnap az jutott eszembe, hogy egy bő év múlva már nem fogok ilyen nyugodtan ücsörögni a kanapén otthon.
(Az egész úgy kezdődött, hogy én már az esküvő után szerettem volna babát és férji áldást is kaptam mindehhez, plusz sok-sok mosolyt, hogy akkor családot alapítunk, de a munka (illetve a váltás) közbeszólt. Aztán a következő váltás. És így jutottunk el 2011 októberéig, amikor is kinéztem egy szimpi orvost, aki alaposan megvizsgált és közölte, jól tennénk, ha várnánk még 3 hónapot.
Teljesen elkámpicsorodtam (nem én lennék a türelmesség mintaképe), de nem volt mit tenni.
Aztán január végén kiszámoltattam, mikor is kéne tenni az ügy érdekében és tettünk. Egyetlen egyszer, mert másnap elszabadult a pokol az irodában, főnöki szinten. Aztán gyorsan el is küldtem a jelentkezésemet két másik pozícióra. Az egyik végül nem volt szimpi, a másik helyről múlt hét csütörtök óta semmi hír.)
(Az egész úgy kezdődött, hogy én már az esküvő után szerettem volna babát és férji áldást is kaptam mindehhez, plusz sok-sok mosolyt, hogy akkor családot alapítunk, de a munka (illetve a váltás) közbeszólt. Aztán a következő váltás. És így jutottunk el 2011 októberéig, amikor is kinéztem egy szimpi orvost, aki alaposan megvizsgált és közölte, jól tennénk, ha várnánk még 3 hónapot.
Teljesen elkámpicsorodtam (nem én lennék a türelmesség mintaképe), de nem volt mit tenni.
Aztán január végén kiszámoltattam, mikor is kéne tenni az ügy érdekében és tettünk. Egyetlen egyszer, mert másnap elszabadult a pokol az irodában, főnöki szinten. Aztán gyorsan el is küldtem a jelentkezésemet két másik pozícióra. Az egyik végül nem volt szimpi, a másik helyről múlt hét csütörtök óta semmi hír.)
