Tegnap délután elkezdett káprázni a szemem. Nem kicsit, hanem annyira, hogy konkrétan alig láttam. Eléggé megviselt, nagyon nem jó érzés, ha nem látunk. Főleg úgy, hogy próbáltam utánanézni, de csak komoly betegségek kísérőlejenségeként találkoztam vele. Egy óra alatt megtettem a 30 km-t és még tankolni is el tudtam menni, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra, meg volt időm még vacsorázni a frissen sült rántott karfiolból is, amit anyánál rendeltem. Péterék készen lettek a falazással és a vakolással, de megbeszéltük, hogy a glettelés, csiszolás és meszelés majd marad akkorra, amikor Németországban leszek, hiszen az is párolog, porol és hiába mészfesték, attól még festék. Úgyhogy ezt a projektet későbbre halasztottuk. Szegény férjecském sokat-sokat takarított tegnap, azt hiszem, fél 9-ig ott volt szegénykém, el is ment gyorsan aludni.
Ma reggel meg alig tudtam felkelni, nem fájt a hasam, nem szúrt, nem volt semmi gond, nem volt kellemetlen a lépcsőzés sem, viszont egy szép nagy adag rózsaszín izé jelent meg. Kétségbeestem egyből, bár gondoltam, józan paraszti ésszel, hogy ha itt valami komoly baj lenne, akkor azért csak görcsölne, fájna, szúrna, húzó érzés lenne, de semmi ilyesmi nincsen. A dokim asszisztensét nem értem utol, de azt kérte, hívjam vissza egy fél óra múlva és ad időpontot a délutáni rendelésre - de már megint konzultál a lány és nem értem utol... És most itt aggódom, bár azt üzente, nyugodjak meg, pihenjek sokat (az irodában?), és hívjam, ad időpontot.
Most viszont lerágom a körmömet és próbálok ráérezni arra, mikor is kéne nekem telefonálnom. Elvileg fél óra, az 7 perc múlva telik le, de kedvem lenne telefonálni és tartani addig, amíg telefonvégre nem kapják. MIÉRT történik ez? Valami baj van? Ha igen, micsoda? Ha nincsen baj, akkor meg ez normális? Nagyon aggódom, most már ettől fáj a gyomrom és kicsit szurkál a hasam is. Ja, a derekam fáj, de hát az nem újdonság, nekem az a szenzáció, ha éppen nem fáj... Egy sima megfázás is derékfájással kezdődik nálam.
És most sem sikerült elérnem, még mindig pácienssel van. IS-TE-NEM, add, hogy ne legyen baja! Add, hogy minden rendben legyen!
Beszámoló folyt. köv., de addig is meg kell próbálnom dolgozni, hogy elfoglaljam magam. Na jó, viszonylag gyorsan telik az idő, csak - most sem értem el az asszisztenst. Azt mondták - legalábbis én ezt értettem: - Szimulál. Aztán rájöttem, mivel a meddőgési ambulancián is dolgozik, hogy stimulál. Vájj. Tényleg nagyon készen vagyok. És akkor abban maradtunk, hogy egy és kettő között, amikor amúgy is el lehet őt érni, akkor fogok telefonálni.
Nem, nem lehet egy és kettő között elérni őt. Akkor kettő után egy kicsivel. Sírva hívtam Pétert, hogy még mindig semmi és hogy én ezt nem bírom és nem akarom, hogy baja legyen és remélem, nem bántottam a babánkat. És hogy most mi van és lát-ni a-ka-rom do-bog-ni a szí-vét! Tud-ni a-ka-rom!
Szóval kettő óra után. (Tikk-takk, tikk-takk, Vi-rág zak-kant, Vi-rág zak-kant!)
Én megőőőőőrölökkkkk, de most már komolyan mondom, hogy feladtak az idegrendszerem a szolgálatot. És kb. milliomodszorra gondoltam végig, hogy ha ez bármilyen baj lenne, akkor görcsölni kéne, fájni kéne, vérezni kéne, de nincs ilyen, szóval jól va-gyunk. És bármikor eszembe jutott a kép, hogy milyen boldog is voltam, amikor láttuk először dobogni a szívét, sírásra görbült a szám.
Nyah. A haditerv a következő: negyed hét felé hazaérek és felhívom a rendelőt. Megtudom, mennyire zsúfolt a rendelő és akkor megbeszélünk egy időpontot, majd úgy teszek, mint aki rendes időpontra jött, nehogy meglincseljen a többi kismama - mert az orvoshoz általában annyian szoktak menni / járni, hogy elég rendes túljelentkezés van, elég nagy csúszás is emiatt, de érdemes kivárni.
Négy óra és tűkön ülök és alig várom, hogy mehessek. Hát, én most összepakolok és fél ötkor olajra lépek. Nem is, dolgozom negyed ötig, mert. Meg. Fogok. Őrülni.
Na jó, összepakolok, és kész. Szóltam a lányoknak, hogy most megyek, erre az egyikük megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem, egyáltalán nem. Valamoi baj van? És bőgve hagytam el a tett színhelyét, mentem a szobámba bőgni, aztán meg a közvetlen kolléganőmnek bőgtem, próbált vigasztalni, de én nagyon féltem. Aztán elmentem a vérvételem leletéért - tényleg A Rh + a vércsoportom és a többi papíron szereplő eredmény is negatív (meg is kéne nézni, hogy azok mik) -, de alig vártam, hogy hazaérjek és telefonáljak. Azért is imádkoztam, hogy ne kelljen mondjuk fél 10-re mennünk, mert azt nem bírom ki, vagy nehogy másfél órát kelljen várni a rendelőben, vagy ilyesmi. Meg persze a legrosszabb. Hihetetlenül jó volt látni a férjemet is három nap után, de sírva borultam a nyakába, nem is érdekelt a szétvert (nagyobbrészt azonban már össze is pakolt) ház sem, és kiderült, hogy van egy lemondás, mehetek hétre. Nem is, 18.50-re.
Úgyhogy megkajáltuk a bóti szendvicsemet és elindultunk. Kb. pont odaértünk és egy kismamát hívtak csak be előttem, mert mondtam, egy kicsit szúr a hasam - tehát szinte azonnal bemehettem. Kipakoltam a leleteimet (kombinált teszt, vérvétel), elmondtam a problémámat és vetkőzhettem is. Persze megint hüvelyi ultrahang. Illetve előtte még hüvelyi vizsgálat. Lazítsak. (Majd ha láttam dobogni a gyerekünk szívét megint, majd akkor lazítok. Persze nyöszörögtem egy kicsit, tényleg nagyon utálom a hülye vizsgálatokat és a kényelmetlenséget-kellemetlenséget, meg kicsi fájdalmat is.) Aztán ultrahang és a méhszájam ép, a méhlepény is, dobog a baba szíve, közben megbeszéltük, hogy szeretnénk látni, fiunk vagy lányunk van-e - és komolyan mondom, a babánk szétdobta a lábait, illetve úgy aludt (a neméről egy kicsit később) és kiderült, hogy nincsen semmi bajom. Nem tudja doki, hogy mitől és honnét volt vérzés, ha vérzés volt egyáltalán, de teljesen rendben van a babánk, dobog a szíve, nőtt egy centit 8 nap alatt, a lábai is sokkal hosszabbak lettek, már nem békacomb-szerűek (még soha nem láttam békacombot tányéron, csak élő békán), az egy centis hossznövekedés pedig az ülőmagasságra utal, azaz a feje búbja és a popsija közötti hossz.
Lujzi barátnőm pedig úgy "küldött el" (Dublinból) az orvoshoz, hogy ő tudja, hogy nincsen semmi baj, minden a legnagyobb rendben és ő már tudtaj, hogy azért megyünk, hogy kiderüljön, Kisbalázs Kisbalázs-e, vagy Kisaliz. És mivel Lujzi boszorkány és tudta, hogy babát várok, azt is megérezte, kilogikázta, mittomén, TUDTA, ÉREZTE, hogy Kisbalázs Kisbalázs!
Szóval mindenkit úgy hívtam fel, hogy a kisfiunk is teljesen rendben van és én is teljesen rendben vagyok.
Péter persze boldog és büszke apaként kérte még egyszer a dokit (akkor már egy kacsát hüvelyi vizsgálat után és egy jó hosszú és alapos hüvelyi ultrahang vizsgálat közben voltam), hogy mutassa meg neki még egyszer, hogy kisfiú, látni szeretné. És vigyorogva mutogatta, hogy ott van a kis fütyije. Én meg, miközben próbálok lazítani és nem tudomást venni a hülye rúdról, meg az egész napos stresszről és örülök, hogy láttam megint dobogni a szívét és láttuk, hogy van magzatvíz a gyomrában és hogy szemmel láthatóan nőtt a babánk, Péter ott örömködött, hogy mekkora kis fütyikéje van és tényleg egyértelmű. De a doki rendes volt, mert kérdezte, hogy szeretnénk-e tudni, hogy fiú vagy lány, mert szerintem ő már látta, hogy kisfiú. Nagyon rendes volt a doki, nem is kérte el a szokásos összeget, mert mondta, hogy ez egy ilyen ripsz-ropsz vizsgálat volt, képet sem kaptunk most, és jövő héten nem megyünk, csak négy hét múlva, kértem is időpontot. Most nem felejtettem el.
Persze a többieknek is megköszöntem, hogy bemehettem - komolyan a megőrülés szélén voltam és bár Péter jelenléte megnyugtatóan hatott rám, azért mélyen bent igazán dörömbölt az aggodalom.
Péterrel aztán üdvözöltük Kisbalázst, megköszöntük, hogy ügyes volt, meg megdicsértük, hogy megmutatta magát, meg én számot vetettem azzal, hogy mi az, amit megúszunk és mi az, ami viszont kőkeményen osztályrészül jut.
(A pszichológus húgom szerint ezek szterotípiák és nem lenne szabad ilyet csinálni - de én nem tudom, hogy azzal, hogy már elöntötte a kis fiacskánk testét a tesztoszteron és ennek megfelelően fog viselkedni és én ezt tudom, mi a baj. Ez nem szterotípia, hanem tudomány.) Remélem, szép baba lesz, persze nem rögtön születés után, valahogy sejtem, hanem úgy pár hónaposan és még később.
A szüleimnek nem is mertem mondani sem a reggeli esetet, sem azt, hogy dokihoz kell menni, csak az orvos után hívtam fel őket, mert azért a házban még elég nagy kupi volt (ha nem is akkora, mint falbontás és falazás és vakolás közben), nem tudtunk itt aludni, meg még száradt a vakolat is, aztán elmondtuk mindkét nagyszülőpárosnak, hogy kisfiúúúúúúú. (Illetve anya nem szólt apának, azt mondta később, úgy gondolta, hogy nekem kell majd szólnom.)
Péterék még pezsgőztek is, hogy kisfiú (szerintem kislány esetén is pezsgőztek volna, bár az én apósom szerintem azon kevés apósok egyike, aki kislányunokát szeretett volna). De a lényeg: egészséges egyelőre, már amennyire meg lehet állapítani és tudjuk már a nemét is.
Viszont azt mondta az orvos, ha nem a négynapos hétvége jönne, akkor azt mondtaná, egy hét pihi, de így nem. Kérdeztem tőle, mi legyen a péntekkel - azt mondta, félműszak félgőzzel. Mondom, dejóóó, az egy negyed akkor csak!
Úgyhogy pénteken egy kicsit később megyek (muszáj, mert van egy ügy, amit el kell intéznem és csak én tudom elintézni, mármint fizikailag), aztán meglátom, meddig maradok.
