A sehány éves...

Láttuk dobogni a szívét...

Keresés

Friss topikok

Címkék

Címkék (8) Címkefelhő

Blogajánló

Archívum

Feedek

XML

Július 6., péntek - túléltem egy kismamajógát a kánikulában, egy vihart és egy terheléses vércukor vizsgálatot, a munkakedvem pedig még mindig szabadságon van

2012.07.07. 11:23 - KisVirag

A ventillátorral alvás nagyon bejön nekem! Viszont nem ebédelnem nem szabad, akármekkora is a kánikula, főtt ételt kell ennem és kész. Szerdán ugyanis egy szem joghurtot tudtam csak enni, meg egy fél péksütit (cserébe egy csomó jégkrémet este otthon), amitől csütörtök délre viszont alaposan rosszul lettem (gondolom, ez lehetett az oka): leesett a vércukor szintem, remegtem, mint a nyárfalevél és akármit és akármennyit ettem (kockacukor, kókusztekercs, sajtos-tejszínes tészta kockacukorral, tejeskávé, kockacukor, tej), csak rosszul voltam. Azt éreztem: én itt mindjárt el is ájulok. Soha nem volt még ilyen, és bár előtte voltam lent a patikában a 75 g glükózomért péntekre, szóval voltam kint a legnagyobb déli melegben, de ennyire puhány azért még én sem lehetek, hogy kétszer két perc hőségtől már minden bajom legyen. Szabályosan feküdtem az irodában a két széken, és azt hittem, itt a vég. Szóval kell vagy nem, jólesik vagy se nem, nekem muszáj elmennem ebédelni minden áldott nap. Ponty.
 
Aztán kiderült, lehet, nem is a kajálás és a vércukor szintem a rakoncátlan, hanem a boszorkányos képességeim: a férjem végignézte a városban közlekedve, hogy az előtte haladó autót eltalálja egy szöszke kiscsaj, aki úgy döntött, nem érdekli a piros lámpa, ő megy és kész. Szóval balról behajtott a kereszteződésbe úgy, hogy az egyenesen átmenő forgalomnak meg zöld volt. Cuki. Természetesen mindezt elő egyenesben, díszpáholyból nézte végig a férjem. Nem kellemes látvány, szűk három éve együtt láttunk egy ilyet, akkor is pont az előttünk menőt találták el. Utána, hogy beszéltünk, meg is nyugodtam.
 
Délután voltam még kismamajógán, de már nem esett jól - nem tudom, hogy a nagy meleg miatt, vagy mert hétköznap voltam és nem is voltam otthon pihenni meló és jóga között, vagy Balázs nem szereti, ha mozgok, mert akkor őt összenyomom, de kellemetlenül ficánkolt egész végig. Mondtam, a relalxálást hagyjuk is ki, mert az nem relax lenne, hanem szenvedés nekem. Mivel egy kicsit kivoltam, ezért ülve végezhető gyakorlatokat csináltunk (mondtam, hogy nagyon túl sokat nem álljunk fel, meg ne imitáljuk a vízmerítést, mert össze fogok esni és már nehéz vagyok, az oktató meg most fogyott sokat.) 
 
Óra előtt pedig teljesen véletlen rámköszönt az utcán a volt spinning edzőm, aki épp rohant, de mondta, nagyon jól nézek ki és szép a pocakom is, pedig pasiból van. Jól esett, még ha én látom is a hiányosságaimat.
 
Viszont a tököm tele van azzal, hogy a dagadt nők megbámulják a pocakomat. Igen, nagy a hasam. Igen, látszik, hogy várandós-babás pocak. Igen, nem dagadt-kalács formájú a fejem. Igen, hülyén néz ki, hogy van két vékony lábszár és egy fél hordó a törzsemen. Igen, már szemből is látszik, nem is kicsit. Tegnap kivételesen busszal mentem haza, bár a kolléganőm aranyos volt, mert majdnem félútig elvitt kocsival, szóval állok a buszmegállóban, jön két tipikus (okmányirodai)ügyintéző kinézetű nőci, az egyik dagadt, a másik naggggyonnnnnn dagadttttttttt, vizes lábakkal, baromi vastag bokákkal, a saját öreganyjuknak öltözve, épp valami pörkölt recept megbeszélés kellős közepén, erre meglátnak a pocakkal, elkezdenek bámulni és az egyikük még fintorog is. És ez már nem az első ilyen volt, úgyhogy legközelebb szólok, hogy az ott nem zsír, hanem egy másik ember!
 
És persze simán fel- és félrelöknek a buszmegállóban felszálláskor az emberek, olyanok is, akik előtte végigmértek oldalról tetőtől talpig oda-vissza, vissza-oda, hogy ez itten kérem szépen ippeg viselős. Szóval ennyit erről. Leülni is mindenki rajtam keresztül akar, de én már nem hagyom magam, egyrészt szólok, másrészt meg simán fel fogok állítani a hőségben a buszon bárkit, nem lesz belőle lelkiismereti problémám.
 
Estére jöttek felhők és jött egy kis vihar is, már messziről láttuk a villámokat átcikázni az égbolton és néztem jóga után, hogy remélem, nálunk már esik! Péntek reggelre kellett 75 g glükóz, az már megvolt, 2 dl víz (csapból / ásványvíz) és mondták, csavarjam bele a koktélba egy citrom levét is, úgy egy kicsit elviselhetőbb lesz. Gondoltam, a sparban veszek jóga után, Péter ott múltkor úgyis kapott biocitromot. Nem. volt. citrom. a. sparban. Sebaj, van nem messze egy baromi nagy interspar, akkor ott veszünk citronyot. (Enyhén hisztérikusan közöltem a férjemmel, a fájó pocakommal, este 3/4 9-kor, hogy jöjjön értem, mert citronyot kergetünk és én anélkül nem megyek sehova, nem iszom meg azt a szart és egyébként is.) Olyan gyorsan mozogtam, mint egy reumás csiga, és a zintersparban sem. volt. citrony. Nem. kaptak. Mondom, ez olyan, mintha tejet vagy kenyeret akarnék venni, ne már. Péter mondta, látott útközben egy másik kisboltot, nézzük meg azt. Hát, ott sem volt, egészen a kerület széléig kellett elmenni egy éjjel-nappaliba, amíg találtunk citronyot. De nagyon fájt a hasam és akkor már nagyon fújt a szél is, hála istennek. Félúton hazafelé özönvízszerű eső zúdult a kocsira, alig lehetett látni az úttestet, de Balázsnak már meg sem kottyant, mert egyrészt amúgy is méltatlankodott, hogy anyafeküggyééémááááleeeee, másrészt meg ott volt az apukája, hallotta a hangját és életem pasijainál már most fütyi-összetartás van (azaz megnyugszik az apukájától).
 
Otthon szellőztetünk sokat, az eső azért jót tett a levegőnek, lehűlt egy kicsit, viszont én nem mertem egész éjszakára mindent tárva-nyitva hagyni, szóval egy kicsit vissza is melegedett a ház és megint ment a ventillátor. Reggel 3/4 6-kor kellett volna kelnem, de már öttől hol fent voltam, hol aludtam, mert már nagyon kellett volna pisilni, viszont azt meg üvegbe kellett volna és annyira nem akartam tökölni félálomban. Aztán negyed hatkor mégis sikerült felkelnem és másfél órán át szellőztettem megint, Babócának viszont most meg a kinti hűvösség nem tetszett. Akaratos egy hapsi, annyi szent. Viszont én meg majdnem leestem a székről - az utolsó alkalom, hogy a rolóval hülyéskedtem, majdnem ráestem a kisasztalra, megborult a szék, amin álltam és Péter mindezt végignézte. Közölte, nem kéne balettoznom már, ahhoz már nincs meg az alkatom. Meg egyébként is. Intő jel volt, többet nem állok székre, a létrára már kedden sem másztam fel és mondtam is, nekem már nem szabad, mert nagyon nagy baj lehet belőle.
 
Aztán elindultunk, nem volt jó érzés kiugrasztani az ágyból a férjemet is, de mivel decemberben voltam már ilyen terheléses trutymón, és ott háromszor majdnem elájultam, mondtam, hogy legyen szíves vigyen el és várja meg, amíg szúrnak, iszom és eltelik a kardinális negyed óra.
 
Felvették az adataimat, nemcsak én nem voltam a helyzet magaslatán (ideges voltam, nem akartam ezt az egészet, ráadásul amikor a 2 dl vízbe beletettem a 75 g glükózt és az egy citrom levét, három deci trutymó lett belőle), hanem a laboros csaj sem, írta a kiskönyvemet és megkérdezte, hol van. Nem győzött elnézést kérni, de mondtam neki, korán van még, ráadásul kánikula, péntek, nópara.
 
Aztán felmentünk a laborba, ittam még sokat a kánikulában, levették a vért és megihattam a löttyöt. BOR-ZASZ-TÓ volt (különös tekintettel arra, hogy egyáltalán nem kívánom az édeset mostanában, sőt!). Egyszerre iszonyatosan édes és rémesen savanyú, citromfacsaróval sajtoltam bele a citronylevet, hogy tényleg savanyítson rajta, hát sikerült is savanyítania. Péter azt hitte, húzóra kell letolni az egészet, pedig 5-10 perc alatt is elég. Nekem kb. kettő alatt sikerült, aztán még kettő alatt rosszullenni is. Mondtam Péternek, én akár a földre is lefekszem, de el fogok ájulni, ha nem... Péter először nem hitt nekem, aztán kértem széket és mondtam, fel kell tenni a lábaimat, mert el fogok ájulni. Péter mondta, hogy neeem, meg itt van, mondom: szék vagy ájulás és már volt is székem. Aztán annyira szarul festettem, hiába pihengettem, hogy Péter nem is mert otthagyni, pedig mondtam neki, hogy dugó lesz a városban és indulnia kéne. A második szúrás értelemszerűen sokkal rosszabb volt, ugyanabba a kézbe, oda kértem (jobból veszünk, beszélgetünk, lefekszem, nem nézek oda, mert elájulok), mivel szokott fájni utána az alkarom - olyan, mintha a vénám fájna -, tehát akkor ne fájjon mindkettő. Mondta a nő, hogy nem hiszi, de mondtam neki, hogy nekem pedig szokott és kész, akárki, akárhogyan, akármikor is veszi.
Az éhgyomri cukrom pedig 3,8 lett (mértékegységet ne kérdezzetek légyszi) és állítólag 3 és 6 között normális, szóval ezzel nincsen gond. Egyébként nagyon éhes voltam és Péter kent nekem egy vajas-kolbászos zsömlét (tudom, hogy szalámit és kolbászt nem célszerű a nitrit és a nitrát miatt, de mi mást tegyünk bele, ami nem támad meg a 38 fokban három-négy óra után), és esküszöm, hallottam, hogy egy óra után ott kiabált, mint a kenyerek a Holle anyóban: egyél meg, egyél meg, régen készen vagyok már, egyél meg. Plusz volt ott velem egy gyönyörűen sötétpiros, illatos, leves, szép nagy, igazi magyar paradicsom cikkekre vágva a zsömléhez, nagy önuralom kellett, hogy ne kezdjek falatozni. És persze értem én, hogy ha terhességi cukorbetegségem vagy intoleranciám van, az nagyon káros lehet a babára, de ez a cukros bigyó nagyon durva volt. És komolyan szinte hallucinogén ilyen állapotban. Mi kajákat hallucináltunk tőle.
 
Jótanács azoknak, akik csak ezután fognak menni ilyen trutymóivós kismama-kínzásra: én tejodóra ásványvízzel készítettem el a löttyöt, ami azért jó, mert a mentes is egy kicsit szénsavas, és így nem volt annyira elviselhetetlen. És igaz, hogy több lesz belőle, de jóóóó naaaaagy citromot válasszatok, mert azért anélkül durva lett volna.
 
Volt ott két másik kismama, velük beszélgettem, meg próbáltam bejutni a dokim asszisztenséhez, de kérték, menjek vissza második szúrás után. Amikor meg visszamentem - egyébként a laboros hölgy, bár végtelenül kedves volt, nem vett olyan finoman vért, mint a háziorvosom szokott -, akkor pont majdnem elütöttem (azt hiszem) az osztályvezető főorvost meg az én dokimat, persze gyalogosan. Kérdezte a dokim, mit szeretnék, mert most műtősruhában van még, csak szóljak! Mondtam, nemköszi, még azért növeszteném kisBalázst úgy három és fél hónapot. Aztán mondtam neki, kérte, várjam meg az asszisztenst. Mindegy, a végén nem tudtam elintézni, majd csütörtökön.

A másik két kismamának mondtam, hogy én soha nem voltam kórházban a gyerekkori mandulaműtétet leszámítva és hogy hiába magán, ez mégiscsak egy kórház, de mondták, hogy higgyem el, ez még mindig sokkal jobb, mint a magyar átlag. Az egyik csaj mondta, hogy neki a tesója állami kórházban szülte anno az első gyerekét, itt a másodikat, és az állami kórházas buli még többe is került, mint a magánúton fizetős. A másik kismama meg azt mondta, hogy ő nézett két másik magánt is, az egyikben pedig majdnem háromszor ennyibe kerül(ne) a szülés. Szóval kicsit azért megnyugodtam, meg hát a sztorik, amiket meséltek, meg amiket hallottam, hogyan bánnak az állami intézményekben az emberekkel (és amit én is tapasztaltam) - így meg azért megnyugtat, hogy nagyon jó kezekben vagyok.
 
Egyébként a doki és az asszisztens is a meddőségi ambulancián dolgozik és nem volt jó érzés felmenni oda - rengeteg volt a fiatal, vagy fiatalos, megtört tekintetű nő, rossz volt őket látni. Bár hihették azt, hogy a doki nagyon jól dolgozott és nekem már sikerült, de akkor is, fura érzés volt. És igazából jó, hogy vannak olyan orvosok, akik tudnak ezzel dolgozni és ráadásul - ahogy a kórház és az osztályvezető hírét hallottam - nagyon jó eredményeket érnek el. De attól még valahogy furcsa szomorúság lengte be a várót és most különösen érzékeny vagyok az ilyesmire.

Az irodába taxival mentem át - és már rosszul kezdődött. A sofőr emlékeztetett egy nem túl szimpatikus idősebb ismerősömre. Amikor beültem és becsatoltam az övet, akkor közölte, hogy ne tegyem! Mondom, de igennnnnnnnn. De neeee, jobb lesz az a gyereknek, úgy nagyobb biztonságban van. Mondtam neki, köszi, de egyelőre még én szeretném eldönteni, mi jó a gyerekemnek és hogyan érzem magunkat biztonságban. Aztán közölte, hogy ő nem légkondizik, mert nem szereti. Jjjjjjjóóó. 12 perc alatt csuromvizes lett minden ruha rajtam és a bugyim is olyan volt, mintha centrifugálás nélkül, mosás után közvetlenül vettem volna fel. Köszi! Legközelebb nemcsak a nemdohányzó, hanem a légkondit bekapcsoló sofőr is kritérium lesz, ha taxit hívok. (A biztonsági öves sztorin meg amúgy nagyon kiakadtam, mi a f.sz köze van hozzá?! És amúgy is, gondolkozzon már egy kicsit, ha hassal előre nekirepülök a széknek / műszerfalnak, az mennyivel jobb, mintha az öv ránt rajtam egyet? Ugyanis ránt, ezért van az övfeszítő, ezt még én is tudom. És erre írta minden könyv, hogy inkább rántson  meg, még akár pocakban is vagy alatta, minthogy visszafordíthatatlan következményei legyenek egy esetleges balesetnek.)
 
Az irodában elég nagy volt a nyüzsgés, nem is értettem, kánikulai péntek, ráadásul július van, menjen mindenki nyaralni, mi meg hadd érjük utol magunkat!
 
Holnapra az volt a terv, hogy megyünk Visegrádra a palotajátékokra, illetve a kézművessorra, mert akkor inkább ott veszünk macit meg kiskirályfit (egy pár éve szokott kint lenni egy nagyon édes babákat készítő hölgy is, és annyira édes királyfi-királylány párost varrt, hogy nekem kell egy olyan királyfit vennem Balázsnak) - de amilyen pokoli forróság van, inkább nem megyünk, mert nem szeretnék rosszul lenni. Az elmúlt hat évben, amikor voltunk, iszonyatos forróság volt, szarrá égtünk a napon (főleg én sírós-sziszegős vörösre), szóval most sem vártunk sok kegyelmet fentről, de ez azért durva lenne.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!

Július 4., szerda, negyedik igazán kánikulai nap, pocakfájósan, elvileg munka közben - gyakorlatilag álmosan, révedezőn, tervezgetősen

2012.07.06. 05:36 - KisVirag

Dolgoznom kéne. Ez már vagy fél tíz óta itt motoszkál bennem. Nem tesz jót a munkahelyi morálomnak a kánikula, hogy mennék nyaralni, hogy mennék vásárolgatni Babócának (megkaptam a kelengyelistát), terveznék, pihennék, akár még főznék is, de persze hideg gyümölcslevest, amit csak turmixolni kell, és legszívesebben úgy lennék, mint múlt hét csütörtök, otthon, egyedül.
 
Plusz a németországi ruháimat is össze kéne pakolnom, mert azok tavaszi cuccok, most egyelőre összegabalyodva a nyáriakkal és ki kéne szortírozni, el kéne vinni (legalább a padlásra), ami nem kell most éppen. Meg azért tudnék rendet tenni, elkezdeném írni a babanaplót manujálisan is, teendőket rendszereznék, költségvetést véglegesítenék és így tovább. Fényképeket rendeznék, gyerekorvost kerítenék, szóval nem unatkoznék.
 
Ma egyébként délután megállapította a főnököm, hogy milyen jól bírom a meleget. Na nem mintha megkérdezte volna, csak rámnézett és közölte. Mondom, köszi, láttál volna tegnap este, amikor majdnem sírógörcsös hisztirohamot kaptam,hogy rolót kell venni a nappali és a háló ablakára, hogy ne tűzzön be reggel a nap, illetve ne melegítse fel a sötétítő függönyt, ami aztán ontja a meleget magából. (Aztán vettünk rolót és éjjel fél 11-kor nagyszerű módon, spárgával fel is applikáltuk a karnisra, mert mondtam, ha itt még karnisleszedés, fúrás és utána rolószerelés lesz, akkor meignt éjfélkor megyünk aludni, én meg meghalok bele, fáradt vagyok, nyűgös, melegem van, fáj a pocakom és így tovább.)
 
Aztán azt is mondta, hogy tényleg feltűnően jól bírom és én mindig is sportos voltam, és hogy ezeknek sokkal könnyebben megy minden és a többi. Mondom, nagyon tapasztalt vagy. Meg azt is mondta, milyen rossz lesz majd az utolsó két hónap otthon, mert nem lesz mit csinálnom és vigyázzak, el ne tunyuljak, mert ő hétvégén is elalszik a székben simán. (Heeeee??? Te nem lenni én, én nem lenni te, ezt az egészt nem érteni és mi közöd vanni hozzá???) És hogy milyen rossz a tunya embereknek, de ők sem tunyultak el és ez milyen jó. (Hát, ha éppen iszom, röhögés közben pofánköpöm, azzz tuti. Hogy ők nem tunyák? Mit mozognak? A kanalat a szájukhoz emelik?!) Esküszöm, néha olyan, mintha el akarná érni, hogy ne maradjak otthon két hónapot. Nyilván, mert nem keres a helyemre másik embert és úgy hiszi, hogy a kolléganőm egy az egyben át tudja venni a munkámat. Majd nagyon meg fog lepődni. Nem azért, mert én nélkülözhetetlen vagyok, de ez tényleg sok, amit itt csinálni kell(ene). Meg mi is volt még, amin nagyon kiakadtam? Azt a kolléganőm mondta, hogy három nap után sem megkérdezi, hogy bírom, hanem ő megállapítja: kifejezetten jól. (Ami nem igaz, mert hétfőn negyed ötkor vigyorogva megkérdezte: Na, hogy bírod a kánikulát? Hihihi, mi most megyünk haza.) Meg mutattam, hogy nem vizesedik a lábam - állítólag ő két hete azzal szenvedett, hogy neki meg deeeee. Háh! Sakk-matt.
 
Egyébként mostanra melegedett át minden a házban is, az ágy konkrétan meleg, a csokik folynak, minden buggyan és már mezítláb lenni sem kellemes, hanem létszükség. Nem tudom, Babóca hogyan bírja, bár sokat iszom, olyan három liter körül egy nap - mármint vizet.
 
Hétfő este még főztem is, azóta fáj a pocókám. Kicsit szúr, kicsit húz, hamar elfáradok és úgy egyáltalán: csigatempóban közlekedem, nem tudok lehajolni, nem esik jól az alvás sem (ma lesz az első éjjel, hogy menni fog a ventillátor végig), kisBalázs meg nagyon virgonc.
 
Hétfőn mesélte a kolléganőm, hogy Főnökék voltak valami ismerősnél, aki már szült egyet (kettőt, mittomén) és mondták neki, hogy terhesVirág az irodában gimnasztika labdán ül. Nagytudású csajszi meg mondta, szóljanak nekem, vigyázzak, nehogy beinduljon a szülés, mert van olyan kórház, ahol ilyen labdát használnak a szüléshez. (Bocsánat, hol van az orvosi diplomád, te vadbarom?! Ezek meg elhiszik a sok hülyeséget!!!! Nagyon kiakadtam rajta!!! Persze aztán nekem nem szóltak.) Meséltem a sztorit kismamajógán és mondta ott az egyik lány, hogy akkor feküdnöm sem szabad, mert a magyar nők 85 %-a fekve szül. Könnyesre röhögtük magunkat rajta, így már vicces a sztori, de egyébként meg már annyira szabadulnék attól az irodai bagázstól, hogy elmondani sem tudom.)
 
Kedden este még találkoztam az egyik volt kolléganőmmel - nagyon jót tett neki a váltás, és bár elmondása szerint nagyon fáradt volt, nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint amikor még együtt dolgoztunk. Ennyit számít, ha az ember nem stresszel. Aztán tali után meg nyomás a lakberendezési áruház, ahol is rolót kellett venni a nappali és a háló ablakára, mert nagyon felmelegíti a kelő nap a sötétítőt, azok meg úgy működnek aztán, mint valami hősugárzó. Ez télen nagyon jó, de most annyira nem. Nekem nagyon fájt a pocókám már kedden is, alig bírtam menni is, persze az üzletben, ahol kaját vettem még este, szintén senki nem vette észre a hasamat (a magyarok nagyon bunkók, tisztelet a kivételnek), és amikor a faszi előttem már fizetett és indult volna el és rájött, hogy ő kér még négy vagy öt hotdogot, akkor azért kifakadtam rendesen, de nem kellett megvárni, hogy kiszolgálják, vihettem én a kaját Péteremnek.
 
A tünetek közül újra van egy kis orrvérzés, a mellkasom, a nyakam, a vállam és a felkarom pattanásos (az arcom szerencsére nem, de ebben a kánikulában kb. mindegy is), fokozódik a sűrű pisilési inger és ha tudnék, akkor szaladnék is, miután felálltam, de a szaladás már nem megy. Mert érzem, hogy MOST KELL (nem mint gyerek nélkül, hogy van még kb. fél órám, most csak annyit, hogy most kell, aztán ahogy felkelek és még a baba is nyomja az alhasamat, rohanni kéne, de pocakkal már nem tudok rohanni). Eleinte vicces, aztán már nem is annyira.
 
Péter szerint nagyon rosszul alszunk, én már nem kelek fel rá, de szerintem fel fogom ajánlani a külön alvás opciót. Állítólag sokat forgolódom, meg nyöszörgök - fáááááj a hasam, arra néha félálomba kerülök sajnos -, de mondtam neki, hogy ez is csak súlyosbodni fog.
 
Babóca nagyon nem szereti, amikor ebben a melegben főzök, rendesen visszakozik a pocakomban - ugye most a hasam, illetve a gyerekem kerül először közel a tűzhöz, de nagyon nem tetszik neki. Mondjuk meg is értem.
 
Ma nem tudtam rendesen enni, csak egy joghurtot délben, aztán este meg ettem sok-sok fagyit - remélem, attól még jó lesz a cukor értékem. Bár mást nagyon nem tudtam enni, szóval...
 
Ma is nagyon sokat és nagyon hosszan fájt a pocakom - a kétgyermekes barátnőm szerint a bor jót tesz neki, rileksz, pihi és egy pohár bor, amilyen csak jólesik. Ki kéne próbálni, de szerintem semmi nincs behűtve. A meleg bor meg nem nyári ital.
 
Ja, és még kevesebbet tudok enni és még sokkal jobban eltelek vele, mint eddig, úgyhogy valamit majd ki kéne találni - csak ugye most nem működik az, hogy pár falatonként eszem, meg mindig kimegyek a konyhába kajálni, mert biztos rossz szemmel néznének rám. Én meg már nem akarom a konfliktust, meg nem akarok könyörögni, meg magyarázni. Ha magától az sem jut eszébe, hogy esetleg dolgozhatnék otthonról, vagy hogy mivel járok be, vagy úgy egyáltalán, jól vagyok-e, akkor nem várok túl sok jót.
 
Ebben a hőségben egyedül a hazafelé út sok - hazafelé még mindig dugó van a városban, de Péter azt mondta, ne bkv-zzak, mert a kocsiban legalább az én helyem biztos, meg ott tutira le tudok ülni. Viszont a kicsikocsinkban nincs légkondi, ami miatt rákvörös arccal szállok ki otthon, de egyelőre ez van. Használt autót venni (ha egyáltalán) időigényes dolog, nem dönthetem el, hogy akkor holnaptól azzal járok és kész.
 
Megyek, mert nagyon fáj a pocakom.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!

Július 1., otthon, kis kihagyás után, a 24. hét kezdetén, nagy pocakkal, az orvos szerint egészséges, szerintem meg iszonyatosan izgága babával

2012.07.02. 14:57 - KisVirag

Nem volt sem időm, sem alkalmam írni kintről a posztokat, de a lényegi (babás) részeket akkor most leírom.
 
Utazás előtt szombaton kaptam még magamnak kabátot és cipőt! A barátnőmmel megbeszéltem, hogy ne menjünk ki a gátra, úgyhogy elmentünk vásárolni. Az első butikban megvettem a kabátot - nem az én színem, nem az én fazonom, de feljött rám és ballonkabát és azonnal át sem ázik. Az első cipőboltban vettem cipőt is, sajnos nem balerina, de fekete és lapos és féláron volt, úgyhogy jött velem az is. Ebédeltünk még egyet, én meg jöttem haza és mentünk Péterrel is vásárolni.
 
Az egész délután és este és éjjel szaladgálással meg pakolással telt sajnos, pedig úgy terveztem, mindent összerámolok és az estét szép nyugodtan a férjemmel töltöm. Közel éjfél volt, mire elmentem aludni - a szüleimet elfelejtettem felhívni elbúcsúzni, viszont akkora vihar volt éjjel, meg annyira ideges és izgatott voltam, hogy alig aludtam valamit. Hajnalban így ismét kelhettem fel még egyszer zuhanyozni, még a maradék cuccokat összepakolni, valamit enni, Balázshoz beszélni sokat és igyekezni nem bőgni, hogy én most elmegyek, és nem is akarok már. Péter nagyon kis édes volt, kísért és segített és ölelt sokat és mosolygott - szerintem azért neki is piszok nehéz lehetett, majd megkérdezem - és nagyon rossz érzés volt a házból is kilépni. (Ahogy most ezt írom három hét távlatából, megint sírok, hülye hormonok!) A reptéren meg már nagyon kellett pisilnem (terhespisi, én már csak így hívom), de valamiért lezárták a női mosdót - engem ugyan nem érdekelt, mentem a férfibe. A check-in sor óóóriási volt, így megkérdezem az információs nőt, hogy nem vehetném-e igénybe a VIP sort, és kivételesen megengedte.
 
Pétert kértem, várjon meg a biztonsági ellenőrzéssel, mert a kiskofferem jóval több volt, mint 8 kg, de a kutya sem törődött vele, pedig én aggódtam miatta. Nem kellett volna. Átvizsgáltak - a fémdetektoros kapun nem kellett átmennem szerencsére, jó fejek voltak a magyarok, elraktam a laptopomat és bár volt még bő 40 percünk, már last call volt. Mondom nekem még bort kell vennem, meg vizet magamnak, ez így nem éri!!! Mondtam a beszállásnál a csajoknak, hogy kismama vagyok, még szerettem volna vízért menni, de nem engedtek már el. Kérdeztem, hogy akkor korábban indulunk-e, de nem, csak sokat kell buszozni. Ehhez képest még vagy 20 percet ültem a buszon, amíg elindultunk. Egy baromi ellenszenves pasi ült mellettem és Balázs sem érezte túl jól magát a reptéri környezetben, sokat mocorgott és próbálta az övet lerugdalni magáról, hiába beszéltem hozzá sokat.
 
Nagyon kellemes volt a fel- és leszállás is, be sem dugult a fülem úgy igazán és óóóóriási a müncheni reptér. Azt hittem, a 12-esről át sem fogok érni a 118-as (vagy 181-es) kapuhoz, már nem is emlékszem. Viszont szakadó eső és hűvös fogadott Münchenben, kedvem lett volna visszafordulni. Majd megint senki nem kérdezte, miért van nálam két kézipoggyász, meg víz, pedig nagybetűkkel kiírták, hogy a Lufthansa belföldi járatain kizárólag egy kézipoggyásszal lehet utazni. Sem a légitársaság, sem az utasok nem törődtek ezzel. Mint kiderült, Németországban épp hosszú hétvége volt, így tele volt a gép, még kisgyerekekkel is. Egy olyan egyéves forma kissrác ült a soromban, már most dagadt volt és olyan tokája volt, hogy akármelyik magyar mangalicának becsületére vált volna. Az anyja szénsavas üdítővel itatta és gumimacikat adott neki nasizni. Gratulálok!
 
Viszont nem indultunk el. És nem indultunk el és még mindig nem indultunk el. Kiderült, valaki becsekkolt, feladta a poggyászát, de a gépre már nem szállt fel és az ilyen kofferokat nem vihetjük el, meg kell keresni. Oké, biztonság meg minden, keressék, aztán menjünk innét. Több mint egy órát ültünk a gépen beövezve, amíg NÉGYSZER átrámolátk a poggyászunkat, a kifutópályán, a szakadó esőben. Kiderült a végén, hogy leszakadt róla a reptéri biléta, és azért nem találták meg az első három alkalommal. Több mint egy órás késéssel, és egy hiperaktív gyerekkel a hasamban indultunk és értünk oda, nem volt kellemes. Kölnben a poggyászunk csuromvíz volt - hála istennek nem ázott be a cuccom -, de az is nehezített az amúgy sem éppen 23 kg-s kofferen.
 
A reptéri busz pont elment az orrom előtt, EGY ÓRÁT kellett várni a következőre, de akkor már olyan fáradt voltam, hogy csak oda akartam érni. Először nem is idegeskedtem, mert megnéztem, hogy félóránként jár, azt még ki lehet bírni - aha, de éppen akkor volt váltás, és vasárnap dél és négy óra között csak óránként megy. De jó. Mindegy, megkajáltam a marcipános croissant-omat addig, meg olvasgattam, nézelődtem és örültem, hogy annyira nincs is rossz idő, és nem is lesz itt nekünk annyira rossz.
 
A 603-as busszal kellett továbbmenni, ami a reptéri buszhoz képest két megállóval odébbról indult, azzal sem volt gond, viszont arra is vagy fél órát vártam. VISZONT. Én Németországban eddig nem nagyon láttam hajléktalant, itt viszont rengeteg volt! Komolyan, a Keleti pályaudvar és környéke a bonni pályaudvarhoz képest maga a biztonságot sugárzó menyország! Egy csomó indiai, arab, néger, kínai, japán és félvér emberkét, illetve kevert családot láttam - Bonn a régi főváros ugye -, az is meglepő volt és az elején többen beszéltek körülöttem idegen nyelveken, mint németül.
 
Kiértem végre a szállodába a két kurva nehéz kofferral, megkaptam a szobábamt - az ebédlőre nézett és nem volt sem redőnye, sem reluxája, csak sötétítője, ami azt jelentette, hogy éjjel-nappal behúzott sötétítővel tengettem a napjaimat. Kérdeztem a recin, hol tudok itt kajálni - a hülyék nem szóltak volna, hogy a sarkon van egy cukrászda, nem messze egy icipici olasz pizzéria, vagy hogy hol tudok kaját rendelni, erre pont jött a séf és mondta, hogy valami talán még maradt. Elment, megnézte és közölte: gulyást kenyérrel még tud adni. Elkezdtem röhögni és mondtam, magyar vagyok, egy darabig nem akarok gulyást enni!
 
Beléptem a szobába és azzal a lendülettel sírva is fakadtam, soha nem éreztem magam még ennyire egyedül, elhagyatottnak, magányosnak és kétségbeesettnek. Senkinek nem kívánom azt az érzést, hogy egy babával a pocakjában a szeretteitől 1200 km-re kelljen utaznia két és fél hétre!
 
Beszéltem egyet gyorsan Péterrel, közben is bőgtem, mint a záporeső, hogy én ezt nem fogom bírni és hangosan ismételgettem, hogy haza akarok menni!!! Éhes voltam, kimerült, fáradt, már akkor elegem volt mindenből, Balázs hiperaktív volt (azaz szétmászta a belső szerveimet már), sehol normális kaja a környéken... Gyorsan kitakarítottam még a szekrényeket, a fürdőszobát, már amennyire tudtam, WC papírral és szállodai kézmosóval, aztán kirámoltam a cuccaimat, hogy ne legyek annyira egyedül, lássak valamit az otthoni dolgaim közül is. Próbáltam Balázst meghallgatni, de nagyon tiltakozott a szívhang hallgató ellen. A köldökzsinórt hallottam csak, meg hogy Balázs mocorog és próbál elbújni a szívhang hallgató elől. Na mondom, ezért cipeltem én magammal?
 
Este hattól közös nyitóvacsora volt, elég kellemetlen ülni egy csapat idegennel szemben és elmesélni, ki vagy, mi vagy, honnét jöttél, minek és úgy egyáltalán. Meg étteremben ebédelni sem szeretek annyira, nemhogy közel 20 idegen emberrel egy asztalnál, szóval nem volt kellemes. Este még beszélgettünk a többiekkel vacsi után is, de én nagyon fáradt voltam, el kellett mennem aludni, de Balázs annyira belejött a kick-box-ba, hogy nem tudtam tőle igazán aludni. Hétfő reggel meg kezdődtek az előadások, szóval nem lehetett sokáig aludni. Plusz mire nem otthoni körülmények között, a hülye behúzott függönyös szobában, a nem túl erős fényű energiatakarékos izzók mellett elkészültem reggelente, az sem volt tíz perc.
 
Vasárnap, hétfőn és kedden kisBalázs annyira aktív volt, hogy volt előadás, amiről ki kellett mennem, mert nem bírtam tovább, hogy rugdal, vagy könyököl, vagy mit tudom én. Ebből azt a következtetést szűrtem le, hogy nem szeret repülni és a cipekedést sem szereti. Hétfő délelőtt volt az első alkalom, hogy ki tudtam tapintani a pocakomon, hogy ott van a kis buksija, meg látszódott kintről is, hogy van egy külön pukli is a hasamon. És persze Péter pont most nincsen velem!
 
Aztán így teltek a napok: reggel időben kelés, zuhi, reggeli, ruhaválogatás és nézni az időjárást, ami cseppet sem szeretett volna változni: 18 fok, eső, vagy eső lógó lába, néha még szél is - azaz amikor otthon a legnagyobb kánikula tombolt, én zokniban, zárt cipőben, pulcsiban, kabátban, sálban, esernyővel tudtam csak kimerészkedni. Viszont az extra kicsi, ultra könnyű esernyőnek nagy hasznát vettem!
 
Bár Lujzi szerint a földi édesség-menyországban voltam, azaz Németországban, igyekeztem nem telezabálni magam csokival és sütivel, sok-sok zöldséget ettem reggelire és ebédre is, meg vacsira is, néha még epret is vettem magamnak (kérdés: a 18 fokban és az állandó esőben HOGYAN ÉRIK MEG AZ EPER??? - egyébként finom volt, nem is gondoltam, hogy ennyire zamatos lesz, de az volt) és két hétig ettem egy csomag gumicukrot is. Meg sok-sok sütit ki akartam próbálni, aztán a végére mégsem próbáltam.
 
A napok teltek és elérkezett június 17-e, amikor is át kellett vonatoznom Bonnból Mühlhausenbe, ami kb. 380 (de lehet, csak 320) km Bonntól. Egy átszállással közel öt óra alatt értem oda - ha nem lettem volna várandós, esküszöm, az életemet elunom! Ráadásul minden jegyem (és visszafelé is) a menetiránynak háttal szólt, tehát még a környélből sem láttam semmit! Plusz amikor megérkeztem Göttingenbe, kiderült, hogy még olyan egy és negyed óra autókázás vár rám! Hogy micsoda??? Ez autópályán három óra! Ha ezt tudom, bérelek egy autót és készen van!
 
Szóval ez az utazás is kimerített, nem is kicsit. Szerencsére a második hét a közjegyzőnél egy kicsit lazább volt, jöhettem-mehettem, alhattam, amikor kedvem tartotta.
 
Ha skype-oltunk Péterrel és odatettem az egyik hallgatót a pocakomhoz, Balázs odakúszott az apukája hangjához és ott repesett örömében. Hajnalban mindig arra ébredtem, hogy baromi éhes vagyok, de egyik szálláson sem volt minibár, szóval mit is ehettem volna hajnali ötkor? Csokit? Sütit? És akkor a fogaimnak is annyi, meg a fokozatos gyarapodásnak is. Viszont cserébe, amennyit kisBalázs nőtt, alig tudok valamit enni, és nagyon sokáig eltelek kevéstől is. Viszont amikor meg éhes leszek, akkor hirtelen és azonnal ennem kell. Viszont mégsem tudok sokat enni.
 
Nem tudtam menni a többiekkel sem bicózni, sem vásárolni, sem várost nézni, sem kocsmázni, szóval így az estéim nem voltak túl tartalmasak, de valamiért pihenni sem tudtam igazán. Lehet, amiatt volt, hogy Balázs most nőtt nagyot, meg hogy majdnem este tízig világos volt kint.
 
Az egy hét hospitálás után nagyon jó volt visszamenni Bonnba, ismerős volt minden és a buszmegállóban találkoztam a két orosz sráccal, meg egy román és egy lengyel csajjal, nagyon jó érzés volt őket újra látni. És már csak három naaaaaaaap!
 
Kint a második héten sikerült tankinit is vennem magamnak - igaz, hogy a felsőrésze 46-os, az alsója meg 42-es (normál esetben 38-40-es ruhákat hordok, szóval nem voltam olyan boldog a méretektől, bár húgom azt javasolta, vágjam ki a cetliket és kész). Nem nagyon értette a pénztáros (elölről akkor még mindig nem látszott a pocóm, főleg nem kabátban), amikor mondtam, hogy megvettem a fiam első bikinijét, végrevégreeee!!! Ja, és féláras volt, összesen került 16 euróba, szóval még jól is jártam.
 
Hogy ne legyen túlsúlyom a reptéren, két csomagot is hazaküldtem, és nem vettem meg a teddymacit, amit találtam. Mondjuk akkora volt, hogy nem kisBalázs hurcolta volna magával, hanem a maci hurcolta volna el. Szóval nem vettem meg a macit, mert akkor kilógtam volna a 20 + 8 kilóból és mivel nem repóltem még a társasággal, akikkel hazajöttem, ezért azt hittem, mivel fapados, hogy jól le fogják mérni a kézipoggyászt is, meg húszcentis ketrecbe teszik és akkor a macit ki kell dobnom és azt nem akarom.
 
Szóval maci maradt Bonnban, pedig a végén senki nem kérdezte meg, mit és mekkorát és miért viszek és mennyit magammal kézipoggyászként. A fenébe! De hazajönni már nagyon jó érzés volt, és elsők között kaptam meg a kofferomat leszálláskor. Folyosó mellé kértem jegyet és oda is kaptam, mindenki mosolygott, segíteni akart és ilyesmik, szóval összességében véve jó utam volt haza. De persze a legjobb az volt benne, hogy hazaértem!
 
Jövök ki a fotocellás ajtón, nézek balra, nézek előre, Péter sehol. Nézek jobbra és ott áll egy csokor vörösrózsával és egy papírral a kezében, rajta: Kis Virág, alatta: Kis Balázs. Egyszerre sírtam és nevettem és el sem akartam engedni őt! Mivel pont aznap voltunk hat és fél évesek, hoztam neki még egy zacskó bonbont a reptérről, amikor már tudtam, hogy úgysem mérik meg a cuccomat. Meg elhoztam a reptérről az utolsó két isteni finom, még langyos marcipános croissant-t, Péter is értékelte aznap és másnap is.
 
Nagyon féltem attól, mennyit gyarapodtam a két és fél hét alatt, ugyanis az egyik nagyon vékony csajszi mondta, ő négy és fél kilót és nem fért bele a farmerjaiba, új nacit kellett vennie a hazaútra, meg a többiek is mondták, hogy nem nagyon jönnek fel a cuccaik és hogy nagyon sokat ettek. Hát, mondom, én a farmerom derékrészén érzem egy kicsit, két és fél hét a heti engedélyezett max. fél kilóval másfél kiló, de az is akkor sok lesz... Áááá. Aztán kiderült, este egy kilóval voltam több, reggelre viszont egy grammal sem, mint amivel elmentem. Vagy hát azóta olyan semmi és fél kiló között ingadozom, tádáááá! Péter is nagyon büszke rám és anyukám (aki velem 17 kilót vagy mennyit hízott) is azt mondta, jól csinálom.
 
Viszont az érkezésem éjjelén eléggé zaklatottan aludtam és egyszercsak közöltem Péterrel - éreztem, ő is mocorog, félálomban, hullafáradtan: Ich liebe dich. Kicsit később meg majdnem leestem az ágyról és meg akartam kérni Pétert, menjen odébb és azt mondtam neki: Könntest du bitte nicht ein bisschen... A fenébe! Menjél beljebb légyszi.
 
Nagyon nő a pocakom, a babát már kívülről is látom - csütörtökön előre hívtak a földhivatalban ügyintézni, pénteken meg a postán mondták, hogy persze, nyugaodtan adjam fel a sor előtt a levelemet. Igaz, hogy megkérdeztem, de akkor is, jó érzés.
 
Csütörtök este voltunk az orvosnál - a gyermekünk tökéletesen rendben van és az ultrahangon az volt a nyitókép, hogy a gyermekünk egyik lába a kis arcocskája előtt van, Péter mondta, jógázni már nem kell tanulnia! Minden szerve megvan, látható, szépen fejlődik, megvannak a kis csontjai is rendben, a szívecskéje is okés. A doki mondta, hogy a nagylábujj zsibbadás teljesen természetes és elvileg lesz még rosszabb is, meg vizesedni is fogok. (De én nem akarok!) A Rutascorbint már nem kell szednem, mert velem is minden okés, a méhszáj zárt, a méhem rendben nő és fejlődik. A MagneB6-ot még szednem kell, és mivel Babó becsült súlya 605 g, ezért a terhesvitamint csak úgy kell szednem, hogy a halolajos részét naponta, a vitamint meg kétnaponta, hogy ne nőjön több mint négykilósra a bébi. Mondta a doki, hogy nehéz dolgom lesz a kitolásnál - mondom, én császáros leszek, aztán mondja, hogy akkor neki lesz nehéz dolga és ezt előzzük meg. Nem ugrált nagyon a kicsi fiú, viszont nyugton sem volt, legközelebb augusztus legelején megyünk.
 
Voltam szombaton kismamajógán is, azt mondta az oktató, én nem nőttem és a hasam sem lett óriásim de én azért nagyon látom, mennyit nőtt.
 
Péterrel játszik is a kis lurkó: atyai felszólításra beleboxol a kezébe, odakúszik hozzá, megismeri a hangját és örül neki. Mesélünk neki esténként, meg hallgatunk zenét is, néha táncikálunk is, de már csak finoman, mert:
 
- hamar elfáradok
- fájnak a talpaim
- nem tudok lehajolni
- nem tudok sokat mozogni
- és amit mégis, azt is csigatempóban
- könnyen és gyorsan bedugul az orrom és a kánikulában is nehezen kapok levegőt (Péter szerint még horkolok is néha, amit előtte soha az életben nem tettem).
 
És ez még csak a 24. hét.
 
A legojbb barátnőm - két kicsi lánnyal - megígérte, összeírja a babakelengyét, úgyis írja másnak is. Ma pedig összeraktuk a babakocsit és vissza kell vinni. Az egyik bigyóján a műanyag izé, amivel a kocsira lehet erősíteni, görbe és nem marad a kocsin, meg a bébihordóhoz nem adtak adaptert, azaz nem tudjuk rárakni a kocsira a hordozót. Péter holnap hívja őket, kíváncsi vagyok.
 
Ja, a feledékenység továbbra is tart, és tényleg nagyon hamar elfáradok. Kettő percnél tovább állni már nem esik jól - kivéve, ha Babóca nagyon hiperaktív -, és aludni is részletekben tudok.
 
Azt hiszem, ennyi. Holnaptól meg munka. Nagyon jó lesz! Ja, és kánikula, de ezt vártam már nagyon! Egyelőre élvezem, bár ma nem nagyon mozdultam ki a házból és bár sokat rámoltam meg mostam és teregettem, de azért ültem és pihentem is. A holnaptól azért félek. A szobámban nincsen se ventillátor, se légkondi - remélem, a kolléganőmhöz beülhetek. Vagy ha nem, akkor nem megyek többet és kész. Nem érdekel, nem fogom más hasznáért tönkretenni magamat. Otthon van ventillátor, de azt sem tudom, hogy várandósan ülhetek-e légkondi szobában. (Most néztem a neten, elvileg igen, de a húgom mondott valamit erről, majd holnap kifaggatom.)
 
Ja, és kezdek néha pánikolni, hogy úristen!!!!!!!!!!! Nekem lesz egy komoly műtétem, és aztán egy komoly sebbel haza fogok hozni egy édes kis csöppséget, akit innentől kezdve én látok el. Mi van, ha nem fogom tudni ellátni? Mi van, ha nem lesz később munkám? Mi van, ha nem megfelelően fogom táplálni, nevelni? És ugye nem fogja a kapcsolatunk megsínyleni Péterrel az első hat hetet meg az első hat hónapot? Most már azért egyre többet gondolkozom azon, hogy mi lesz, hogy lesz, mit kell venni, intézni és a többi.
 
Jut eszembe, pénteken megyek terheléses vércukor vizsgálatra, de mivel nem zabálok fagyit gumicukorral és trüffeltortát eperlekvárral, ezért nem aggódom. (Az egyetlen dolog végre.) Az egyik kismama mondta, hogy ő múltkor kapott egy üveg baracklekvárt és leült elé és megette. (És akkor csodálkozik, hogy vizesedik a lába. Gratulálok.) Tudom, hogy alkati kérdés is, de miért hagyják el magukat a nők ilyenkor? Én később is jól szeretnék kinézni, punktum.
 
Most már tényleg alvás, meg megint kell pisilnem is. Mostanában egyre többször, de ez már csak ilyen lesz és marad is.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

2 komment

Június 5., kedd - a gyermekünk kintről láthatóan is MOZOOOOOOOOOOG!!!

2012.06.06. 22:07 - KisVirag

Tegnap voltam még este a háziorvosnál, kaptam még vérnyomásgyógyszert és azt mondta a háziorvos, hogy repülhetek, ha szedem. Még ki kell váltani, de megvan ez is. Tádáááá. Zsuzsinak van szívhang hallgatója, de megnézi, működik-e még, mert odaadta a lányoknak játszani. (TESSÉK?!?!?!?! Hogy azt?! ÉÉééééééén akarok vele játszaníííííííííííííííííííí!)  Szóval megnézi, megvan-e, működik-e, bár szerinte egyszerű, mint két vasgolyó és elrontani sem lehet. (Péter kommentje: láttunk már találékony gyereket!)
 
Este főztem a háziborsóból főzeléket, isteni lett szerintem! Vagy csak azért ízlik ennyire, mert mostanában minden kaja nagyon ízlik. (Kivéve a majonézt.) Aztán csináltam még áltiramisut (tejszín és mascarpone összekeverve, sok-sok holland kakaó, rumos - koffeinmentes - tejeskávéba áztatott babapiskóta, ez is isteni lett!). Leszakadt az ég kétszer is hazafelé, Balázsnak nagyon nem tetszett a kocsin kopogó zuhi hangja, mocorgott sokat.
 
Este Péterrel meséltünk Balázsnak, gyújtottunk gyertyát, kívántunk és Péter hallgatózott a pocakomon. Először csak kis pruntyogást hallott, meg vízben mocorgás hangokat, aztán úúúúúgy fültövön rúgta, hogy öröm volt nézni. Mondtam én, hogy kívülről is lehet már érezni! Péter mondta, örül, hogy ezt még Németország előtt sikerült neki és nagyon büszke rá, és most még rugdoshatja, de később szokjon le erről. Aztán szépen lassan elcsendesedett, elaludt Balázs és apa is.
 
Elég rosszul aludtam, Balázs is mocorgott hajnalban és én meg izgultam a délutáni genetikai ultrahang miatt, meg hogy repülhetek-e. Meg is fáztam egy kicsit, a számon keresztül vettem levegőt, kiszáradtam tökéletesen. Nem volt nyugodt hajnalom.
 
Aztán reggel lett, el kellett indulni, ettem tiramisu-féle sütit reggelire, bent már csak egy kakaót ittam és nekiálltam a szekérderéknyi dolgomnak. Mint kiderült, pénteken nem kell bemennem és ma is simán elengedtek az ultrahangra. Bár annyi dolgom van, hogy szerintem péntek délelőtt is megyek, hogy senkire ne hagyjak túl sok melót. Délután már kezdtem aggódni és izgulni, aztán elindultam - ahhoz képest, milyen közel van az iroda a klinikához, baromi sok idő volt a két villamossal. Hűűűűű, de az a környék! A hideg kiráz tőle. Lehet, hogy magánklinika, de nagyon szar környéken van.
 
A kórház épülete még okés, felújított, nincs vele gond. Viszont nagyon kórház. Ápolókkal, zöld-fehér színű műtősruhával és azonnal ideges lettem. Nem is tudom, miért. (Dehogyisnem! Ez egy kórház! Szóval nem volt jó érzés és nem tudom, hogy fogok szülni. Nyomasztó helyek a kórházak, hiába magán, hiába felújított, de akkor is!)
 
Balázsnak mondtam, hogy most kell felébredni, mocorogni, de persze nem akart. Aztán megérkezett Péter (szó szerint befutott), de arra sem ébredt fel Balázs. Egy kis késéssel (ami miatt én nagyon ideges voltam, de utólag sebaj) fogadott a doktornő. Merthogy doktornő volt a genetikai ultrahangos. Mondtam neki, az orvosom azt kérte, nézze meg a lepényemet is - ami teljesen rendben van, jó helyen és közölte a dokinő: Jó utat! Szóóóóóóval repülheteeeeeeeeeeeek! Balázs aludt, harántfekvéses volt, arccal lefelé pihengetett. Aztán egyszercsak mocorgott, firgett-forgott, a kezét és a lábát emelgette, feszegette magát megint. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt feláll. Az agya már majdnem kifejlett, a fejkörfogata és a haskörfogata is átlagos. Minden belső szerve rendben van, jól fejlett, gratulált hozzá a doktornő. Vizsgálat közben egyszer akkorát rúgott a kisfiunk, hogy még a doktornő is érezte az ultrahangos bigyón keresztül, meg is jegyezte, hogy ejhaaa! A kisfiunk 305 g a súlya és kb. 23 centiméteres. A vizsgálat végén a kisfiunk mozgatta a száját és nyújtogatta a nyelvét. Haláli volt! Mintha feleselt volna a dokinővel. És megnéztük megint 4D-ben is, a kis pofija előtt (a szemei előtt) volt az egyik karja, mintha zavartuk volna és csupa csont és bőr volt, de ez ilyenkor természetes. Sokkal erőteljesebbek a csontjai már és felmértem a 23 centit a hasamra - nem csoda, hogy már ennyire érzem a mocorgását!
 
Péter mondta, azért ennyi pénzért, plusz ha genetikai uh volt, akkor azért mondhattak volna többet is. Mondom, de jó, szerintem egy orvosi vizsgálat során az a jó, ha minél kevesebb orvosi kifejezést használ az orvos, és mosolyog. Na, ez nálunk így volt. Mondta is, hogy nagyon szépen fejlődik... Egy barátnőm mondta, rossz emlékei vannak a genetikai uh-ról, mert a vizsgálat során kiderítették, hogy túl sok a magzatvize és további vizsgálatra küldték, hátha baj van a szívével. Persze semmi gond nem volt és szerintem - a sajátunkat még nem láttuk ugye - életem eddigi legszebb fiúbabája az övé.
 
Szóval a lényeg: a kisfiunk az ultrahangos vizsgálat szerint tökéletesen ép, megvannak a belső szervei és iszonyatosan izgága. A doktornő mondta, hogy növesszem jó nagyra és gratulál hozzá. Tádááááááá!!!!
 
Este még rámoltunk a házban és most tévézés van. Meg késő (elmúlt 10), nyomás aludni.
 
Reggel pedig publikálok mindent.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!

Június 4., hétfő - meglepetések hétvégéje...

2012.06.06. 22:06 - KisVirag

Szombaton kimentünk délelőtt outletezni. Vettem pink színű koffert, kicsit, igaz, hogy bővíthető, így kicsit kilóg a 20 centiből, de azt úgy fogjuk megoldani, hogy csini hevederrel átkötöm kétszer keresztben és egyszer hosszában és aztán meg simán belefér a reptéri ketrecbe. Ponty. Plusz vettem még extra kicsire összecsukható, ultrakönnyű esernyőt is. Megnéztem, Németországban, Bonnban az előrejelzés (Wettervorhersage) szerint 15-22 fok és 60 % valószínűséggel legalább minden nap eső is lesz. Frühlingskleider (tavaszi ruhák, amiket szombat délután el is kezdtem összepakolni már, meg mosni, meg próbálgatni). Vettem még három szoknyát magamnak, darabját 1.100,- Ft-ért (aztán rájöttem, hogy az egyiknek a gumija nagyon nyomja a pocakomat és anyukám kapta meg, csak úgy, mert miért ne); az egyik színátmenetes türkiz, lenvászon, nagyon lenge, csipkés nyári és belefér a pocakom (max. átszabatom ezt is amúgy), a másik pedig irodai, elegáns, kétrétegű, nagyon szép. Plusz vettem még egy pár aranyszínű AirStep cipőt, kívül-belül bőr, még a talpta is, bár járófoltok és sarok van rajta, csak táskát kell még hozzá vennem, persze aranyat, vagy valami kiegészítőt, sálat pl., meg a szokásos melltartós-harisnyás kört is lecsaptuk (nőnek a melleim, nem tehetek róla és szaggatom a harisnyákat), csak nem volt éppen combfix, illetve csak 50 denes, az meg a 20 fokban vastag, vettem két csípőharisnyát, nem tudom, azokkal boldogulok-e majd, fel kell őket próbálni, mielőtt megyek. Úgyhogy a héten még egyszer kinézek szerintem, mondjuk szombaton este, vagy nem is tudom. Esetleg csütörtökön.
 
Néztem magamnak Triumph tankinit is - bikinit nem veszek fel pocakosan és az azért mégsem Péter által utált egyberészes fürdőruha. Amit tanultam: 1. jelentősen megnőtt a mellméretem, mind körfogatra, mind pedig kosárméretre. 2. a Triumph úgy gondolja, hogy akinek el kell takarnia a pocakját, annak szupervékony lábai vannak és nincs semmi hája, illetve hasa, ugyanis a bikinalsók szélében (még a kisgatyásokban is) olyan erős gumi van, hogy úgy éreztem magam: kalodába zártam a hasamat és a combtövemet. A hasamról nem is beszélve. És próbálhattam akár 44-es alsót is, az is szők gumis volt, máshol meg ráncolódott. Egyébként nem, nem híztam rengeteget fenékre meg combra, épp néztem is szombat este, milyen furán néz ki a két vékony láb, meg a nagy kerek has egy törzsön. Úgyhogy nem lett tankinim. És ennek szépen az lesz a vége, hogy mégis egyrészes fürdőruhám lesz, annál is inkább, mert Balázs rettenetesen utál minden szorosabb / szűkebb dolgot a hason (övrész, varrás, biztonsági öv).
 
Átmentünk ikeázni, kellett képkeret, Péternek edzős törölköző meg még egy zenélő róka. Álltunk kicsit távolabb egymástól, hülyén néztünk ki, mert Péter fülén is egy róka (hallgattuk, szépen zenél-e), meg az én fülemen is és közölte: várjál, mindjárt foxlok neked egyet. Percekig folyt a könnyem a röhögéstől. Addig tartott a jókedv, amíg meg nem láttuk, mekkora sor áll az étteremnél - pedig én ebédet ígértem a férjemnek, mert végigjárta velem a boltokat -. Szóval a sor az étterem melletti polcokit ért, nem álltunk be a végére.
 
Összekapkodtuk, amik kellettek, és beálltunk a legkisebb sorba. Max. 10 árucikkes sor volt, nekünk 3 dolgunk volt és már kezdtem volna mérgelődni, hogy senki nem veszi észre megint a hasamat, viszont mi Balázzsal éhen halunk, amikor is elolvastam a 10 árucikkes tábla melletti táblát: ennél a kasszánál a gyerekkel érkezők, a kismamák és a nemtudommárkik soron kívül fizethetnek. Hangosan felkiáltottam, hogy nagyszerű, kismamák is?! És mentem is előre. Senki nem ütötte le a vesémet, sőt, még mosolyogtak is az emberek. Úgyhogy mondtam a pénztáros csajnak, a kismamák nevében nagyon szépen köszönöm a soronkívüliséget.
 
Ebédelni viszont kellett, úgyhogy a szomszédos üzlet étteremsorán kajáltunk, én olasz tésztát ettem (mi mást!, mostanában nagyon kívánom). Délután pakolás volt, de nem szeretem, nem szeretek már hajolgatni, Balázs nem viseli el a pocakösszenyomós pozitúrákat, az ülést (irodában) sem szereti annyira. De mindig mondom neki, hogy ezt még ki kell bírnia...
 
Szombaton este filmnézés - vagy nem is tudom már, mi volt... Ja, a Fekete hattyú. Csak egy jótanácsom van a filmmel kapcsolatban: Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Nekünk nem tetszett egyáltalán és nem értettük az Oscar-díjat sem, de mindegy.
 
Vasárnap gyanútlanul mosok, teregetek, konyhát rámolok és epilálok (egyszerre, igen), amikor megcsörren a telefon és nézem: német szám. O-óóóó! Most akkor ez vagy a repülőtársaság (mert miért is ne), vagy a mentorom. És igen, a mentorom volt! Beszélgettünk egy kicsit, megtudtam róla is pár dolgot, meg azt is, hogy vonattal fogok átmenni Bonnból a másik városba, és nem a mentoromnál fogok lakni, hanem egy kicsi panzióban. (Na jó, de mennyire kicsi, lesz ott internet nekem? És reggelit kapok?) Kitaláltam, hogy a fickónak viszek egy üveg tokajit és egy doboz Szamost, az irodában dolgozóknak szintén egy doboz Szamost és a programkoordinátor nőnek is egy doboz Szamos marcipánt. Más ötletem, ami nagyon magyar lenne, nincsen. Szalámit nem vihetek és túrórudit sem - a szalámitól a ruháim lennének büdösek, a túrórudi nem élné túl az utazást, a matyóhímzéssel mit kezdjenek, cigit elvből senkinek nem viszek - meg ki tudja, hátha nem dohányoznak -, más édesség meg nincsen, ami ennyire magyar lenne.
 
A tervezettnél később tudtam elindulni a telefonhívás miatt, és Balázsnak egyáltalán nem tetszett a metrózás, éreztem, hogy nagyon mocorog tőle. Nem is csodálom, mert szinte kánikula volt, büdösek voltak az emberek (pedig vasárnap volt!!!), és persze szokás szerint nagyon hangos volt. Péterrel szinte egyszerre értünk a találkahelyre és száguldottunk a szüleimhez ebédelni, mivel már mindenki nagyon éhes volt.
 
Nem ehettem a fokhagymás uborkasalátából (pedig az én anyukám készíti a világ legjobb uborkasalátáját), sem a húgom fahéjas-túrós sütijéből... Illetve a sütit betoltam a számba és legnagyobb sajnálatomra ki kellett köpnöm, mert félúton jutott eszembe, hogy ha én azt lenyelem, akkor a gyomrom annyira fog égni, hogy nem maradok meg este. Összepakoltam a kofferemet, ami a szüleimnél volt, találtam még egy adag nyári ruhát, amit majd mondjuk este át kell válogatni. Anyukám és a férjem szedtek nekünk egy nagy doboz epret (mennyei volt!!!, bár még egy kis turmix van otthon belőle), meg kaptunk friss zöldborsót is (ma zöldborsófőzeléket főzök).
 
Hamar este lett - még ettem egy csomó ribizlit, jó savanyú volt, de nem lett baja a gyomromnak tőle -, meg próbáltam még cseresznyét is enni, az elsőben akkora kukacot találtam, hogy felvisítottam tőle, így messzire repült a cseresznye és idén több cseresznyét nem eszem.
 
Viszont tudom és ajánlom minden kismamának: hófehér, minta nélküli WC papír, és hófehér törölköző, meg hófehér tisztasági betét. Különben nagyon hamar megtanultok mindenféle szöszt és egyéb folyadékot elemezni. Mármint kismama korban.
 
Kitaláltam, hogy ezen a héten 10 perccel korábban ébresztem magam, és a plusz tíz percet arra használom, hogy Péterrel jó alaposan és szorosan összebújjak, hiszen 18 (17) napig ezt nélkülöznöm kell. Minden este húzok majd egy pipát a naptáramba és minden este írunk neki egy-egy levelet. És minden napra hagyunk neki egy kis levélkét, majd olvasgassa őket. Na jó, kezdek átmenni szentimentálisba. Kiszámoltam most, 17-et kell nélküle sötétben aludnunk. Alig várom már, hogy hazajöjjek! Azt mantrázom, hogy jó lesz, minden a legnagyobb rendben van és úgy is marad, Babóca egészséges és élvezni fogja a repülést, minden rendben van, minden rendben van, gyorsan el fog telni ez a 18 (17, de azért 18, mert vasárnap reggel korán megyek és szerda este meg nagyon későn jövök) nap. Igen, ragaszkodó és nyafogós vagyok és én akartam, most már nincsen visszaút, de azért egy kicsit tartok a repüléstől, na meg az átszállástól. Még soha nem repültem egyedül (bár most sem leszek egyedül) és még soha nem kellett átszállnom. Okés, reptéri angolból és hochdeutsch-ból szinte profi vagyok, de akkor is.
 
Hétfőn elég hatékony voltam, ami a munkát illeti - de eléggé bele kell majd húznom a következő három napban. Pénteken délután elvileg elmehetek korábban, ami nagyon nem lenne rossz, sőt! Kitaláltam, mit szeretnék még csinálni, hogy segítsek a kolléganőmnek, nem tudom, bele fog-e férni még...
 
Plusz szerintem Balázs mocorgását már kívülről is lehet érezni, hívtam is Pétert, hogy történelmi pillanaaaaaaaaaat! Este majd kipróbáljuk.
 
Este megyek ma még a háziorvoshoz, kérek tőle még vérnyomás gyógyszert, meg megkérdezem tőle, hogy akkor szerinte is tényleg repülhetek-e. Péter azt mondta, ne legyek hülye, megvan a búvárvizsgám: a vizet nem lehet összenyomni! Semmi baja nem lesz lubickolás közben Babócának, és ha bármi para lenne, az orvos is azt mondta volna, ne utazzak. Legalábbis ne repülővel. Azért én szeretnék valamit, amin hallom Balázs szívhangját, lehet, veszek egy magzati szívhang hallgatót... Tudom, hülye vagyok, a fogyasztói társadalom mintapéldánya, de akkor is: teljes biztonságban szeretném tudni a babámat. Péter mondta, hogy baromi sok kismamát látott Thaiföldön, meg tavaly Krétán is, akkor ezek szerint tényleg nem lesz gond. És Thaiföld azért nem 1200 km, mint amennyire én megyek. Még hazafelé okés, mert leszállok szerda este és csütörtökön megyünk is este a nőgyógyászhoz, de ez a kinti két és fél hét tud engem nagyon aggasztani. Váááá.
 
Inkább összerámolok és elindulok haza. Mindenkinek jobb lesz.
 
Ja, és tízmilliószoros nap van ma, vagy mi, este fogok sokat kívánni. Húgom azt üzente, kívánjam a lottó ötöst is magunknak. Ámen.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!

Június 1., pééééénteeeeeeek - Virág és az űrtechnika, eperszezon vége, Balázs sokat mocorog és az apukája kezéhez vackolja magát.

2012.06.06. 22:04 - KisVirag

Azt nem is írtam, hogy hétfő este Balázs odakúszott apukája kezéhez. (Aki olyan fáradt volt, hogy azt mesélte: volt egy török Mehemed, úgy hívták, hogy tehenek.)
 
Szóval szerda. Kaptunk nászajándékba fasza kis csuklóra tehető vérnyomásmérőt. Pici, egyszerű kezelni, utazáshoz is alkalmas, igazi "űrteknikás" német csoda. Befelé jövet a kocsiban olyanokat mért, hogy azt hittem, elájulok tőle  (szerintem aztán már a méréstől volt magas a vérnyomásom) és nézegettem, hogy magas vérnyomással nem repülhetek. Mondom, kurvajóóóóóóóóóó. Persze vitán felül áll, hogy ha kedden azt mondják a genetikai uh-n, hogy nem repülhetek, akkor nem fogok repülni, hiszen a fiunkat nem cserélem el az 58.000,- Ft-os repjegyekre, de úgy készülök, hogy megyek, mennem kell.
 
Egészen addig pánikoltam, amíg rá nem leltem a google segítségével egy olyan cikkre, ami arról szólt: hogyan mérjünk helyesen vérnyomást. (Ne tessék hülyének nézni, nekem mindig rendkívül alacsony volt a vérnyomásom, soha nem kellett vérnyomásmérőt vennem vagy használnom.) És kiderült: nyugalmi állapotban (ülünk már 5 perce) nem keresztbe tett lábakkal, SZÍVMAGASSÁGBAN ELHELYEZETT MANDZSETTÁVAL. Viráááááááááág! Hátteeddigúgymérted, hogy letetted az asztalra! De akkor 30-50-nel többet mér! Leellenőriztem és tényleg! Igaz, hogy a gyógyszert szedem, nem merem repülés előtt abbahagyni, de úgy tűnik, sztenderden a kívánt 120-as felső határ alatt van a vérnyomásom. Éljenéljen! Az irodában is nagyon készen voltam, ki is neveztem magam a nap lúzerének azonnal.
 
Kaptunk fizetést is - én a migrén miatt 3 napig táppénzen voltam. Ami két és fél nap volt, még zörögtem is, hogy akkor kaptak egy fél napot ajándékba, vagy most akkor mi van. Erre aszonnya nekem főni szerdán: hát te 3 napra írattad ki magad! Mondom igen, mert azt mondtad, írassam ki magam. És nem számít az a fél nap, a lényeg, hogy a munka készen legyen. De hogy ő azt nem mondta, hogy 3 napra, mert egy fél napot itt voltam (wtf???), úgyhogy akkor csináljuk azt, valamelyik napon a következő héten elmehetek délben, vagy ha úgy fogok állni, pénteken akár be sem kell jönnöm. Jóóóó!
 
És hogy ebből mit tanultunk? 1., igaza volt a kolléganőmnek, mert 2., tényleg ott cseng a fülében a főnökömnek, hogy ha bármi olyat tesz, ami ellentétes az Mt-vel, én beperelem. Úgyhogy kismamák, előre, ne hagyjátok magatokat megfélemlíteni.
 
Szerdán munka után még voltunk Péter szüleinél, ők is felköszöntöttek - kaptam egy gyönyörűséges pink pénztárcát! Szerzek hozzá még kárgyatartót is és nagyon trendi leszek Németországban. (Na nem mintha ezek az apróságok számítanának, de én szeretem a szép dolgokat.)
 
Csütörtökön voltam az orvosnál az igazolásért (she is "fit to fly"), készítettem magyar-angol és magyar-német igazolást is, alá is írta a doki és le is pecsételte minden további nélkül. Éljenéljen! Még a Zutasbiztosítást nem szabad elfelejteni... Aztán hazarohantam, rohanvást vacsiztam és mentem kismamajógára. A másik lány már ott volt, vszont az edző még sehol, aztán teleonált, hogy késni fog. Sebaj, én úgyis 10 házra lakom ide. A jógaóra jó volt, bár voltak gyakorlatok, amikor Balázs nem érezhette jól magát, mert bökdösött, meg mocorgott. A végén pedig meditálás közben először aludt, és amikor megpróbáltam vele beszélgetni, akkorát ugrott! Még a szememet is kinyitottam, úgy meglepődtem.
 
Jógaórán kaptam egy csomó dicséretet, hogy miért mondom, nem is vagyok hajlékony, amikor a legtöbb gyakorlatot megcsinálom simán - lehet, de nem tudok nyújtott térddel nagy terpeszben ülni a földben és ilyenek... Meg a végén mondta az edző, hogy ahhoz képest, félidős vagyok majdnem, elég szolid a pocim. Hát, mindenki azt mondta, hogy csinos vagyok, meg nem híztam el, meg hogy jól áll nekem a pocak - én most már az arcomon nagyon látom, hogy ez nem az, amire én vártam! Az arcom dagi és hát abból fogyni most így lehetetlenség... A barátaim szerint pedig hülye vagyok / ne ezzel foglalkozzak / törődjek a babával / majd utána leadom és így tovább.
 
Csütörtök este annyira égett a gyomrom, hogy majdnem sírtam és annyi volt a gyomorsavam, hogy köhögőrohamom lett tőle. Most szerintem egyébként sokat nőtt a baba, illetve a pocakom, rohamosan fejlődhet a kisfiunk,
 
Beszélgettem ma az egyik nemrég szült barátnőmmel, aki mondta, szerinte teljesen felesleges már most babaápolási könyveket nézegetnem, majd úgyis meglátom, milyen lesz és mit szeretne a fiam. Én viszont úgy vagyok vele, hogy inkább elébe megyek a dolgoknak (ez pont olyan, hogy az egyetemen sem a vizsgaidőszak első napján kezdtem tanulni, hanem sokkal korábban, hát akkor életem egyik legnagyobb kalandja előtt hogyan kezdhetném a felkészülést a teljesítési szakaszban???). Meg mesélte, hogy a kisfia már mosolyog, megtartja a fejét (azt hiszem, hat hetes, de nem akarok hülyeséget írni a telefonom meg messze van, hogy megnézzem...) Mondtam, biztos azért, mert már foglalkozott vele, amikor a hasában volt - mondta, nem, ők nem ilyenek. Én el sem tudom képzelni, hogy ne beszélgessek Balázzsal, ne mondjam el neki, mit eszünk, iszunk, hogy nem bántjuk a biztonsági övet, amikor rugdal, ne kérdezném meg, mi baja van, vagy mi nem tetszik, illetve hogy ne meséljünk neki. Persze nem vagyunk egyformák.
 
Pénteken akartam volna menni még vásárolni, de "csak" Péter leleteit hoztuk el, meg néztünk a Tescóban nekem bőröndöt. Egy noname bőrönd 10 meg 15 ezer forint volt, el sem hittem... Úgyhogy nem vettem bőröndöt. Megint nem. Viszont vettem délben epret a piacon és mondta a srác, hogy lehet, vége az eperszezonnak. (Na neeeeeeeeeeeeeeeee!) Merthogy régóta érik már, meg most jött az eső is és lehet, ennyi volt. Mondtam, hogy akkor legalább jön a dinnye- és barackszezon. (Cseresznyét nem eszem, mert mániákusan szét kell szednem mindegyiket, nincs-e benne kukac és saját magamat is az őrületbe kergetem.)
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!

Május 29., kedd - katasztrofális péntek, születésnap viharral, hűde... tortával, meglepetésekkel, vendégekkel, hétfői jóga és most meg már megint munkanap (amiért mostanában sem Balázs, sem én nem rajongunk)...

2012.06.06. 22:02 - KisVirag

Se relaxálás, se Balázzsal beszélgeté snem volt azon a hajnalon, csak stresszeltem magam, hogy alugggyááá mááááááá, de persze ettől nem ment gyorsabban.
 
A pénteki hajnali ébredésnek az lett a vége, hogy sírógörccsel indult az igazi napom (azaz amikor már tényleg fel kellett kelni). Szóval kiakadtam rendesen. A párbeszéd a szokásos, pasik falra másznak tőle párbeszéd volt:
- Te sírsz? Miért sírsz?  Mi a baj?
- Miihhhiiindeeehhehhhehhhehheen.
- Hogyhogy minden? Konkrétan mi a baj?
- Seeehhhemmmiiihhhiiihhhiiiííííííí. Hiihííííííííííííí, hüpp-hüppp.
- Ha semmi, akkor miért sírsz?
- Mehhhheeeerrt miiiindeehheehehen.
 
Szóval nem voltam sem együttműködő, sem hatékony a probléma kezelésében, de alig aludtam valamit, rájöttem, hogy utálok dolgozni menni és senyvedni bent és idegeskedni mások problémája miatt, utálom, hogy szar idő van, utálom, hogy mindig rohanni kell, utálom, hogy a kilóim kúsznak felfelé, utálom, hogy bkv-zni kell, hogy vezetni kell, hogy itt ez a hülye német út, hogy öt hetet kell várni a következő nőgyógyászos vizsgálatig, utálom, hogy 30 (03) éves leszek, utálom, hogy utálom és brühűűűűűűűűűű. Persze Balázst nagyon szeretem és Pétert még jobban, de én most ezeket utálom és zokogás.
 
Nagy nehezen el tudtam indulni a hőn szeretett férji ölelésből a hőn (meg)utált irodába (és pénteken itt sem volt a főnökség, tényleg nem vagyok normális). Sokkal hidegebb volt (igen, HIDEG), mint amire én számítottam... Aztán az egyik buszon le tudtam ülni, a másikon viszont a nem felmászós helyre leült egy idősebb hölgy, az általam kinézett helyre pedig egy kb. velem egykorú ficsúr. Ránéztem és közöltem vele: Hű, nagyszerű, hogy kismamaként akkor most ÉN megyek előre helyet keresni! A seggfej meg bámult ki az ablakon mereven, még csak arra sem méltatott, hogy rámnézzen. (Ezek után már imádkoztam, hogy délután is parasztok legyenek velem a közlekedési eszközökön, mert éreztem, hogy itt egy fél országot érintő agressziót szeretnék kiadni és végre úúúúúúúgy leüvölteném a haját a fejéről a következő taplónak!)
 
Mindegy, találtam helyet, nem arról van szó, de tényleg instabilak a kismamák pocakkal. Bent kiderült, hogy a haskenegetős cuccom a dublini reptér szemetesében landolt (még nem tudom a teljes sztorit, csak annyit, hogy a "futár" a kézipoggyászában szerette volna hazahozni a kislányának szánt gyurmát, az én body butteremet és a színtelen, szagtalan olajomat. Mondtam, én nem vagyok egy nemzetbiztonsági terroristaelhárító elit kommandós, de hogy a gyurmát az olajjal én is kidobattam volna, az tuti!). Délután nem kaptunk semmit, amit szerettem volna - vagy nagyin drága volt minden, vagy egyáltalán nem is volt olyan, ami tetszett volna, meg voltak még más nyűgjeim is, szóval eléggé kiakadtam a nap végére.
 
Lett volna egy találkozóm egy korábbi ügyfelünkkel, még olyan kettő-fél három felé hívtam is, hogy akkor ugye találkozunk és persze, ott lesz este volt a válasz. Ehhez képest csak elküldte az engem érintő dolgokat és nem jelent meg. Mert hogy neki még egy találkozó jött közbe. Hiszi a piszi. Pünkösd előtti péntek este fél hattól??? Ráadásul ezért mondtam le a pénteki kismamajógát (gggrrrrrhhhhhhh, fortyogtam, mondjuk legalább a cuccomat megkaptam, de akkor is, a beszélgetős része is érdekelt volna a dolognak)! Úgyhogy az nem az én napom volt, tényleg.
 
Hazavánszorogtam, még vacsorázni sem volt kedvem, ha őszinte akarok lenni, bár ettem valami izét útközben, totál éhes nem voltam, de nem tudtam leülni kajálni. Negyed tíz felé el is húztam aludni és Balázsnak egyedül meséltem, mert Péter még nem volt otthon.
 
Szerencsére a "depit" kialudtam másnapra, viszonylag korán keltünk, nekem hűtőmosás, döglött kaják eltüntetése, piacolás, bevásárlás volt a program, Péter meg a kocsit vitte megszereltetni. A piacon gyönyörű epret vettem, megérte elmenni, bár nem szeretem a Fehérvári úti piacot, mert minden árusnál ugyanaz az áru van, de ezért most tényleg megérte. Vettem magamnak kínait - találtam egy nagyon jó éttermet nem messze tőlünk - és otthon jutott eszembe, hogy Péternek is vehettem volna, tuti hiányolni fog valami főtt ételt, hiába ebédelt a szervizeltetés közben. Persze magamnak megint nem találtam semmit, se ajándékot, se ruhát (mit vegyek feeeeel, ha az egyik ruhám a sznob, a másik meg túl egyszerű), aztán bevásároltam még másnapra, mivel vasárnap és hétfőn minden zárva tartott...
 
A vásárlás végére megérkezett Péter is, este még főztem - Balázs pedig megint este mocorgott...  Vagy kajálás után élénkül fel, vagy pedig akkor, amikor én szeretnék aludni. És nem szereti azt sem, ha összenyomom a pocakomat bármi miatt. Újabban már a biztonsági övet is lerugdalná a hasamról, de akkor mindig türelmesen elmagyarázom neki, hogy ez a biztonságunk miatt van és hagyja békén. Szép lesz így a repülés...
 
Vasárnap hajnalban egy párszor felébredtem, Péter is és már akkor felköszöntött. 8-kor akartunk kelni, Péter pedig valamiért egész este a telefonjával rohangált, furcsa volt, mert nem úgy szokott, sőt! Mindegy, nem akartam találgatni. Vasárnap reggel 8-kor megszólalt az ébresztés, Péter nagyon megölelgetett és nem engedett felkelni, aztán megszólalt az ő ébresztője is (áhááá, telefonnal rohangálás oka megvan!): Halász Judittól a Boldog születésnapot! Mondta, várjak még egy kicsit, mert talált valami cuccot a szekrényben és neki nem ismerős és meg akarja kérdezni, hogy az ki. Majdnem rávágtam, hogy akkor KisBalázsé, de nem, az enyém volt: kaptam egy kiskirálylányos pólót. Már nagyon régóta szemezgettem vele, nagyon tetszett a kis gyerekes rajzolt kiscsaj, meg alatta a felirat: kiskirálylány. (És most már az enyém!)
 
Kérdeztem, felkelhetek-e, vagy van-e még valami, de mondta, nyugodtan keljek fel. (Az "igazi" ajándék az lesz, hogy augusztus végén elmegyünk egy wellness-kastélyszállóba, amit szintén nagoyn régóta nézegetek.) 
 
Reggeli és nekiálltam a csokitortának. Kavarom nagyban a dolgokat, erre Péter mögémsettenkedik és mondja, csukjam be a szememet. Kaptam még egy nagyon szép ezüstláncot és egy medált is hozzá. (Azokat is nagyon régóta szerettem volna már, de mindig valami mást vettem inkább.) Úgyhogy már eddig is nagyon tökéletesnek tűnt a szülinapom! (Egyedül annyi volt, hogy letörött a direkt hosszúra növesztett körmeim közül egy darab, de a torta is isteni lett illatra!)
 
Aztán meg az epres mascarponés krémet készítettem el, töltöm nagyban a poharakba, amikor Péter hozza a telefonomat: elmaradt a jógaóra, mert a hely tulajdonosai, ahol szoktunk lenni, elutaztak. Nem is volt baj, mert így éppen akkorra lettem kész a zuhanyozással és hajmosással, meg haskenegetéssel, amikorra Katáék megérkeztek Szegedről. Épp a kockás hosszúruhámmal küzdöttem, hogy fel tudjam venni, Péter pedig pont akkor lett kész a zuhanyozással és egy szál törölközöben engedte be a mosdóba az utazásban "megfáradt" vendégeket.
 
Megkaptam Katától Lujzi ajándékait (kicsiírzokni, kicsiírpóló és egy gyönyörű, méregzöld medál nekem, meg egy képeslap, hogy ne keressem a tömegben, mert csak lélekben lesz ott velem, velünk, és sajnos tényleg így is volt), aztán Kata ajándékait. Nagyot röhögtem, mert kaptam egy igazi, fonott kosarat (hogy igazi háziasszony legyek), benne pár zöldséggel (apád-anyád idejöjjön alapon) és hogy nehogy csenevész maradjak, kaptam egy doboz narancsos trüffelt is. Persze a kísérőkártyán az állt, hogy nagyon boldog 18. szülinapot. (Előző este mondtam már Katának, hogy a 30 mint szó tiltólistás vasárnaptól.)
 
Péter elrohant a sminkes barátnőmért, Katáék megkajáltak, én megcsináltam a hajamat (és elsőre sikerült!!!), ebédelni próbáltam (persze naggggyon ideges voltam), befutottak anyáék, kaptunk fincsi epres sütit, legalább három kiló otthoni epret, sós sütit (pogácsát és sajtos rudat), gyereknapra ajándékot (!!!), és kapott külön KisBalázs is ajándékot gyereknapra, felköszöntöttek a szülők, a testvéremék... Péter is megebédelt, aztán bontottunk pezsgőt (naná, ki nem hagytam volna, egy deci Asti Martini jár nekem is, még így is!!!), mindenki csodájára járt a mascarponés-epres pohárkrémmel töltött hűtőnknek (vagy 11 pohárral csináltam és sajnos nem fotóztam le, pedig kellett volna, ilyen nem lesz egyhamar megint), akibe még fért, annak adtam az étcsokitortából is, készen lett a sminkem és a közel kánikulai időben el is indultunk végre.
 
Nagyon tudtam volna értékelni egy-két felest, hogy ne legyek annyira feszült, de ugye nekem a pezsgő is elég kellett legyen, sőt, talán még sok is, de annyira szívesen ittam volna mééééééééég valamit!
 
Az anyukám és a húgom által sütött sós süti nagyon bejött mindenkinek és a sós mogyorót sikeresen otthonfelejtettem. (Vanm egy kiló mogyorónk, lehet szervezni a következő házibulit.)
 
Szépen gyülekeztek a vendégek, egy szavam sem lehett a panaszra. Viszont az időjárás... A semmiből eső jött, aztán felhőszakadás, végül pedig szélvihar. Úgyhogy igaz: a várandósság azért jó, mert a nők megismerhetik a saját határaikat. Na, hát én tudom, hogy a 40 fősre tervezett kinti szülinapi bulin bekövetkező vihar oda vezet, hogy sírva fakadok, mármint alkohol nélkül sírva fakadok. A szél simán elvitte a napernyőket, úgyhogy az a víz, ami nem esett ránk, mert a napernyő alatt álltunk, az akkor zúdult a nyakunkba, amikor a szél belekapott a napernyőkbe és leborította a tetejéről, ami rajta volt. Konkrétan nem hittem el, ami történik - nekem NEM SZABAD kertipartit szerveznem és készen van. Vigasztaltak, hogy majd megverjük a Nyugatinál az indiánokat, mert biztos ők jártak esőtáncot, meg hogy legalább emlékezetes marad, főleg, ahogy öten fogunk egy-egy napernyőt, de nekem ez már túl sok volt, elkezdtem bőgni. Alapos káromkodás után. (KisBalázst már most az életre neveljük.) Valahogy eszembe jutott a November Rainnek a klipje, bár inkább azt énekelhették volna, hogy Don't Cry, ha már eszembe jutott a Guns.
 
Nagy nehezen elállt az eső is, szél is, a hangulat is jó volt, csak én voltam olyan állapotban, mint egy kismackó, aki a reptéren kiesett a kisgyerek csomagjából. De hát ez az én formám ezek szerint: Virágot gyűlöli az égi időjárás-felelős.
 
Amikor úgy gondoltam, több későnjövőt már nem várunk meg, és amikor nagyjából begyűjtöttem az ajándékokat is (azóta van összesen három babanaplónk, hála istennek nem egyformák, viszont mi furamód csak két gyereket tervezünk; kaptan egy gyönyörű orchideás csokrot, meg egy szintén nagyon gyönyörű liliomos csokrot, egy profi púder- és egy pirosító ecsetet még a sminkem mellé (tényleg nem kellett volna!!!), Szabó Magda könyvet, gyereknevelős könyvet, egy nagycsomó édességet, a violinkulcsos-babás képet, amit az unokatestvéreméktől kértem - ő rajzolta vagy tusolta vagy mit s.k. -, meg az irodából a lányok abszolút meglepetését: két gyöngyörű üvegcsészét, természetesen Nespressós /ez volt aztán igazán a hűűűű, nem kellett volna és az igazán, de tényleg nem kellett volna és nagyon aranyosak vagytok, de NEM KELLETT VOLNA!!!/), szóval után szóltam, hogy tortázhatnánk. Mondták, hogy jó, csak várjunk egy kicsit, mert bentre csinálnak helyet, de bent épp egy dagadt család evett (zabált) épp, nem éppen kirakatba illő módon és nem éppen rövid ideig. Miután beköltöztünk, sokat kellett várni a tortára, de megérte!!!!
 
Az a látvány valami isteni volt! (Az íze is, már ami a középső és az alsó tortát illeti, a felső barackos-túrósból nekem nem jutott.) Akárcsak a lagzin, sokáig szedegettem a csokilapokat és az epret a tortáról, de megérte kiböjtölni, amíg felvághattam! És persze a számgyertyák fordítva voltak rajta: 03. Szóval én ettem a középső csokisból, meg az alsó szilvagombócból. A csokis nem volt édes, isteni könnyű, kakaós piskótája volt, pillekönnyű volt a krém és a piskóta is. A szilvagombócos meg kicsit savanykás volt, szintén kakaós lappal alul-fölül, egy picit talán fahéjas is (de jól állt neki). Olyan 35-en maradtunk a tortavágásra, de összesen 4-4 szelet maradt az 50 szeletes tortából. Ez szerintem magáért beszél, pedig addigra mindenki belakott lángossal, hekkel, grillcuccokkal, pogácsával és persze volt, aki nem is kért egész szeletet. (Apukám szerint a túrós kiváló volt, a csokis kiváló volt, a szilvás meg már sok volt.) Végül olyan kilencig tartott a buli és még éppen kisétáltunk a kocsihoz, mielőtt újra elkezdett volna esni az eső. Ja, és ha már megint eső: a délutáni vihar olyan volt, hogy csepergett pár csepp, majd fellélegeztem, mert mintha abbahagyta volna, erre leszakadt az ég és olyan vízfüggöny volt a Duna felett, hogy csak naaaa! 
 
Állítólag mindenki jól érezte magát, remélem, tényleg így van. Én ugyan próbáltam mindenkivel beszélgetni, aminek az lett a vége, hogy senkivel nem tudtam igazán beszélgetni (azért közel 40 fő másnál egy komplett lagzi), pedig alig ültem a seggemen (úúúúgy fájtak a talpaim, mire vége lett az estének, pedig 10 centis "sarkú" platformszandi volt rajtam).
 
Szerintem elcsépelt és sablonos azt írni, nagoyn szépen köszönöm mindenkinek - de én mégis köszönöm-: Beának a díszítést, anyának és a húgomnak a sós sütit, a részvételt, a hangulatot, az ajándékokat, hogy kiböjtölték a tortát, nem futamodtak meg az esőtől és a szélvihartól.
 
Este még sokat beszélgettünk Katáékkal, nekem égett a gyomrom (fahéjas szilva, kellett nekem bűnöznöm), de kitartottam hősiesen. Persze jóva később meséltünk KisBalázsnak és játszottuk le neki a rókás altatót (tegnap nagyon fáradt voltam és azt kérdeztem Pétertől: rókázzunk még?) - Kata a nappaliban ijedt meg tőle, Balázs meg a hasamban ugrott akkorát, hogy azt hittem, a hasamon keresztül kijön a kicsi manó.
 
Hétfőn reggel kiadós reggelit készítettünk elő Péterrel, aranyos volt, mert segített, csináltam a nagy tál eperből turmixot (nagyon sok lett belőle, de én nagyon imádom is! Péter nagyon sok tejjel, nagyon hígan issza, mi meg a családdal kb. versenyt csináltunk belőle: ki tudja minél kevesebb tejjel is összeturmixolni az epreket?), aztán olyan 11 felé elpályáztak Katáék.
 
Délután volt jóga megint, találkoztam egy másik kismamával is végre, ő egy héttel utánunk van a kismamaságban, kilóval viszont jóval előrébb és nagyon nagy már a hasa. Mi is növünk, most talán gyorsabban is, mint eddig, de annak a lánynak a hasa tényleg nagyon nagy!
 
Este meg hamar el kellett menni aludni, bár nagyon jó volt, hogy a hétfő még pihinap volt.
 
Kedden semmi kedvem nem volt dolgozni, de persze muszáj volt megtenni, amit megkövetel a haza... Balázs egyre kevésbé tűri, hogy ülök, mocorog sokat. Este kiváltottam a vérnyomás gyógyszeremet is és mértem vérnyomást magamnak és nagyon megrémültem, mert valami 160/140 volt, de volt, hogy este mértünk 180/120-at is. Majd meglátom, holnap mennyi lesz, de gondolom, kell egy kis idő a gyógyszernek is, amíg hat.
 
Még mindig nem akarok Németországba menni, félek ennyi ideig egyedül lenni és bár ma mindenhol azt olvastam, hogy a repülés 1200 km-en, illetve Európán belül, sokkal biztonságosabb, mint a bkv (busz, kocsi, vonat), mivel azok kirázzák a gyereket is belőlem (hogy menjünk így Horvátországba???), én mégis aggódtam azért, hogy ne legyen baja a babának és nekem sem. Kíváncsi vagyok a vérnyomás értékeimre. Alvás.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!

Május 25. - "hajnali részegség", orvos után, álmatlanul, gondolatokkal teli, hétvégére készülve

2012.05.25. 10:48 - KisVirag

A gyermekünk hiperaktív! Hajnali fél öt és mocorog, sőt, szerintem - megkockáztatom, hogy - rugdos is! Hiába, apja fia! (Az apja meg csillogó szemekkel mondja - bár nem most, mert most édesdeden, ahogy nekem is kéne, alszik: "Az én fiam!")
 
Tegnap a dokinál. Hazaértem, mosakodtam, átöltöztem némiképp, rohantam vissza - épp jött busz, de le kell szoknom a pocakkal szaladgálásról, mert nem esett jól. Csináltam citromos vizet az egyik biocitromból, nagyon jólesett, tényleg. Vettem még egy igazi jegeskávét - fagyival - és pont egyszerre értünk a dokihoz Péterrel. Ha megbeszéltük volna se jöhetettt volna ki jobban: én lépek ki a kávézó (na jó, Burger King) ajtaján, Péter meg épp átért a zebrán. Jaaaa, a villamoson majdnem fellökött egy másik nő, nem lehetett sokkal idősebb nálam, de neki rajtam keresztül kellett előttem felszállnia és az egyetlen ülőhelyre letennie a seggét - pedig tényleg látványos pocakom nőtt így a félidő közeledtével -, majd konkrétan próbált levegőnek nézi, de én sem hagytam magam: direkt melléálltam, és az arcába toltam a pocakomat. (A helyzetemet megkönnyítette, hogy sokan voltak, így nem volt feltűnő.) Egy csomóan megnéztek, és igaz, hogy csak egy megállót mentem, de SENKI nem adta át a helyét. A csattanó? Az erőszakos, fellökős luvnya is leszállt egy megálló múlva, közöltem is vele, hogy ezért érdemes volt fellöknie egy kismamamát, de a hülyéje hátra sem nézett. Annyira dühös leszek ilyenkor, hogy kedvem lenne az ilyet lelökni / a hajánál fogva lerángatni a járműről... (Hogy miért húzom fel magam ezen még mindig? Nem is értem néha magam.)
 
Az orvosnál megfejtettük az asszisztenssel a klinika új honlapját, mármint az árak terén, mert valahogy átláthatatlanul bonyolódott - persze bent a dokitól nem kérdeztem meg, én agyalágyult. Mindegy, majd öt hét múlva...
 
Aztán megmutogattam a leleteimet, elmeséltem dióhéjban a körzeti nőgyógyászos sztorit - mondta erre az én orvosom, hogy igazából az ilyenek tulajdonképpen a magánnőgyógyászok beépített emberei, hogy soha többet eszünkbe se jusson az állami ellátást igénybe venni. Mondtam neki, hogy Brigivel épp beszéltem is utána, hogy imádok ide járni és soha nem érzem azt, hogy sietnem kéne, vagy lejárt az időnk, vagy hogy már mennünk kéne. Erre mondta az orvos, hogy ja, azt a többi kismama és páciens érzi, akik a váróban ülnek.
 
Megkérdeztem, hogy mit szedjek a vádligörcsökre - kalciumot, mert napi kettő MagneB6-ot szedek -, hogy mehetek-e még moziba és koncertre Babócával. Mondta, hogy ő nem vinné a gyereket se multiplex moziba, se koncertre - pedig két éve a Metallicán is egy csomó kismamát láttunk. Mondtam én Péternek, hogy a Men in Black 3-at nem fogom vele moziban megnézni és hogy a hétvégi buli sem lesz így jó (nincs szórakozóhely, ahol ne bömbölne a zene). Már régen meg szerettem volna kérdezni, hogyan szülünk a szemeim miatt. A császármetszést majd meglátjuk az utolsó 10 napban és majd akkor beszéljük meg az altatást is (amihez én ragaszkodnék ugye, viszont az orvos már nem annyira), de lehet, nem várjuk meg, amíg magától beindul a szülés, azt majd akkor eldöntjük. Illetve hát az orvos, mert én azt csinálom, amit ő mond.
 
Aztán manujális vizsgálat következett, "mert úgysem engedtem a körzeti nőgyógyásznál" (nagyon elemében volt tegnap az orvosom), zárt a méhszájam, ott minden rendben. És végreeeeeeeeeee jött a zselé, majd a kisfiunk. Hasi ultrahangot egyébkét úgy csinálnak, hogy a páciens hólyagja tele van (azaz pisilne kell, mint állat). Én ittam fél liter vizet, meg egy négydecis (estére koffeinmentes) jegeskávét, gondolhatjátok. "Vicces" így azért mind a hüvelyi, mind pedig a hasi ultrahangos vizsgálat.
 
Szóval jött BalázsBabóca! Elkezdte nézni őt az orvos, addig nem nagyon mocorgott, majd a drága felemelte a tőlünk távolabbi kezét - megint oldalról láttuk, arccal felfelé volt -, olyan volt megint, mintha integetett volna. Ver a pici szíve, rendben van a szíve (két pitvar, két kamra, hiszek az orvosnak, hogy melyik melyik), szépen fejlődnek a lábacskái, 266 gramm a becsült súlya, a lábaival együtt 19 cm "magas", az orvos mért has- és fejkörfogatot is, nyeli a magzatvizet rendesen, a baba hólyagja is tele volt (ezt is ellenőrizni kell), szépen látszott a gerince, a bordái, a combcsontjai. És izgága volt. Jó, persze, háton fekszem és macerálják ultrahanggal, nyilván nem fog tudni aludni.
 
Mondta az orvos, hogy elvileg nem lesz gond a repüléssel - persze én ettől pánikrohamot kaptam kb., hogy tényleg nem lesz gond, vagy elvileg, vagy most akkor mi van -, és hogy biztos, ami biztos, kérdezzünk rá két hét múlva a genetikai ultrahangon, tényleg repülhetek-e. Ugyanis még mindig lent van a lepény, bár már jóval feljebb jött, ahogy nő a baba. Igaz, hogy a doki halkan beszél és én öltöztem és Péter hallott mindent, de Péter folyamatosan nyugtatott és vagy háromszor elismételtettem vele elalvás előtt, mit is mondott az orvos. Amit most megint nem tudok szó szerint idézni, de Péter azt mondta, szerinte a doki sem mondta volna, ha nem lenne biztos a dolgában és persze Péter sem mondta volna, minden okés és mehetek, ha a dokin egy pici bizonytalanságot érzett volna. (Bár ettől szerintem még nagyon vááááááá a dolog, de szűk két hét múlva kiderül.) A repülés napján elvileg háromszor kettő MagneB6-ot kell bevennem és sokat-sokat, szinte folyamatosan inni. Vizet. Menteset. (Mivel reggel korán, fél 7-kor, vagy hogy szállunk fel, szerintem előző nap is tolok legalább 4 MagneB6-ot, biztos, ami biztos alapon.)
 
A vérnyomásomra azt mondta, tényleg magas a 135-140 körüli érték és tényleg szednem kell napi kettő tablettát, amit a háziorvos írt fel. Most is megmértem, 132/85 volt. Nem értem. Nem vagyok ideges (mondta az orvos, hogy nem kell stresszelni, de nem maradhatok otthon, mert akkor nem lesz miből megkapja a kis kontrollpénzét, meg a szülést kifizetni), nem futok maratont, nem híztam sem hirtelen, sem sokat. MITŐL??? Ráadásul eddig alacsony volt mindig az eredményem. Ma kiváltom a gyógyszert és elkezdem szedni. Találtam egy táblázatot. 120 alatt normális a vérnyomás (csak nem 90-100-as kezdő értékkel, ami nekem eddig volt, khm...), 120-129 a normális, 130-139 között "emelkedett normális" és 140 felett magas (mint a büntetőjogban az értékhatártól függő büntetési tételek, különböző fokozatokkal felfelé). Na jó, ezek szerint tényleg magas, pedig én azt hittem, hogy csak 140 felett kell vele foglalkozni. (Bár akkor is a határon táncolok...)
 
Arra, hogy kb. öt kilóval vagyok több, azt mondta az orvos, hogy akkor még négyet magamra ránthatok. Nem akartam kötekedni, de mégis hogyan osszam be én, amikor nem tehetem meg, hogy nem eszem és pl. ma hajnalban is arra ébredtem: iszonyatosan éhes vagyok! Nem zabálok süteményt, nem eszem sok édességet, fehérkenyeret, nem iszom cuktos-szaros üdítőket, se zsíros-olajos kaját, legyen ennyi is elég. Plusz ott a jóga és ha megmoccanok, akkor érzem, hogy még kell ennem, különben éhen veszek.
 
Este meséltünk még Balázsnak, aztán meg lejátszottuk neki a felhúzós rókás altatót, de utána élénkült fel, mocorgott a pocakomban rendesen. Bár lehet, amit én mocorgásnak érzek, az igazából kőkemény edzésprogram, és bukfencezik meg tornázik bent rendesen. Ettől erősödik. Úgyhogy tessék kicsi Balázs, életed első játszótere anya pocija, használd ki rendesen!
 
Megpróbálok még egy órát aludni, vagy legalábbis relaxálni, meg "beszélgetni" Balázzsal.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

5 komment

Május 24., csütörtök - a 18. hét vége felé, közel 5 kiló "plusz", látványos pocak, este nőgyógyász (avagy: "Ott vagyunk már? Ott vagyunk már?!"), és csodák csodájára: teljesen kipihenten

2012.05.25. 10:47 - KisVirag

Kedden 3/4 10-kor ébredtem tompa fejfájással. Ami reggeli első pisilés utánra el is múlt. Szerencsére. Kellett is már, mert tényleg azt hittem, megzeberedek.
 
Ja, nem írtam és nem is próbáltam ki: a háziorvos ajánlotta a fejfájásra a citromos vizet. Hívtam a férjemet, hozzon nekem citromot. És emlékezett rá a Drága, hogy mondtam neki, a zöldséget-gyümölcsöt gombaölővel kenik be, amitől (teljesen fura módon éppen) dohszagú lesz és szoktam is érezni a cuccokon, hogy annyira nem finomak. Így hozott nekem biocitromot. Annyira szépek és annyira jó illatuk van, hogy fel sem mertem vágni. Nagyon kis édi-bédi.
 
Aztán kedden még összerámoltam, főztem - össze akartam rántani a konyhát is, erre kiderült, hogy a férjem már kipakolt a mosogatógépből (stipistop, az én pasim!!!), szóval nekem már csak berámolni kellett.
 
Új tünet: nem ízlik a disznóhús. Péter szerint egyébként sem lett jó a fasírt, de mondta, neki inkább azzal van baja, hogy mostanában kicsit íztelenek a dolgok. Mondom, ez azért van, mert eddig meg tudtam kóstolni még a nyers tésztának és a nyers húsnak is az ízesítését, most meg ezt nem tehetem. Szóval bírja ki a szülésig. De boldogan bólogatott, hogy tudja és csak szólni akart. Mondom, jó.
 
Aztán szülinapoztam még egy kicsit, elmentem a férjem elé és mehettem is jógára. Mondtam ugyanis a lánynak, hogy én nagyon szívesen járnék egy héten kétszer, nem csak egyszer és szervezett még egy órát. Úgy volt, két kismama lesz velem együtt, ráadásul a másik lány is októberben szül, és ott lakik a kerületben, de megviselte őt az időjárás (nem csodálom: volt vagy 28-30 fok, fülledt idő és hol vakított a napsütés, hol meg leszakadt az ég), így nem tudott jönni. Jó volt megint, megint ott volt a kislány is, halálosan édes, kis dundi, vigyori, szőke, kékszemű baba. A jóga is jólesett, bár vannak gyakorlatok, amiket nem tudtam maradéktalanul megcsinálni, de sebaj, gyakorlás és nyújtás kérdése állítólag. (Nem tudom, mert soha nem tudtam teljesen egyenesen, nyújtott térddel kinyújtani egyik lábamat sem. Sőt, nem tudok ráülni a sarkamra úgy, hogy visszafeszítem a lábfejemet és nem tudok ráhajolni a térdemre sem, főleg nem nyújtott lábbal.) Nem tudom, mikor lesz a következő óra, elvileg pénteken, de az nekem nem jó, viszont a másik lánynak meg a szombat nem jó - mondtam, legyen vasárnap (szülinapi jóga). Egyelőre még nincsen hír.
 
Szerdán már nem aludtam olyan sokáig - kivetélesen Péter ment reggel vérvételre (rutinellenőrzés), mondtam, ha olyan 8 felé hazaér, ébresszen fel. Erre fél 9-kor jött, én úgy aludtam, mint a bunda, de komolyan, nem emlékszem rá, hogy ennyire jól vissza tudtam volna aludni, miután Péter otthagyott egyedül a nagy-nagy ágyikóban. Kértem, húzza ki a függönyt - és egy nagy reccsenéssel a két karnis és a függönyök Péterre szakadtak. Eltörött a karnisrudat tartó fabigyó és az egész berendezés drága férjem kezében landolt. Aztán felmászott megnézni, mi adta meg magát és hogyan - persze összefalazta magát. Kérdeztem tőle, milyen ott a nacija, elkezdte leporolni magát, erre jól beütötte a kezést a gardróbszekrény ajtajába. Kérdeztem utána, hogy akkor most tényleg kocsival megy-e és kiálljak-e én neki (de kocsival volt vérvételen is), bár mondta, hogy kész, visszafekszik aludni.
 
Aztán átprontóztam az egész házat (Péter este porszívózott), persze megbeszéltem KisBalázzsal, hogy hagyja anyát takarítani, mert ezt most meg kell csinálnia és legyen szíves ne zokon venni, hogy fel-le ugrálok egy székre meg székről, illetve hogy nyújtózkodom, meg guggolok meg ilyeneket. Elmagyaráztam neki, hogy nem azért kell takarítani, mert a szülei rém rendetlenek, hanem azért, mert a ház magától is porosodik, és régen nem csináltuk már meg és meg kell, meg hétvégén vendégeink is lesznek.
 
Értelmes gyerek ez a csöppség, mert nem szédültem, nem lettem rosszul, csak azt éreztem, hogy éhes vagyok, de ígértem eperfagyit, és utána nem zaklatott az evéssel. Két óra alatt - persze azért pihentem is közben, megígértem Balázsnak - meg is volt az egész, büszke voltam magamra.
 
Aztán ebéd és el akartam sétálni a függönyös boltba, csak leszakadt az ég. Úgyhogy csak az ékszerészhez szaladtam el, Katának ajándékot venni hétvégére, meg aztán - csokitortával - a kozmetikushoz. A lány is eléggé édesszájú, úgyhogy meg sem lepődött rajtam, ráadásul a nővére két várandósságát asszisztálta végig. Kellett valami ozsonna, nyah. (Ebédre csak rántás nélküli borsóleves volt, meg az eperfagyi, gondolom, az két óra aktív mozgás után sem neki, sem nekem nem volt elég.
 
Életemben először - bár már nagyon látszik is - szóltam egy olyan 13 éves forma srácnak a buszon, hogy ne haragudjon, de szeretnék én leülni, mert kismama vagyok. (Épp akkor tette volna le a fenekét az ülésre és máshol nem volt ülőhely...) Csodák csodájára elnézést kért és átadta a helyét. A boltban meg, csak egy madártejet vettem a tortához, megkértem a telikosaras nyugdíjas nénit, hogy csak egy doboz üdítőm van, kismama vagyok, kifizethetem-e előtte és ő is jóságosan mosolygott és megengedte.
 
A gyantázás nagyon fájt, aztán azt csináltuk, hogy csak nagyon kicsi darabokat kent be és tépett le a kozmikus csajszi, így sem tartott sokkal tovább és nem visítottam legalább.
 
A háziorvos megírta a táppénzes papírt, mondtam neki, hogy igaza van, mert ragyogóan vagyok, kellett ez a három nap pihi! Este pedig elintéztem mindent, illetve szinte mindent, amit még szerettem volna (szülinapos mailek, telefonok, fényképek fel- és -áttöltése, .
 
Hajnalban viszonylag hamar és sokszor felébredtem, hogy úúúristen, el fogok aludni, meg jajj, de jó, este megyünk dokihoz és hadd keljek fel mááááár!
 
Most meg itt ülök, fél egy van, iroda, és félpercenként nézm az órát, mennyi az idő és mikor mehetünk Balázs-nézőbe végre! (Ott vagyunk már? Ott vagyunk már?!)
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!

Május 21., hétfő - negyedik. napja. fáj. a. fejem.

2012.05.25. 10:47 - KisVirag

Vasárnap délelőtt voltam jógázni, mert akkor kivételesen nem fájt a fejem. A lány, aki az órát tartotta, elhozta a nyolchónapos kislányát is - tündéri volt! Ahhoz képest, hogy még "csak" nyolc hónapos, nagyon nagy és fejlett baba, bár van két nővére - négy- és hatévesek, tehát van kitől tanulnia.

Szóval jóga. Jó volt, még egy kis izomlázam is volt utána. Átmozgatott, csak a pocinyomorgatós gyakorlatok nem tetszettek Balázsnak. Nem is csodálom, mert nő a hasam rendesen. Az edző azt mondta, meg nem mondta volna, hogy még soha nem voltam jógázni, ügyes vagyok - mondom, szerintem nekem az a dolgom, hogy azt tegyem, amit ő mond. Erre jól meglepődött, hogy ha tudnám, hányan nem csinálják és csodálkoznak, hogy semmi eredménye a tornának! Mondom, nyilván, ha rászánom az időt és a pénzt, akkor azt fogom tenni, amit ő mond és kész. Úgyhogy megdicsért többször is, meg mondta, se nem nagy és se nem kicsi a hasam. Mivel alig tudtam felkelni, a szokásos két szendvics helyett csak egyet ettem, a jóga felénél éreztem is, hogy éhesek vagyunk. Hihetetlen, hogy most ilyen kis energiafelhasználó lettem! Ezelőtt sosem volt ilyen. 
 
Elmentünk aztán bevásárolni, nekiálltam - férji segítséggel - ebédet főzni és ismét elkezdett fájni a fejem... Úgyhogy ebédfőzés után el is mentem aludni, de nem múlt a fejfájásom, szóval aludtam még. (Balázs előtt sosem tudtam napközben aludni, vagy ha mégis, iszonyatosan pocsékul éreztem magam utána.) Később sem lett jobb, már sírni tudtam volna, így este, amint lehetett, ismét elmentem aludni.
 
Vasárnapról hétfőre semmit nem aludtam, Pétert kiköltöztettem a nappaliba és csak vártam, hogy 1., végre elaludjak, 2., végre elmúljon a fájás. Persze egyik sem következett be... Reggel konkrétan sírtam, hogy én nem tudok dolgozni menni, úgyhogy abban maradtam magammal, hogy bemegyek, ami sos, elintézem és 10-kor jövök haza. Délelőtt, amint megjelent főni, szóltam is neki, hogy pocsékul vagyok, 4. napja migrénem van, tegnapról mára semmit nem aludtam, alig élek, ami sos, elintézem és szeretnék olyan 10 felé hazakúszni. Erre kaptam még 7 (azaz hét!!!) aktát az asztalomra, hogy ha azokat is megcsináltam, akkor délben elmehetek, de írassam ki magam. Egyébként meg vegyem tudomásul, hogy ebben az időben mindenkinek fáj a feje, csak főni nem teheti meg, hogy kiíratja magát, de én írassam ki magam. Majdnem sírva fakadtam a beszélgetés végére, hogy de én egy fél szem gyógyszert sem vehetek be, nem élhetek az isteni Quarelin + RedBull kombóval (minden migrénesnek ajánlom egyébként), nem tudtam aludni és ha nem mondtam még volna, VÁRANDÓS VAGYOK!!!
 
Életem egyik olyan leckéje, amivel küzdök régóta: alkalmazottként SOHA ne menj betegen, mert SENKI nem jegyzi meg, hogy félholtan is bekúsztál, ellenben ha el szeretnél menni orvoshoz / korábban, akkor meg te leszel az utolsó senkiházi ... És mindig, mindig beleesem abba a hibába, hogy jó fej szeretnék lenni és bemegyek, hogy lássák, nem ajándékba kérem a fizetésemet, de ez. volt. az. utolsó. (Mondjuk igaz, hogy nemcsak a főnökeim vannak, hanem a kollégáim is és ha valamit nem teszek meg, nem intézek el, akkor velük tolok ki, de a pofátlanság az alábbiakban csúcsosodott ki. Amikor szóltam, kész vagyok - duplán is -, megkérdezte a főnököm, hogy akkor ezek szerint nem lettem jobban a munkától? És veszélyes szórakozást űz, mert nem sok hiányzott ahhoz, hogy megüssem. Ma már másodszor. Pedig a várandós nők lenyugszanak. Ha ez a szedált állapot, akkor nem várandósan mit csináltam volna vele? Átharapom a torkát? Kilógatom az ablakon? Jobban lenni a munkától a 4. napi migrénnel?!?!?! Hát persze. Még a rák ellenszerét is feltaláltam, meg a gént, ami a háborúzásért felelős. Közben nem volt masszív hányingerem, remegőgörcsöm, nem tudtam volna sírni a fájdalomtól, csak úgy dobálózom a szavakkal. Pontosjével: hüjegyerek!)
 
Egyébként mondta még, ha nem tudok aludni, igyak nyugtató teát, van valami pannonhalmi izé, kérdezzem meg az orvostól, hogy ihatom-e. (Ilyenkor be szokott kapcsolni az automatikus válasz üzemmód, hogy "persze, köszönöm, jóóóóó!", de egyáltalán nem gondoltam, hogy tényleg megnézem.) Úgyhogy hétfőn hazamentem, még felhívtam a labort AFP és egyéb fertőző betegségek ügyében (mint kiderült, a HbsAG a hepatitis B-t jelenti - micsoda örömök az életben, ugye??? -), elintéztem még pár dolgot, próbáltam valamicskét ebédelni és utána alvás. Kb. ötig, amikor is megmosakodtam, visszaöltöztem a kis ruhámba, és bementem a leleteimért, amik meglettek és bizony csillagos lett az AFP eredményem. De a nyomorék papíron két eredmény van, hiába néztem meg a google segítségével indulás előtt, hogy 0,8 és 2,5 MoM között normális! Az egyik 0,78 volt, ami a Down-kórra utal, a másik (a testsúly alapján korrigált érték) pedig 0,85, vagy mennyi. Hjű. De más, jelenlegi fertőző betegségem nincsen. De ugye most akkor, ha múltkor, a genetikai ultrahangos és vérvizsgálatos 13. héten nem volt Down-kóros a baba, akkor most meg hirtelen az lett? Persze, nem orvos vagy, meg nő, szőke melírcsíkokkal, de akkor HOGY IS VAN EZ?!
 
Úgyhogy még elmentem a háziorvoshoz is, csodák csodájára - jó idő van! - senki nem volt és mondta, persze, kiír. Mértünk vérnyomást, 135/90 volt, vagy mennyi, ami magas nekem (90/75 és 100/80 szokott lenni, max. 110, de akkor már ideges vagyok). Mondta a dokinő, szerinte szedjek vérnyomáscsökkentőt, kétszer egyet, mert ez nem játék, de majd csütörtökön megkérdezem a nőgyógyászt: tényleg kell-e, lehet-e. Meg persze mérni kell a vérnyomásomat is rendszeresen. És mondta, hogy teljesen rendben van a laboreredményem. Háh, de jó! :)
 
A háziorvos azt javasolta, hogy ne csak másfél napot pihenjek, hanem kettőt, főleg úgy, hogy napi 14-19 órát is tudok simán aludni. Péter azt mondta, szerinte már menjek szerdán és ne feszítsem túl a húrt - de könyörgöm, mit feszegetek rajta, ha félhulla állapotban én vagyok az, akit megkínálnak még egy kis munkával? Szerintem nem én voltam a nem együttműködő! Úgyhogy vérnyomás-ellenőrzés mellett (azóta is folyamatosan 130 körüli értékeim voltak) pihengetek otthon. Persze a fejem még mindig fáj egy kicsit, de hát ez van...
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Szólj hozzá!



süti beállítások módosítása